Orvosi Hetilap, 1887. június (31. évfolyam, 23-26. szám)
1887-06-05 / 23. szám
723 724 volt nagy gyengeség, emésztési zavarok, izgékonyság, és a betegek heteken át mozgásra, nagyobb sétákra unszoltatván, mindinkább elgyengültek s elnyomorodtak. A tüzetes vizsgálat alig hallható praesystolicus zörej mellett sternalis tompulatot és pangási májnagyobbodást, tehát stenosist derítvén ki, ágyba fektettem a betegeket, kis adagban digitálist adtam, s a betegek, köztük orvosok nejei 3 — 4 hét alatt annyira felüdültek, mintha kicserélték volna. Voltak eseteim, ahol habozni kellett a kórismében, ha vagy semmi vagy halk systolicus zörej volt hallható, melyet a nagy vérszegénység mellett anaemicusnak, a szív csekély nagyobbodását atonicus tágulatnak lehetett tartani, s a többi számos tünetek közt mintegy elmerülő csekély légszomjat is az anaemiának lehetett tulajdonítani. Merem kimondani, hogy ily esetekben, még ha tiszta s jellemző zörej nincs is jelen, a gyakorlott fül a szívhangok sajátságos rhytmusából gyanítja ki a stenosist. Az anaemicus zörejt említvén, kockáztatok ennek tekintetében egy magyarázatot, melynek helyessége iránt kikérem a tagtárs urak véleményét. Ugyanis tudjuk, hogy az úgynevezett anaemicus vagy anorganicus zörej mindig systole alatt hallható, többnyire puha fúvó jellegű, s punctum maximuma az esetek túlnyomó számában nem a szívcsúcson, hanem a szív alapján mutatható ki. A különféle magyarázatok közt legvalószínűbb az, hogy a zörej a kéthegyű billentyűn támad azáltal, hogy a szívizomzat aromája folytán különösen a szemölcsizmok petyhüdnek el, s ezáltal a billentyűt, mely felé a véráram tódul, nem bírják elég erélyesen lehúzni, mely lehúzás rendes állapotban a billentyű-vitorlák helyes összeillesztését eszközli. Ez nem történvén, egy része a gyomrácsbeli vérnek átcsap a pitvarba, amit legjobban functionális elégtelenségnek lehet nevezni, megkülönböztetésül az organicus és a relativ insufficientiatól. Már most ezen felfogás helyességét azon feltűnő körülmény igazolja, miszerint az anaemicus zörej, nem mint a többi mitralis-regurgitatiónál a szívcsúcson, hanem a szív alapján hallható legjobban. S ezt így értelmezem magamnak. Akár a szerves, akár a relatív elégtelenségnél a szemölcsizmok működése bántatlan lévén, a billentyű-vitorlákat systole alatt a gyomrocs felé húzzák, és az insufficientiát képviselő rés, melyben a rendetlen örvényképzés által a zörej létesül, többé-kevésbé mélyen van a gyomrocsban, úgy hogy ezen zörej a szívcsúcson hallatszik legjobban. Ellenben a functionalis vagy vérszegénységi elégtelenségnél a szemölcsizmok hüdéses állapota folytán a billentyű-vitorlák az erős systolicus vérnyomás által behajtatnak a pitvar felé, a képződő billentyűrés pedig egészen a pitvar magasságában van, ezen résen létesülvén a zörej, ennek punctum maximuma nem lehet a szívcsúcson hanem a pitvar táján, a szív alapján. Hogy nem kivétel nélkül van így, hanem hogy néha kétségtelen anaemicus zörej a szívcsúcson hallható legjobban, az abból magyarázható, hogy a szemölcsizmok aromája különféle fokú lehet, s ha még elég működési erőt megtartottak, nem fogják engedni, hogy a billentyű-vitorlák szélei túlmagasra taszíttassanak a véráram által. Legyen szabad néhány megjegyzést tenni a vízkárról, mint a compensatio haladó csökkenésének végeredményéről. A vízkár rendes menete, mint tudjuk az, hogy a lábakon kezdődve felfelé halad a combokon, azután jön a savós üregek vízkórja, először rendesen a hasban, később a mellkasban, legutoljára, ha általában fejlődik, a szívburokban. Ezen szabálytól nem igen ritkán láttam eltéréseket, különös mint első vízkóros tünetet a soitest, mely után fejlődött csak a bőrvizenyő. Mellvízkór is fordult elő eseteim közt mint legkorábbi átizzadás. Múlt évben észleltem először aggkori szívtágulatnál hydropericardiumot mint egyetlen