Orvosi Hetilap, 1890. január (34. évfolyam, 1-4. szám)
1890-01-19 / 3. szám
magukat felelőseknek oly irányban, hogy a közönségnek e tekintetben garantiákat nyújtsanak. Ennek következtében ezen tejszövetkezeteknek nem volt jó hírnevük a városi lakosság előtt. Aki tehette, iparkodott közvetlenül valamely termelőtől tejet biztosítani magának, mert joggal volt azon véleményben, hogy így legalább valamivel jobban van biztosítva hamisított vagy hanyagul kezelt tej ellen. A tejet önállóan értékesítő termelő ennélfogva ezen városokban rendesen magasabb árt bírt elérni tejéért, mint a szövetkezetek. Az utóbbiaktól árult tej csak másodrangú árúnak tekintetik és a városi közönség jobb részétől fizetett tejárakat soha sem éri el, hanem csak nagyban való eladásra van utalva. A tej legnagyobb részét pedig ezen szövetkezetek vagy sajt, vagy más tejtermékek előállítása által kénytelenek értékesíteni. Ehhez járul még az a jelenség is, hogy Németországban a tej ára átlagban alacsonyabb, mint a mi városainkban; a vaj ára ellenben magasabb, így kevés különbség mutatkozik a vaj készítésénél, valamint a tej közvetetten elárusítása által elérhető árak közt s azért a németországi szövetkezetek inkább az első értékesítő módot szokták felkarolni, mint kényelmesebbet. Mindezen körülmények együtt oda hatottak, hogy a németországi tejszövetkezetek az akkori időben (sőt azoknak túlnyomó része még ma is) a saját fővárosunkban akkoriban tervezett vállalatnak szervezetére mintaképül nem szolgálhattak. E tejszövetkezetek mellett azonban léteztek már akkor is úgynevezett „gyermektej-intézetek“ vagy „tejgyógyintézetek“. Ezek az ellenkező szélsőségbe estek. Míg a tejszövetkezetektől azt lehetett állítani, hogy nem vették kellően figyelembe a közegészség követelményeit, addig ezek a most nevezett intézmények túllőttek a czélon és „sportot" űztek az egészségügyi tekintetekből. A közegészségügynek a kifogástalan tej előállítását illetőleg joggal hangoztatott követelményeit mesterségesen felcsigázták, s egy a zöld asztalnál kigondolt s tudományosnak képzelt rendszer alapján, mely a gyakorlati élet iránt semmi érzékkel sem bírt, a tejnek mintegy gyógyszerként előállításához jutottak és azt tartották egyedül üdvözítőnek. A tejkérdés ily mesterséges megoldását czélzó eme intézményeknek, bár helyes alapokból indultak ki, hibájuk az volt, hogy a gyakorlati életet ignorálván, eljárásukat illetőleg helytelen következtetésekre jutottak. A gyermektej-intézetek szervezésének hibái a következők: 1. Helyes az okoskodás, hogy a tej kifogástalan minősége iránt csak akkor lehetünk megnyugtatva, ha a tejet termelésének első pillanatától fogva ellenőrizzük. Ebből kiindulva azonban arra a helytelen következtetésre jutottak, hogy a tehenészeteket magába a városba, tehát a fogyasztó közönség közvetetten ellenőrzése alá kell helyeznie. Eljárásuk második sarkalatos hibája a következő volt. Miután észlelték, hogy a tehenek betegségei közt a gumókór az, melynek átvitele a tejet fogyasztó emberi nemre legtöbb veszélylyel jár, és miután továbbá konstatálni vélték, hogy a gümőkór egyes tehénfajtáknál kevésbbé, másoknál inkább fordul elő; ahelyett, hogy ezen tapasztalatból azon következtetést vontak volna, hogy a tej szállítására szánt tehenészeteket a legszigorúbb egészségi ellenőrzés alá kell helyezni, ettől eltérőleg azt a tételt állították fel, hogy egészséges tejet csak bizonyos tehénfajtáktól lehet nyerni. Mint ilyet kizárólagosan a „borzderes“ hegyi fajtát vették általánosan használatba. 3. Továbbá kiindulván azon szintén helyes észleletből, hogy a tehén teje annál értékesebbé válik, mennél többször ellett a tehén, míg végre bizonyos kor elérése után ismét veszít értékéből: a teheneket csak egy bizonyos életkorban használták tejtermelésre. 4. Úgy a zöld takarmányt, mint a legeltetést, tehát a szarvasmarha legtermészetesebb takarmányozását, eltiltandóknak vélték s csak szénával és erdőtakarmánynyal, tehát kizárólagosan egész év alatt ugyanazon összetételű száraz takarmánynyal rendelték a teheneket tartani. 