Orvosi Hetilap, 1896. február (40. évfolyam, 5-8. szám)
1896-02-02 / 5. szám
1896. 5. sz. ORVOST HETILAP ________ 51 [7 ' " juk, hogy legyen egy billentyűbajos szív bármennyire is compenzált állapotban, nagyobb munka végzésére nem alkalmas. Ha tehát el is fogadnék, hogy az érlökések szívbetegeknél fekvő és ülő helyzetben lényegesebb számbeli különbségeket azért nem mutatnak, mert az intracranialis nyomás a különböző testhelyzetekben közel egyforma, akkor is az intracranialis nyomás ezen állandóságát a különböző testhelyzetekben másként kellene magyarázni, mint azt Spengler teszi. Billentyűbajoknál, különösen a bal visszeres szájadék megbetegedéseinél, legyen a baj bármennyire is kompenzálva, a kis vérkörben kisebb-nagyobb pangás mindig van. Ezen pangás következtében a jobb szív több vért tartalmaz, mint rendes körülmények között. Képzelhető volna tehát, hogy szívbetegeknél a nagy nyaki visszereken keresztül a vér visszafolyása az amúgy is telt jobb szívbe általában nehezebben történik meg, mint rendes körülmények között, miért is ülő helyzetben a vér visszafolyása az agyból a jobb szívbe ily betegeknél nincs oly mértékben megkönnyítve, mint egészséges embereknél és ez okból a különféle testhelyzetekben az agy vértartalma és így az intracraniális nyomás is állandóbb. Azonban ezen magyarázat is kifogásolható. Ugyanis ha elfogadjuk, hogy szívbetegeknél a vér visszafolyása az agyból nehezebben történik meg, mint rendes körülmények között, akkor ebből arra kell következtetnünk, hogy szívbetegeknél az intracranialis nyomás állandóan nagyobb, mint ép egyéneknél. A dolgok ilyetén magyarázata mellett azután azt kellene tapasztalnunk, hogy az érlökések absolut száma szívbetegeknél — az intracranialis nyomás állandóan nagyobb lévén — a vagus centrum nagyobbodott izgalma miatt ritkább, mint az meningitiseknél, továbbá agydaganatok eseteiben sokszor észlelhető. Azonban szívbetegeknél a szívösszehúzódások relative ritkább voltát nem tapasztaljuk. Ezen felvétel helyessége mellett továbbá azt kellene találni, hogy az incompensatio fokozódásával arányosan a szívösszehúzódások mind ritkábbakká lesznek. Ugyanis ha az incompensatio fokozódik, akkor a pangás a kis vérkörben mind nagyobbá lesz, tehát ilyenkor a vér visszafolyása az agyból még inkább van megnehezítve és mégis azt tapasztaljuk, hogy a vagus centrum nagyobbodott izgalma daczára a szívösszehúzódások az incompensatio fokozódásakor mind szaporábbakká lesznek. Említett theóriák annak magyarázatára, hogy az érlökések száma szívbetegeknél sokszor miért ritkább ülő mint fekvő helyzetben, különben sem elégségesek, mert csak annak magyarázatát adhatnák, hogy szívbetegeknél a különféle testhelyzetekben az érlökés szaporaságában észlelhető különbségek miért kisebbek mint egészségeseknél. Azon tapasztalati ténynek, hogy szívbetegeknél sokszor a szívösszehúzódások miért ritkábbak ülő helyzetben, mint fekvéskor, Hoffmann következő magyarázatot ad. H. azt hiszi, hogy ily esetekben a túltengett szív fekvő helyzetben nyomást gyakorol egyes idegekre, melyek izgalma retteetérbe az érlökések, illetőleg a szívösszehúzódások szaporaságát okozza. Viszont felüléskor ezen idegek a nyomás alól felszabadulnak, izgalmuk leszáll és így a szívmozgásokra való siettető befolyásuk is kisebb leszen. Vagy képzelhető volna, hogy ülő helyzetben a túltengett szív rongálja a nervus vagus cardialis rostjait, melyek izgalma a szívmozgások ritkulását eredményezi. Ezen tetszetős magyarázat hibája azonban az, hogy a szív topographiájából és az idegek lefutásából nehezen bizonyítható, hogy a túltengett szívizom miért nyomja fekvő helyzetben épen az acceleranteseket, vagy miért rongálja ülő helyzetben a vagust. Említettük végre, hogy az érlökések száma oly szívbetegeknél, kiknél az incompensatio tünetei állandóak, ülő helyzetben lényegesen szaporább, mint fekvéskor. Tehát ily esetekben az érlökés számában a különböző testhelyzetekben észlelhető változások olyanok, mint nem szívbajosoknál, csak a különbségek