vízkóros tünetet, melyet meggyógyítani sikerült, s ennek párja csak múlt hóban állott megfigyelésem alatt, egy insufficientia mitralis et aortae esete, ahol csekély bőrvizenyő mellett minden egyéb üvegvízkór nélkül hydropericardium volt jelen. Az ily lehetőségeket ismerni kell kórismészeti tévedések kikerülése végett. Az ascites, mely mint korán fellépő vízkör aránylag leggyakoribb, kétségtelenül a májbeli változásoknak köszöni eredetét. Mert rendesen ott lép fel szabályon kívül a bőrvizenyő előtt, ahol a pangási májnagyobbodás már hosszabb idő óta fennállott. Tudjuk, hogy a hosszan tartó májpangás az interstitiális kötszövet túltengésére szokott vezetni, miáltal a májnak úgy is pangó vérkeringése újabb akadályokra talál. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy ha a korai ascites után bőrvizenyő s a többi üregek vízkórja kifejlődött, s a gyógykezelés által sikerült, mindezen hydropicus gyülemeket eltakarítani, rendesen az ascites kisebb-nagyobb mértékben fennmarad. Ez abból magyarázható, hogy a szívtherápia megtette kötelességét a szívből eredő pangások irányában, de nem képes azon portális pangás megszüntetésére, mely a májbeli változásoktól függ. Sok esetben, melyet sikerül éveken át fenntartani, a nagyobbodott máj lassanként leapad még rendes terméje alá a gyarapodott kötszövet zsugorodása folytán, s ez adja azon kóros állapotot, melyet sorvadó szerecsendió-májnak, helyesebben pangási májsorvadásnak nevezünk. Ismertem eseteket, ahol a szívtünetek évek hosszára egészen visszaléptek s csak ily májsorvadás maradt vissza hasvízkórral, mely azonban soha sem oly nagyfokú, mint a valódi cirrhosisnál. Hogy miért jön létre néha mint elsődleges hydropicus tünet mell- vagy szívburok-vízkór, azt ily átlátszó okokból, mint az ascitesnél, magyarázni nem vagyok képes. De valószínű, hogy ily esetekben a mellhártya vagy szívburok talán előrement lobos bántalmak által úgy van elváltozva, hogy átizzadásra különösen hajlandó. A vízkór kórisméje, értvén alatta eredetének kórisméjét, a legtöbb esetben a lehető legkönnyebb, különösen ott, ahol a beteget ismerjük s a vízkór keletkezését szemmel kisértük. De vannak esetek, ahol egy kifejlett általános vízkórt, ha először kerül észlelésünk alá, nagy nehézséggel fogunk oktanilag kórismézni. Legnagyobb bajjal lehet néha egy vízkóros betegről meghatározni, váljon cardiacus vagy renalis vízkórral van-e dolgunk. Azon kórelőzményi adat, hogy a daganat előbb a lábakon vagy az arcon kezdődött-e, csak ritkán kapható megbízható módon a betegtől vagy környezetétől; a vizelet fehérnyét tartalmazhat mindkét esetben ; csökkent mennyisége, magas fajsúlya és sötét-piros színe is egészen hasonló lehet. A vesebeteg viaszsápadt színe, s a bőrvizenyőnek keményebb tapintata sincs mindig annyira kifejezve ; a feltest vizenyője, bár gyakoribb vesebajnál, szívvízkórnál is fordulhat elő. Ellenkezőleg megint a szív tájékozó lelete, kivéve ha billentyűbajt találunk, sem dönt mindig, miután az idült vesebajok túlnyomó számában, ép úgy a valódi Bright-kórnál, mint a szemcsés vesesorvadásnál másodlagos szívnagyobbodások előfordulnak. Ily esetekben csak két leletet tartok döntőnek, ha ugyanis a többi említett mozzanat cserben hagy, s ez először a májdaganat, mely szívbaj mellett szól, s másrészről a szemcsés hengerek állandó lelete a vizeletben, mely elsődleges vesebajt árul el, s az egyszerű pangási vesénél számbavehető mennyiségben és állandóan bizonyára nem található. Azonkívül a vizelet fajsúlya általában csekélyebb idült veselobnál, mint szívpangásnál, amott ritkán megy túl 1020-on, emitt többnyire 1020—1030 közt ingadozik. A szemcsés vesesorvadásnál a vizelet igen alacsony fajsúlya, világos színe, bő mennyisége és a fehérnyecsapadéknak hófehér tiszta színe által igen jellemző; ezen kóralak azonban csak végleges stádiumában jöhetne