Orvosi Hetilap, 1904. december (48. évfolyam, 49-52. szám)
1904-12-04 / 49. szám
1904. 49. sz. ORVOSI HETILAP A következő két tábla a párisi Pasteur-intézet után általánosan gyakorlatba vett schema szerint tünteti fel az 1903. évben orvosolt 2833 veszett állat marta egyént, tekintettel a maró állat veszettségének bizonyosságára és a marás súlyosságára. A csoportba vannak felvéve azon esetek, melyekben a maró állat veszettségét laboratóriumi vizsgálat vagy az a körülmény igazolja, hogy az egyidejűleg megmart emberek vagy állatok közül valamelyik megkapta a bajt. B) csoport tartalmazza azon eseteket, hol a maró állat veszettségét állatorvosi észlelet bizonyítja. G) csoport azokat, ahol az előbbi vizsgálatok nem történhettek és csak a marás körülményei tanúsítják, hogy a maró állat veszett volt. A marás sebek súlyossága szerint a csoportok a) fej- és arczsebek, b) kézsebek, c) láb- és törzssebek czímét nyerik. Az első tábla a fentebbi levonások nélkül, a második a fentebb említett levonásokkal tünteti fel az eredményeket. a) Levonás nélkül. Fejseb Kézseb Láb- és törzsseb Összesen Gy. J-T o/o Gy.f o/o1Gy.t o/o Gy.4.T o/o A) csoport 5 491 2-221 291 3-45 83 212-40 B) csoport 1415 3 548463 0-3510013 0-291987 11055C) csoport 64 - 12725 1-834271 0-23763 60 78 Összesen 210 52-3011669 0-771457 51 0-34283 3190 67 b) Levonással: Fej seb Kézseb Láb- és törzsseb Összesen Gy. t % Gy. f °/n Gy.t O/o Gy. r 11 o A) csoport (I 5 49 1 204 29 13 44 83 2 2-40 B) csoport 1 138 2 144 845 3 0-35 IlOOO 20-2(1983 7 0 35 C) csoport 1j 64-- 1 — 1269 2 0-74426— 7591 2 0-26 Összesen 1207 2 0-961163 6 0-51 1455 30-20 2825 11 0-38 (Folytatása következik.) További adatok a járás élettanához. Irta: Jendrassik Ernő dr. egyetemi ny. r. tanár. (Folytatás.) Mindezek a tételek a legnyilvánvalóbb bizonyítást nyerik, ha megkíséreljük a járást rendes, mintegy 75—85 cm. lépés hosszúság és rendes testtartás mellett nagyon lassan végezni. Azonnal feltűnik ebben a kísérletben, hogy ez nem sikerül egyenletesen, hanem bármily lassan végezzük is a kettős megtámasztás részleteit, az egyoldali megtámasztások alatt, sőt a 2—9-nak megfelelő kettős megtámasztás alatt is gyorsabban vagyunk kénytelenek a mozgást végezni. Ez a körülmény onnét ered, hogy a 2—3 szakasz alatt okvetetlenül legalább annyi gyorsulást kell adni testünknek, hogy az a függőleges állásba bejuthasson, a hullámgörbe leszálló részében pedig, amint már jeleztük, a leglassúbb mozgás is az esés gyorsulásának van alávetve. Ezek az adatok azonban annyiból még kiegészítendők, hogy tulajdonképen a test súlyvonala már a csípőízület függőlegesbe jutása előtt is eléri statikai egyensúlyát, mert a láb egész hosszában lehet támasztópont, nem egyedül, amint azt az egyszerűség kedvéért fentebb felvettük, csak a bokaizület. A test összsúlypontja már 1, /9-nak megfelelőleg (1. a 7. ábrán) statikai egyensúlyban van, sőt Q-tól meg mozdulhat, anélkül, hogy ezen egyensúlyából kikerülne. Ebből következik, hogy voltaképen már a /9-ig elérkezés elégséges, nem kell a 6-ig vivő kinetikai energia, /9— 6-ig már az alszárizomzat csekély működése elviheti a súlypontot. Második kiegészítésül pedig fel kell hoznom, hogy az összsúlypontot .9/9-ig való útjában csak előre viszi a kinetikai energia, felfelé segítségül jön az út vége felé (amint azt még a lépcsőfokra való felemelkedés fejezetében látni fogjuk) az elül megtámasztott térd, amely a /9 szakaszon túl kezd kiegyenesedni, ezzel a mozdulattal magára vállalja a test emelésének legnagyobb részét a hullámhegyen való útjában. Czipőben járáskor a térd csík a függőlegesen túl feszül ki egészen, mezítlábbal már a függőleges síkban ki van egyenesedve. Mindezekből a tételekből következik, hogy a járáshoz szükségelt izomtevékenység összetevődik