Orvosi Hetilap, 1862. szeptember (6. évfolyam, 36-39. szám)
1862-09-07 / 36. szám
709 egész menetét kellett volna közlenie , s itt kitűnt, hogy legközelebbi ismerősei nem értették oly jól jegybeszédét, mint a tanító, ki őt most legelőször látá. Az egész korcsmai jelenet a bíróság előtt cselekvőleg adatott elő, a tanító a meglopott kovácslegényt adta, és a tárcza sem hiányzott. A kovács fejét az asztalra tévén , elaludt, még pénztárczája, valószínűleg a kabát mellzsebéből kiesvén, a földön feküdt. A kovács legelőször ment ki a korcsmából, mire a siketnéma a földön heverő tárczát fölvette, s nadrágzsebébe dugta. A törvényszéknek érdekében volt különösen meghatározni, volt e szándéka kárt tenni, és a tanítónak ki kellett puhatolni, váljon a vádlott jogtalanságot talál-e abban , ha valamely talált, nem saját pénztárczát használ, s abból magának egy pár lábravalót vesz ; kell hogy világos legyen előtte ily jogtalanság, mond az elnök, miután a pénz becsét olyan jól ismeri. A tanító minden módot fölhasznált, de nem lehetett kipuhatolni, hogy ilyen cselekedetet jogtalannak tart; a bíró tudni akarta, váljon a vádlott képes-e más jogtalanságot elismerni, nevezetesen váljon büntetésreméltónak tartja-e, ha valaki más embernek a fejét levágja. A tanító kísérleteiből kiderült, hogy a siketnéma elvont fogalmakba nem is képes ereszkedni; ösmerte a pénz becsét a tallértól lefelé, számokról volt fogalma egész ezerig (valószínűleg mert mint téglafestő ezer darab tégláért kapott fizetést), de úgy látszott, jogtalanságot nem talál abban, ha valamely talált tárgygyat sajátjának tekint, általában alig lehetett fogalma birtokról. (Egyébiránt hogy a találó a talált dolgot sajátjának tekinti, az a népöntudatban messze van elterjedve, sőt azt némely épérzékű emberek sem tartják jogtalanságnak). A törvényszék azon körülményben , hogy E. a pénztárczát csizmaszárába rejtette, szándékos titkolódzást, s e szerint a jogtalanságnak hallgatólagos elismerését akarta látni, de a vádlott megmutatta hogy nadrágzsebje el volt szakadva, és a tárcza magától csúszott csizmájába. A törvényszék most sem akart megbarátkozni azon gondolattal, hogy a siketnéma legalább némely esetekben nem tudná megkülönböztetni a jogot a jogtalanságtól, s ismételt társalgás után a vádlottal, kijelentette a tanító, hogy a vádlott megengedi, miszerint néha jogtalanságot követett el, de ő azt csak arról ismerte meg, hogy azonnal megverték , hanem hogy vannak személyek és intézetek, melyek arra valók, hogy a jogtalanságot megbüntessék , arról nincs fogalma. Ennélfogva az államügyész fölmentést indítványozott, miután vádlott a beszámításra képtelen, s a törvényszék ezen indítványt ugyanazon okból el is fogadta. A siketnéma tanító pedig megértette vele, hogy sok verést kap, ha ezen cselekedetet még egyszer viszi véghez. Legyen szabad ezen esethez következő észrevételeket csatolni. Ezen tárgyalásnál is kiderült, hogy oly személyek, kik siketnémákkal közlekednek ugyan, de értelmiségeknél fogva a jegybeszédet kifejlettségében nem birják, alkalmatlanok tolmácsokul, ellenben siketnéma tanítók, miután a siketnémák mintegy természeti ösztön által mindnyájan egy s ugyanazon jegybeszédet használják, akkor is megfelelnek, ha azelőtt a vádlottat soha nem is látták. A bíró e szerint elettől fogva legczélszerűbben siketnéma tanítót fog választani, hacsak orvosi vélemény által a be nem számíthatás felől minden további eljárás feleslegessé nem tétetik; ellenben még kérdéses, váljon siketnéma tanítók a siketnémaságra nézve szakértőknek tekintendők e, talán mint a sebészek sértéseknél, az elmegyógyászok elmebetegségeknél. Ha ezen kérdésre igennel felelünk is, meg sem engedhetjük, meg hogy ők a siketnémák beszámítási képessége felől véleményt adni jogosítva legyenek. S a törvényszék is jelen esetben a tanítótól tolmácsi esküt vett, minélfogva a beszámítási képesség felől véleményt nem adhatott. De szabad e a törvényszéknek magának a beszámítási képesség vagy az ellenkezőről ítéletet hozni? ő ezt jelen esetben tette. A bíró felvette ugyanis, hogy