Orvosi Hetilap, 1869. augusztus (13. évfolyam, 31-35. szám)
1869-08-01 / 31. szám
513 514 I 1 — — — láztól és fuldoklási rohamoktól kisérve — a croup csalódásig hű képe ;2) — ép oly gyakran hurut fejlődik a Eustachio-csőben, időnkénti nehéz hallással,3) a beszéd dunnyogóvá, a légzés akadályozottá,— kivált alvás közben,— nyitott száj mellett mélyen hortyogóvá lesz, a nyelés nehezebben történik, s gyakran hányingertől kisértetik, sőt. Nem volt szándékom e helyen a szóbanforgó állapotnak, jobbára ismert tünetcsoportját felsorolni, csupán azt akartam röviden jelezni, hogy kérdéses esetben az orvos úgy, mint a szülők eléggé fel vannak híva a tényleges beavatkozásra. Azonban, ha az ember az ily betegnél hónapokon át tapaszokat és kenőcsöket, szájvizeket és beecseteléseket, belsőleg talán a jódot és csukamájolajat, salmiakot és vasat is eredmény nélkül alkalmazta, végre beáll az idő, midőn az anyát csak a természet oly gyakran magasztalt gyógyerejével vigasztalhatjuk; etetésekről, bemetélésekről, s más hasonlókról ily esetben alig volna érdemes szólani. De föltéve, hogy az anya és gyermek beleegyeznének, vagy felnőtt egyénnel volna dolgunk, hónapok után is közönségesen csak ott állunk, honnan hónapok előtt kiindultunk, mint ezt minden gyakorló orvos tapasztalata elég számos példával bizonyítja. S végre is nem marad egyéb hátra, mint orvosi kifogásokkal fedezni visszavonulásunkat, vagy utolsó menedékként a mandolák kiirtását javasolnunk. Az ily hosszadalmas és többnyire sikertelen gyógykísérletek után nem ritkán kénytetve érzi magát a gyakorló, s főleg a gyermekorvos oly eljárásmód után fürkészni, mely legalább a palástoló gyógymód megbízhatóságával bírna. Hasonló körülmények közé többször jutottam. S miután hosszú időn át csaknem minden közvetlen beavatkozástól távol tartom magamat, s egyedül a megfelelő életrendi és évszabályok tanácsolására szorítkoztam, legközelebb újra indíttatva érzem magamat egy régibb eszmém csábításának engedni, s annak kivitelét megkísérteni. Az eszme, s ezt kísérő okoskodás a következő volt. Az iblany köztudomás szerint a leghatásosabb felszívató szer mirigyképletekre vonatkozólag. Ha e szert valami könnyű módon közvetlen érintkezésbe hozni sikerülne a mirigy-gyurmával, mégpedig anélkül, hogy ezt követőleg jelentékenyebb visszahatás lépne fel, ezen eljárás valószínűleg inkább czélravezető lenne, mintha ezen vagy más valamely szert a vérkeringés általános és hosszú útján, vagy a mindig csak felületes és rövid idejű érintkezést eszközlő beecsetelések által, vagy végre a köztakarókon át alkalmazzuk, mely utóbbi eljárásnak ezenfelül még hatása is kétséges. Mert akár a tápidegekre gyakorolt befolyásban rejlik az iblany oldó hatása, akár abban, hogy a hajszáledényi keringés bizonyos mozzanatait élettani értelemben szabaddá teszi, vagy végre közvetlen vegyhatásában, melynek folytán a túltengő mandolák szövetelemeivel ezek élettani rendeltetésének leginkább megfelelő összeköttetésekbe lép; mindezen esetekben a priori feltehetjük, hogy a szerrel való közvetlen érintkezésnek eszközlése által nemcsak a rövidebb de egyszersmind a biztosabb utat is választottuk. Az így felállított és indokolt tétel megoldhatónak tűnt fel előttem. A jódkaliban oly iblanysó kínálkozott czélomra, mely felszivató erejére az iblanynak csak keveset vagy mit sem enged, enyhe, nem izgató és mégis meglehetősen biztos, hatására nézve pedig azt messze túlszárnyalja, mig oldékonysága vízben s csekély, legalább nem undorító íze annak alkalmazását egyébként is ajánlatossá tevék. Az út és mód, melyen e szer a mirigygyurmával közvetlen érintkezésbe hozható volna, szintén igen közel feküdt. Az újabb időben oly gyakran és oly különböző czélokra igénybe vett bőr alá és gyurma közé történő befecskendések a Pravaz-féle fecskendővel, utaltak a czélokra legmegfelelőbb eszközt keresnem. Ennek felhasználásával ugyanis lehetővé lesz aránylag legkisebb sebnyilás és legcsekélyebb fájdalom mellett a sóoldat nagyobb mennyiségét kebelezni be a mandolák szövetébe. A lehetőleg csekély visszahatásról fennebb a siker egyik feltételeként emlékeztem meg, míg e helyen a kis sebnyilást és csekély fájdalmat tartom hangsúlyozandónak, miután részemről e három tényező mindegyikében oly mozzanatot látok, mely a fellépő láb óhajtott enyhe voltára kedvező befolyású e szervben, mely a szóbanforgó állapotban gyuladásokra igen nagy hajlammal bir, s én ép