Ország-Világ, 1927 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1927-10-30 / 44-45. szám
1927. október 30. és november 6. Már nem ő állt ott. Egy tizenkétesztendős kis aggastyán bámult a tündöklő délibábként elillanó, napfénytől tündöklő csacsifogat után. * * * Unokák nélkül, egyedül, csendesen, nagy magányosságban élte utolsó napjait Téres Pál. Csak régi gyermekkori barátja volt mellette. És ma is tizenötesztendős távolságnak látszott a köztük lévő kétéves különbség. Tar Péter még mindig könnyed volt, mosolygós, elegáns. Neki kedvezett az élet. Ő kalendáriumok pirosbetűs napján született. Kedvesen forgott mindig jóbarátja, örök tanítója betegágya körül. Egyre kérdezgette, mi a kívánsága. Hogy akar-e szagos pálinkákat, édes bort, illatos dohányt mégegyszer. Vagy fán üzenni valahová, valakinek ? Elutasító fejbólintás volt mindenre a felelet. - Nem, nem ! Kinek is ? Családja nem volt. Valakije sem maradt. Megsiratni sem fogják. Semmit hát? Zenét fán? Víg katonabandát, vagy mélabús cigánynótákat ? Énekel, hogy kissé felpezsdülj, mókás valakit? Kívánj, akarj bármit! — kérlelte Péter. Semmit sem akart Térés Pál. Csak feküdt némán, csöndesen, komolyan már örökre búcsúzkodó szemében szívbemarkoló kisfiú fájdalommal. A lelkéig érintette Pétert. Lefagyott tőle soha el nem múló mosolya. Hevesen dobogó szívvel hajolt föléje, már homályosra borult nézéssel, esdeklő, könyörgő ajakkal. - Mondj, mondj még valamit. Hisz mindenemet adnám érte, hogy kérésedet teljesítsem. Te, ki sohsem fogadtál el tőlem semmit, kérj most az egyszer ! Ó, mondja Pálom, mond te kedves, mit kívánsz magadnak utoljára? Minden csöpp erejét összeszedve rebegte Térés Pál: ... Hogy úgy vigyenek ki... csacsifogaton... napsugárban. Gróf Apponyi Antalné, gróf Sigray Antal, Reeves Connie, herceg Odescalchi. A falka elindul gróf Apponyi Antal vezetésével. FALK AVADÁSZAI K A P O S Z T Á S M E G V E R E N. Faragó felvétele, Újpest. ORSZÁG-VILÁG A MAGYAR NÉPDAL. Irta SÍPOS BELLA. Mezei virág illatából, a nap sugaraiból, madárcsicsergésből, gyermekkacajból, a falu áldott tiszta levegőjéből, a nép fájdalmából, vígságából, a szív keservéből, de boldogságából is fakad népdal, a magyar nóta. Ha virágot szakasztunk s annak illatától bódulunk, ha a falu csöndes útjait járjuk, fülünkbe, szívünkbe hal zsong-bong, ha ránk süt a nap, s fürdünk éltető sugaraiban, ha hallunk andalító madárdalt, ha gyermekkacajban gyönyörködünk, s az ártatlanság isteni hangját halljuk, ha lelkünk üdvvel, mámorral telten, mélázunk, avagy szívünk csordultig megtelik keserűséggel, dalba kapunk, dalolunk és daloljunk is! Szívünknek, lelkünknek kell a népdal baja, keserve, vidis a lelkes, fölemelő, szilajos vidámsága, szép annak szivet, lelkettépő, könnyet patakzó gyönyörűsége. Életszükségletünk, lelkivigaszunk a népdal. Dal nélkül boldogok sem lehetünk, nem is tudnánk szenvedni, lélekben edződni nélküle. A magyar léleknek kiegészítője a népdal, vigasztal, idvezít, könnyít szívünkön. A nótaszónál elhullatott könnyeinkkel megkönnyítjük bánatunkat is. Innen ered a régi találó példabeszéd: Sírva vigad a magyar. Dalol a leány, a legény a pusztán, a falun. A délibábos rónán nótázva hajszolja a délibábot, falán a szíve, lelke délibábját. Hallhatunk-e szebbet a szív, a lélek dalánál ?! Aki hallotta a Bácska éjféli muzsikáját, amikor szerelmesét ébresztgeti kedvenc dalával az ifjú? Vagy ahogyan mulat a legény, mert elhagyta a babája, milyenségesen kesereg szíve búján a nóta. Mig dalolunk élnünk is könnyebb, mert fáz élet is addig szép, amig dalolgatunk. Amikor elmentek a mi drága véreink, a’mi hős, szép vitézeink s vitte őket háborúba a Vonat dalosán, búcsúdalukkal: Ne sírjatok utánunk, visszajövünk még. Visszasegít valaha a csillagos ég! Szépséges népdal, az vagy te nekünk, ami csillagnak az ég, virágnak a harmat, borongó egünk csillaga, szomorú lelkünknek mámoros ringatója. Te vagy magyar népdal, a mi anyáink dala ! Csodásan szép a klasszikus műdal, igaz, de csak annak, akinek lelke hozzáidegződött, aki túlfinomult érzékkel áhítja, de a népdalt átérzi, átsírja, vagy átkacagja, az akinek ahhoz szíve, lelke van... Száll a dal, száll messziről, messzire, szívtől szívhez, s büszkék lehetünk a mi szép nótáinkra, a mi jó nótaköltőinkre. Ők a mieink, minekünk írják és sírják dalaikat, így hát vegyük őket szívünkbe, szeretettel s nyújtsuk elismerésünk pálmaágát Ányos Lacinak, Balázs Árpádnak, Bodroghy Zsigmondnak, Dr. □árossy Jenőnek, Kalmár Tibornak stb. stb., hisz ezzel csak serkentjük őket a további alkotásra. Segítsük őket munkájukban, mi magyar asszonyok, ők mifőlünk várják és kapják is az anyagot, a poézist, de a költészet áldozatok árán kevés a virág. Adjuk nekik kertünk legszebb virágát, szívünk szeretetét, a szívünket ! Csak nem leszünk hűtlenek a költők szép dalaihoz, hűtlenek saját magunkhoz ?! Mert: Magyar nőnek születtél, Aid érte sorsodat ! Magyar nőnek születni Szép és nagy gondolat 1 Sóvárgó és Észrevétlen a nagy akadályon ugornak. Romschell ugrik elsőnek. KÉPEK A KÁPOSZTÁSMEGYERI ŐSZI LÓVERSENYEKRŐL. Faragó felvétele, Újpest, 209