nagyobbak. Ennek oka azt hiszem abban keresendő, hogy ily esetekben a szív egészen más viszonyok között működik. Ugyanis ily esetekben a szívhez menő idegek a szívmozgások szabályozására már elégtelenek, mert ekkor már a szívizom nagyobb fokú elfajulásával állunk szemben, márpedig ha a szívizom a szívmozgások önindító centruma (His és Romberg) elfajult, akkor az a szív idegei felől kapott ingerekre nem képes többé alkalmazkodni. Látjuk tehát, hogy a szívbeidegzés komplicált volta mennyire megnehezíti biztos magyarázatát adni azon tapasztalati tényeknek, melyeket a fenntebbiekben ismertettünk. Vizsgálataim eredményét a következő pontokba foglalhatom össze: 1. Az érlökések száma organikus szívbajban szenvedőknél rendesen közel egyforma a különböző testhelyzetekben, gyakran a rendestől eltérőleg ülő helyzetben ritkább, mint fekvéskor. 2. Ha az érlökések szívbetegeknél ülő helyzetnél állandóan lényegesen szaporábbak, mint fekvéskor, akkor már rendesen a szívizom nagyobb fokú megbetegedése van jelen. 3. Ha az érlökések száma szívbetegeknél ülő helyzetben ritkább, mint fekvéskor, ez azt mutatja, hogy a szív izomzata lényegesen megbetegedve nincsen. 4. Javulásra valló tünet, ha szívbetegeknél az érlökések, ■illetőleg a szívösszehúzódások száma, mely eleinte ülő helyzetben lényegesen szaporább volt, mint fekvéskor, későbben a kezelés alatt a különböző testhelyzetekben számbeli különbséget nem mutat, vagy ha a szívösszehúzódások ülő helyzetben ritkábbak lesznek, mint fekvéskor. Ilyenkor csak múlékony szívkifáradással volt dolgunk. 5. Ha az érlökés szívbetegeknél ülő helyzetben ritkább, mint fekvéskor, erre a betegei elhelyezésénél figyelemmel legyünk. Végül kedves kötelességemnek ismerem igen tisztelt főnökömnek a beteganyag szíves átengedéséért e helyen is igaz köszönetemet kifejezni. A tetaniáról. Kóroktani és kórtani tanulmány. Sarbó Artur dr., idegorvostól. (Vége.) A mérgek hatásának mikéntjéről már az előző fejezetben nyilatkoztam olyképen, hogy ezek általános táplálkozási zavar létrehozása által a központi idegrendszert megtámadják és működésében megváltoztatják. Azt hiszem, hogy egy lépéssel közelebb juthatunk a valósághoz, ha fontolóra veszszük a következőket. Mondhatjuk, hogy nincs szerv, mely ily mérgezéseknél ne lehessen megtámadva és működésében megváltoztatva, hisz, hogy csak egy példát említsek, az ólommérgezésnél látjuk a legkülönfélébb szervek zavarait (ólomkolika, radialis hüdes, gingivitis, nephritis, encephalopathia stb.); ezen körülmény arra irányítja figyelmünket, hogy egy oly utat keressünk a mérgek bejutására a szervezetbe, mely az egész szervezetben fellelhető és ez csak a nyirk, illetve a vérút lehet. A mérgek a vérbe jutva érvényesíthetik káros hatásukat, pl. azáltal, hogy a vér alkatrészeit támadják meg, hogy az oxyhaemoglobint bontják szét és így a vér minéműségét változtatják meg, alkalmat adnak a kevésbbé ellentálló szervek megbetegedésére. Például véve az idegsejteket, tudjuk, hogy ezek rendes működésében a normális vérrel való ellátás mily fontos szerepet játszik, ha már most a mérgek útján megváltozott vérrel érintkeznek, közelfekvő, hogy változást szenvednek, a mi működésükben is kifejezésre kell hogy jusson. Nem szükséges, hogy ezen mérgezéseknél az illető megtámadott szervek teljesen működésképtelenekké váljanak, ez csak abban az esetben állna elő, ha nagyfokú a mérgezés, ha ennek deletact hatása egyszerre nyilvánul. Lassankint beható mérgek csak a működés megmásítását eredményezik; ha azonban a mérgezés hosszú időn át szakadatlanul történik, úgy a megváltozott működést teljes működési kiesés, illetve halál követi. Szép példák erre azon tetania esetek, melyek strumaexstirpatio (vagy pl. gastrectasia) után lépnek fel; itt ugyanis feltevésünk szerint szintén mérgezés szerepel, a mely mérgezés azonban állandóan állván fenn, a működési megváltozáson túl a sejtek működésképtelenségéhez, illetve halálhoz vezet. Ennek megfelelően azt kellene találnunk, hogy ily esetekben kiterjedt