Orvosi Hetilap, 1896. február (40. évfolyam, 5-8. szám)

1896-02-02 / 5. szám

1896. 5. sz. ORVOST HETILAP ________ 51 [7 ' " juk, hogy legyen egy billentyűbajos szív bármennyire is com­­penzált állapotban, nagyobb munka végzésére nem alkalmas. Ha tehát el is fogadnék, hogy az érlökések szívbetegek­nél fekvő és ü­lő helyzetben lényegesebb számbeli különbsége­ket azért nem mutatnak, mert az intracranialis nyomás a különböző testhelyzetekben közel egyforma, akkor is az intra­cranialis nyomás ezen állandóságát a különböző testhelyzetek­ben másként kellene magyarázni, mint azt Spengler teszi. Billentyűbajoknál, különösen a bal visszeres szájadék megbetegedéseinél, legyen a baj bármennyire is kompenzálva, a kis vérkörben kisebb-nagyobb pangás mindig van. Ezen pangás következtében a jobb szív több vért tartalmaz, mint rendes körülmények között. Képzelhető volna tehát, hogy szívbetegeknél a nagy nyaki visszereken keresztül a vér vissza­­folyása az amúgy is telt jobb szívbe általában nehezebben történik meg, mint rendes körülmények között, miért is ülő helyzetben a vér visszafolyása az agyból a jobb szívbe ily betegeknél nincs oly mértékben megkönnyítve, mint egész­séges embereknél és ez okból a különféle testhelyzetekben az agy vértartalma és így az intracraniális nyomás is állandóbb. Azonban ezen magyarázat is kifogásolható. Ugyanis ha el­fogadjuk, hogy szívbetegeknél a vér visszafolyása az agy­ból nehezebben történik meg, mint rendes körülmények között, akkor ebből arra kell következtetnünk, hogy szívbetegeknél az intracranialis nyomás állandóan nagyobb, mint ép egyének­nél. A dolgok ilyetén magyarázata mellett azután azt kellene tapasztalnunk, hogy az érlökések absolut száma szívbetegek­nél — az intracranialis nyomás állandóan nagyobb lévén — a vagus centrum nagyobbodott izgalma miatt ritkább,­­ mint az meningitiseknél, továbbá agydaganatok eseteiben sokszor észlelhető. Azonban szívbetegeknél a szívösszehúzódások relative ritkább voltát nem tapasztaljuk. Ezen felvétel helyessége mellett továbbá azt kellene találni, hogy az incompensatio fokozó­dásával arányosan a szívösszehúzódások mind ritkábbakká lesznek. Ugyanis ha az incompensatio fokozódik, akkor a pangás a kis vérkörben mind nagyobbá lesz, tehát ilyenkor a vér visszafolyása az agyból még inkább van megnehezítve és mégis azt tapasztaljuk, hogy a vagus centrum nagyobbodott izgalma daczára a szívösszehúzódások az incompensatio foko­zódásakor mind szaporábbakká lesznek. Említett theóriák annak magyarázatára, hogy az érlöké­sek száma szívbetegeknél sokszor miért ritkább ülő mint fekvő helyzetben, különben sem elégségesek, mert csak annak magyarázatát adhatnák, hogy szívbetegeknél a különféle test­helyzetekben az érlökés szaporaságában észlelhető különbségek miért kisebbek mint egészségeseknél. Azon tapasztalati ténynek, hogy szívbetegeknél sokszor a szívösszehúzódások miért ritkábbak ülő helyzetben, mint fekvéskor, Hoffmann következő magyarázatot ad. H. azt hiszi, hogy ily esetekben a túltengett szív fekvő helyzetben nyomást gyakorol egyes idegekre, melyek izgalma retteetérb­e az ér­­lökések, illetőleg a szívösszehúzódások szaporaságát okozza. Viszont felüléskor ezen idegek a nyomás alól felszabadulnak, izgalmuk leszáll és így a szívmozgásokra való siettető be­folyásuk is kisebb leszen. Vagy képzelhető volna, hogy ülő helyzetben a túltengett szív rongálja a nervus vagus cardialis rostjait, melyek izgalma a szívmozgások ritkulását eredményezi. Ezen tetszetős magyarázat hibája azonban az, hogy a szív topographiájából és az idegek lefutásából nehezen bizonyítható, hogy a túltengett szívizom miért nyomja fekvő helyzetben épen az acceleranteseket, vagy miért rongálja ülő helyzetben a vagust. Említettük végre, hogy az érlökések száma oly szív­betegeknél, kiknél az incompensatio tünetei állandóak, ülő helyzetben lényegesen szaporább, mint fekvéskor. Tehát ily esetekben az érlökés számában a különböző testhelyzetekben észlelhető változások olyanok, mint nem szívbajosoknál, csak a