ezen hajlamot leküzdendőnek vélem. Én ugyanis e körfolyamatot illetőleg nem csatlakozhatom a meglehetős átalánosan elterjedt nézethez. Közönségesen a torokhurut tartatik az elsőleges, s a mandolák túlképződése a másodlagos folyamatnak, azt hívén, hogy a hurut leküzdésével a mandolák visszképződése is kezdetét veendi, vagy legalább könnyen folyamatba hozható lesz étetések által. S a betegség kezdete tényleg e föltevés mellett szól mennyiben nem mandolalob, hanem gége-torokhurut kíséretében szokott a mandola-túltengés fellépni. Azonban ezt nem tagadva, részemről azon nézetben vagyok, hogy ezentúl a megnagyobbodott mandola szolgál ingerül a körfolyamat további tartamára. E nézet azon tapasztalaton alapszik, hogy a mandolák kiirtása után a hurutos tünetek közönségesen önként megszűnnek, valamint hogy a torok- és gégeűr hurutja gyakran hónapokon át fennáll, anélkül, hogy a mandolákban túlképződést idézne elő. Sokkal több okunk volna e lábjelenségeket bizonyos mozzanatokra vonatkozólag sajátszerű folyamatként fogni fel, mely mozzanatok értelmezésével az élet- és korboncztan még adósunk, így például Virchow hasonló értelemben kiemeli, hogy a toroklobnak más jelleme van, mint azon lábnak, melynek székhelye a közel fekvő gége- és légcső. Elképzelhetőleg a mandolák boncztani helyzetében, vagy szövetelemeinek összetételében, vagy még homályba burkolt élettani működésében, vagy az edény beosztás bizonyos nem ismert mozzanataiban sat. rejthetne azon tévkörnek oka, mely e táplálási zavart föltételezi, s a természetszerű visszképződést érvényre jutni nem engedi, kivéve azon változások kíséretében, melyek a fiatal egyén növekedését kisérik. E gyanitások hasonmását találjuk a fülgyógyászat kórtanában. Míg ugyanis régibb orvosok a közönséges fülfolyás gyakori létrejöttét görvély-, gümő- vagy bujakóros vérvegyület nélkül elképzelni sem tudjuk, az e téren történt újabb vizsgálatok kétségtelenné tevék előttünk, hogy mindenekelőtt a külső halljáratnak alkata ezen életkorban azon ok (Tröltsch), mely azok könynyebb sérülését lehetővé, s így e bántalmat gyermekeknél gyakrabban előfordulóvá teszi, mint az felnőtteknél történik. A mondottak nyomán igen nehezemre esik az e bántalomnál mindenekfölött divatozó eljárást a mandolák étetésének észszerűségét belátnom. Mi az tulajdonkép, mit azzal elérni akarunk ? valami fajlagos hatást remélünk-e gyakorolhatni a mandola gyurmájára a felületes étetések által ? Ezt alig állíthatja valaki, hacsak a pokolkőnek a mandolák roncsoló lobjánál gyakran meglepő jó hatását nyers empirismussal a szóbanforgó folyamatra is átvinni nem akarja. Vagy talán nagyobb fokú láb előidézése által akarunk élénk felszívódást eszközölni ? Ez esetben, ha egyebet nem, legalább eljárásunk módját tévesztettnek kell mondanunk. Felületes etetések által ugyanis, bármily következetesen eszközöltessenek is azok, legfeljebb azt sikerülene elérnünk, hogy a mandola külső rétege megkeményedett nagy ellenállási képességű burkolattá változik át, melyre lassanként a pokolkő sem lesz többé képes hatást gyakorolni, mit az ekként kezeltek azon csodálkozó nyilatkozattal adnak tudtunkra, hogy az edzés többé semmi égetős érzést sem okoz torkukban. Alkalmazását csak az esetben tekinthetném élettanilag igazoltnak, ha például bemetélésekkel kapcsolatban, az edzőszet mélyebben bevitetnék a gyurmába, s ekként az óhajtott izgatás annak egész szövetére kiterjesztetnék. Részemről azonban azt hiszem, mi szükségünk sincs nagyobb lábfolyamatokra, mint milyeneknek e szerv amúgy is kelleténél gyakrabban székhelye, s melyek csaknem ép oly sokszor erélyes lábellenes kezelésre kényternek, hogy a fenyegető tüneteknek elejét vegyük. Daczára e körülményeknek az elfogulatlan észlelő tapasztalni fogja, hogy e súlyosbodásokat soha sem kiséri javulás, bár hatásukat és a mesterségesen előidézett láb hatásait legalább is megközelítőnek van jogunk föltételezni. S ha végre évekre terjedő tartam után a körfolyamat odáig fejlődött, hogy már a mandolák megnagyobbodásával és megkeményedésével van dolgunk, ismét nem látom át, miért folyamodunk a jelentékeny nehézségekkel járó helybeli izgatáshoz, midőn ezen eljárást más túltengések kezelésénél elég gyakran sikertelennek volt alkalmunk tapasztalni, ha mindjárt lehetőségét e hatásnak általánosságban nem akarom is tagadni. Nem pusztán 31* 2) Schmidt’s Jahrbücher Bd. 96. S 59 és 335. 8) Tröltsch, Ohrenheilkunde 3 Aull.