5. Az orvosnak, állatorvosnak és vegyésznek ellenőrzését csak az esetben gondolták sikeresnek, ha ezen ellenőrzés csupán egyetlenegy istállóra vonatkozik, s azért kívánták, hogy a tehenek a város teljes közepén tartassanak. Németországban különösen ezen évtized elejétől fogva, de részben még ma is, számtalan orvos és sok ezer fogyasztó hódol e rendszernek. Annyira vitték, hogy szökőkutakkal, ülőhelyekkel és minden képzelhető comforttal ellátott „istállópalotákat“ építtettek. Egyes városokban már az első emeleten is kezdtek teheneket tartani, és minden oly teret, mely más módon és nem a fenntebbi elvek alapján állíttatott elő, közveszélyesnek vagy legalább is gyanús minőségű tejnek nyilvánítottak. Mindezen szükségtelen complicatio következtében természetesen a tej előállítása ára oly magasra szökött, hogy a gyermektejintézetek kénytelenek voltak, és a ma létezők még ma is kénytelenek tejüket kétszeres, háromszoros, sőt négyszeres árban árulni, mint a rendes piaczi tejet. „Le mieux est l’ennemi du bon “ Ezen új jelenség a városok teljel ellátása terén különösen azért képezett nagy veszélyt, mert ha valóban a szövetkezetek képteleneknek nyilvánítandók arra, hogy orvosi szempontból megfelelő tejet szállítsanak s ha kifogástalan tejet csak a „gyermektejintézetek“ által kijelölt, a termelést mesterségesen megdrágító módon lehet előállítani, akkor a tej a legelterjedtebb és legfontosabb élelmiszer helyéből kiszorulván, a városi lakosság csak parányi része által elérhető luxusszerré tétetnék. Ezen meggyőződéstől áthatva 1883 elején német nyelven írt, Brémában megjelent brochüreben, melynek czíme volt: „Darf es „Milch für Reiche“ und „Milch für Arme“ geben? Ein Wort gegen die sogenannten Kindermilchanstalten“ felléptem a tejkérdés ezen mesterséges rendszabályoztatását megkísértő kinövés ellen. A fent fölsorolt 5 tétellel szemben felállítottam a következőket : 1. A tehén sem a sok helyen még található pinczealakú alacsony városi istállókba, sem gyermektejintézetek „istállópalotáiba“ nem való. Egyedül künn a falusi gazdaságban van helyén. 2. Egyetlen tehénfajta sem zárandó ki a tejtermeléstől, de minden egyes tehén egészségi állapota orvosi ellenőrzés alá helyezendő. 3. Mindenkorú állat használható tejtermelésre és a tehén tejelési korszakának bármely idejében. Okvetlenül szükséges azonban, hogy a forgalomba hozott tej zsírtartalmára és egyéb alkatrészeire megvizsgáltassék, és ezáltal lehetetlenné legyen téve, hogy oly tej, melynek összetétele nem rendes, forgalomba hozassák. 4. Egyforma úgynevezett normál takarmányt előírni szükségtelen. A takarmányozástól azonban teljesen kizárandók azon takarmányneműek, melyeknek ártalmas behatása a tehén egészségére, vagy a tej minőségére be van bizonyítva. Egyébként minden tejtermelő szabadon választhassa takarmányát. 5. Az egészségügyileg kifogástalan tejnek előállítását, minden városban egyetlen egy helyre koncentrálni már azért is lehetetlenség, mert legalább is 7—10 csecsemőnek egy-egy tehénre lévén szüksége, így tehát pl. Budapesten csakis a csecsemők tejjel való ellátására a város középpontjában 2000 darab tehénre kellene istálló palotákat építeni, míg az egész város lakosságának teljes ellátására egészben 20.000 tehénre volna szükség. Remélem, hogy a most előadottak által sikerült a tisztelt hallgatókban azt a meggyőződést kelteni, hogy azok, akik 6 évvel ezelőtt egy a fővárosunk számára szervezendő tejgazdasági intézmény eszméjével foglalkoztak, sem az eddig létezett tejszövetkezetek, sem a számos külföldi városban alapított gyermektejintézetek szervezetében nem találhatták meg azt, amire törekedtek. Szükség volt tehát egy tejrendszer kigondolására, oly rendszerre, mely mindkét intézménynek előnyeit lehetőleg egyesíti, árnyoldalait pedig kizárja. Ennek következtében a fővárosunknak szánt intézmény programmja következőleg alakult.