itt nem az elme gyöngeségével, hanem a kifejezési tehetség hiányával van dolga; persze ő azt nem tudja, hogy egy hallása és beszédétől megfosztott embernek szellemi iránya egészen eltérő lett, és az orvosi véleményt feleslegesnek gondolta, erre nézve a büntető törvénykönyvben tényleges határozatok úgy sem lévén. A bíró úgy, mint az orvos, csak a siketnéma tanító tolmácslása után képezhet ítéletet; a siketnéma tanító e szerint legalkalmatosabb volna a siketnéma beszámítási képessége felől véleményt adhatni. Legyen szabad az ellen szerény észrevételeimet felhozni, s ezáltal a törvényszéki orvosoknak és jogászoknak ezen kérdés további fejtegetésére alkalmat nyújtani. Hogy egy tapasztalt siket néma tanító nem volna-e épen oly alkalmas szakértő mint az orvos a be- vagy be nem számíthatási kérdés eldöntésére, azt egyenesen tagadni nem akarom; egyébiránt erre nézve nincsenek jelenleg tényleges határozataink , és ez szabályellenesség (Anomalie) is volna, mert hiszen hasonló elmegyöngeségi esetekben, ha a tanítványok beszámítási képessége forog kérdésben, azt még a lelkészekre sem bízzuk, holott ezek lélektant is tanulmányoztak; mennyivel kevesebbé engedhet a törvényhozás ily véleményadást egy képezdei tanítónak, melynek nem feladata egy siketnéma lelki eltéréseibe tudományosan behatolni, hanem egyedül egy részletesen kitűzött oktatási módot vezetni. Azt sem engedhetem meg , ha a bíró és az orvos csak a tolmács után indul, hogy mindketten a siketnéma szellemi tehetségei felől egyenlő helyes ítéletet nyernek. Nem tekintvén, hogy a törvényszéki orvos mélyebben, és csak élettani ismereteinek alapján kénytelen tanulmányaiba behatni, még sokkal nagyobb tapasztalással is bír, mint a bíró, mert egy kerületből csaknem évenkint egy vagy több ilyen szerencsétlen a siketnéma intézetekbe küldetik, melyet a kerületi orvosnak előbb meg kell vizsgálnia ; azonkívül a polgári törvénykezésben siketnémáknál gyakran körülményes vizsgálatokat kell tennie a képzettség különféle fokára nézve. Talán megengedhető volna, hogy teljesen kiképzés nélküli siketnémák inkriminalibus általában beszámítás alá nem eshetnek, és hogy ezeknél a bíró, orvos hozzászólása nélkül, minden további eljárást azonnal megszüntethet , és a büntetés alól fölmentést elrendelheti, épen úgy mint öntudat nélküli részegeknél, de a be nem számíthatás ilyen megcáfolhatlan bizonyossága nem létezik minden lehető esetben, legalább nincs oly mélyen a nép öntudatában, mint öntudatnélküli részegeknél; sőt a nép azt hiszi hogy siketnémát épen úgy kell megítélni, mint minden más embert, és veszélyeztetve gondolja magát, ha ily szerencsétlenek büntetlenül járnak kelnek. Hogy a bírák is ugyanazon véleményben vannak, jelenlegi esetünk bizonyítja : ha az elővizsgálathoz törvényszéki orvos befoly, az egész nyilvános költséges eljárás elmaradhatott volna. Mindezen bajok a hiányzó törvénykezési határozatokban gyökereznek. Ha meggondoljuk mily kimerítő határozatok vannak a siketnémák kezelésére nézve a polgári joggyakorlatban, kivánatos, hogy ezen szerencsétlenekre a bűnvádi törvénykezésben is nagyobb tekintet legyen. —■› »C1— A halláscsontocskák izületi merevedettségéről, Triquet után. A halláscsontocskák ízületei szinte savós és rostos hártyával ellátvák, s ugyanazon betegségeknek ki vannak téve, melyekben a nagyobb ízületek szenvedni szoktak, azok között pedig mindenfelett az izületi merevültség érdemel különös említést. Az izületi merevültség okai főképen köszvényben , csúz és idült fakhártyái jobban találhatók fel, míg a bujasenyv és a görvély csak a második sorban szerepelnek. A szóbanforgó rendellenességet először Hoffmeister (Leyden, 1743) írta le, mindekkorig azonban csak kórtani nevezetességnek tartatván, reá nem igen ügyeltek, s még maga Triquet is „Traité pratique de maladie de l’ oreille“ (1856) czímű munkájában nyíltan mondotta, hogy a halláscsontocskák izületi merevültségének tanulmányozása aligha fog gyógygyakorlati értékű lenni, annál is inkább, minthogy felismerése igen sok és nagy nehézségekkel van egybekötve, miért az 710