különbségek nagyobbak. Ennek oka azt hiszem abban keresendő, hogy ily esetekben a szív egészen más viszonyok között működik. Ugyanis ily esetekben a szívhez menő idegek a szívmozgások szabályozására már elégtelenek, mert ekkor már a szívizom nagyobb fokú elfajulásával állunk szemben, már­pedig ha a szívizom a szívmozgások önindító centruma (His és Romberg) elfajult, akkor az a szív idegei felől kapott ingerekre nem képes többé alkalmazkodni. Látjuk tehát, hogy a szívbeidegzés komplicált volta mennyire megnehezíti biztos magyarázatát adni azon tapasz­talati tényeknek, melyeket a fenntebbiekben ismertettünk. Vizsgálataim eredményét a következő pontokba foglal­hatom össze: 1. Az érlökések száma organikus szívbajban szenvedőknél rendesen közel egyforma a különböző testhelyzetekben, gyakran a rendestől eltérőleg ülő helyzetben ritkább, mint fekvéskor. 2. Ha az érlökések szívbetegeknél ülő helyzetnél állandóan lényegesen szaporábbak, mint fekvéskor, akkor már rendesen a szívizom nagyobb fok­ú megbetegedése van jelen. 3. Ha az érlökések száma szívbetegeknél ülő helyzetben ritkább, mint fekvéskor, ez azt mutatja, hogy a szív izomzata lényegesen megbetegedve nincsen. 4. Javulásra valló tünet, ha szívbetegeknél az érlökések, ■illetőleg a szívösszehúzódások száma, mely eleinte ülő helyzet­ben lényegesen szaporább volt, mint fekvéskor, későbben a kezelés alatt a különböző testhelyzetekben számbeli különbséget nem mutat, vagy ha a szívösszehúzódások ülő helyzetben ritkábbak lesznek, mint fekvéskor. Ilyenkor csak múlékony szívkifáradással volt dolgunk. 5. Ha az érlökés szívbetegeknél ülő helyzetben ritkább, mint fekvéskor, erre a betegei elhelyezésénél figyelemmel legyünk. Végül kedves kötelességemnek ismerem igen tisztelt főnökömnek a beteganyag szíves átengedéséért e helyen is igaz köszönetemet kifejezni. A tetaniáról. Kóroktani és kórtani tanulmány. Sarbó Artur dr., idegorvostól. (Vége.) A mérgek hatásának mikéntjéről már az előző fejezetben nyilatkoztam olyképen, hogy ezek általános táplálkozási zavar létrehozása által a központi idegrendszert megtámadják és működésében megváltoztatják. Azt hiszem, hogy egy lépéssel közelebb juthatunk a valósághoz, ha fontolóra veszszük a követ­kezőket. Mondhatjuk, hogy nincs szerv, mely ily mérgezések­nél ne lehessen megtámadva és működésében megváltoztatva, hisz, hogy csak egy példát említsek, az ólommérgezésnél látjuk a legkülönfélébb szervek zavarait (ólomkolika, radialis hüdes, gingivitis, nephritis, encephalopathia stb.); ezen körülmény arra irányítja figyelmünket, hogy egy oly utat keressünk a mérgek bejutására a szervezetbe, mely az egész szervezetben fellelhető és ez csak a nyirk, illetve a vérút lehet. A mérgek a vérbe jutva érvényesíthetik káros hatásukat, pl. azáltal, hogy a vér alkatrészeit támadják meg, hogy az oxyhaemoglobint bontják szét és így a vér minéműségét változtatják meg, alkalmat adnak a kevésbbé ellentálló szervek megbetegedésére. Például véve az idegsejteket, tudjuk, hogy ezek rendes működésében a normális vérrel való ellátás mily fontos szerepet játszik, ha már most a mérgek útján meg­változott vérrel érintkeznek, közelfekvő, hogy változást szenved­nek, a mi működésükben is kifejezésre kell hogy jusson. Nem szükséges, hogy ezen mérgezéseknél az illető megtáma­dott szervek teljesen működésképtelenekké váljanak, ez csak abban az esetben állna elő, ha nagyfokú a mérgezés, ha ennek deletact hatása egyszerre nyilvánul. Lassankint beható mérgek csak a működés megmásítását eredményezik; ha azonban a mérgezés hosszú időn át szakadatlanul történik, úgy a meg­változott működést teljes működési kiesés, illetve halál követi. Szép példák erre azon tetania esetek, melyek strum­aexstir­­patio (vagy pl. gastrectasia) után lépnek fel; itt ugyanis feltevésünk szerint szintén mérgezés szerepel, a mely mérgezés azonban állandóan állván fenn, a működési megváltozáson túl a sejtek működésképtelenségéhez, illetve halálhoz vezet. Ennek megfelelően azt kellene találnunk, hogy ily esetekben kiterjedt

Next