egyrészt az állási izomműködésből és ezenkívül a két végtagnak mozgást létesítő erőkifejtéséből. Ez utóbbit illetőleg meg kell különböztetni az aktív és a lengő alsó végtagot. Az aktív végtag, ellentétben az eddigi felfogással, az, amely a kettős megtámasztás utolsó részében hátul van és amíg a talajt éri, előretolja a testet, sőt ellátja azt az egyoldali megtámasztás idejére is a további előhaladáshoz szükséges energiával. Ebben az utóbbi szakaszbanaz egyoldali megtámasztás szakában) ugyanaz a végtag, amely előbb szerepelt mint lengő végtag, előre emelkedésével (térdben eleinte meghajlásával, azután kifeszülésével) létesíti az elülső lépésszakot, kiszabja a lépés hosszúságát, irányítja az összsúlypontnak haladását. A másik alsó végtag ezen szakaszokban nagyon passzív szerepet játszik, fenntartja ugyan a testet, de nemcsak hogy nem foly be annak előhaladásába, hanem még a medencéhez viszonyított hátrahajlása (a combcsont ú. n. feszítése) sem külön izommunka eredménye; ez a relatív mozgás onnét ered, hogy a szóbanforgó láb a földre támaszkodik, míg a test súlypontja előre halad, tehát voltaképen a láb olyan, mint a kocsikerék tengelye, az alsó végtag a kerék küllője, amely követi a kocsinak, valóban a medenczének előhaladását, anélkül, hogy rája befolyása volna. Ez a passzív végtag akkor lesz aktívvá, a mikor a test összsúlypontja a megtámasztási vonalhoz közeledik (/9), és a függőlegesen átmegy, a midőn a testet emeli, és később a kettős megtámasztás szakában, a mikor mint hátulsó láb az előretolást átveszi. A combon észlelhető izomösszehúzódásokat a saját értékükben csak akkor tudjuk kellőleg megérteni, ha a comb mozgatására szolgáló izmokat elválasztjuk azoktól, amelyeknek hivatása a medence függőleges helyzetének megtartása ; erre vonatkozólag hivatkozom egy előzetes dolgozatomban közlöttekre. Az emelkedő síkon való járás közben a test összsúlypontja, amint az az 5. ábrán kivehető, mindaddig jóformán vízszintesen halad előre, sőt kissé még sülyed is, amíg a hátul levő megtámasztott láb a talajt el nem hagyja; ezen időszakban gyűjti meg a szervezet az előhaladáshoz és az emelkedéshez szükséges kinetikai energiát. Ezen czélt szolgálja az elül a földre érkező végtagnak térdben meghajlított volta is, ez a térd csak lassan kezd kifeszülni, ezen irányban legnagyobb sebességét közvetetlenül az összsúlypontnak a függőleges irányba érkezése előtt éri el. Sajátságos, hogy ellentétben ezen fejtegetések adataival, amelyek szerint a járás általában és még kifejezettebben a hegyre menés tulajdonképen abból áll, hogy súlypontunkat hátul levő alsó végtagunkkal a megtámasztásul előre helyezett másik alsó végtagunk lábának függőleges síkján át-átlökjük , mégis öntudatunkban ezen mozgás mechanikájáról egészen hibás képet nyerünk. Az ember rézsűt síkon felfelé haladása közben azt a benyomást kapja, mintha az elül a talajra kerülő lába segítségével vonná magát előre, mintha ezen elül levő alsó végtagjával tolná a talajt maga alá és mögé. Az érzéki felismerés téves voltának fő okát abban találhatjuk meg, hogy a járás egyes mozdulat-tényezői a leggondosabb egyenletességgel történnek, a szükségelt erő legcsekélyebb mértékével s a lendület-adás egyenetlenségét a törzsek enyhe előre- és hátrahajlítása (tehát a test súlypontjának némi áthelyezése) és a megtámasztott alsó végtag megfelelő mozdulatai (hajlítás-feszítés) lehetőleg sima átmenetekbe hozzák. 3. Járás rézsűt sülyedő talajon. A lefelé való haladás nagyon különbözik egyes tényezőiben a felfelé haladástól. Eddigelé ezen járásmódot illetőleg is csak Richer adatai állanak rendelkezésünkre, de az ő vázlataiból nem lehet kiolvasni az egyes ízületek görbéit, sőt téves álláspontra juthatunk, ha erősen kicsinyített rajzait nagyobb méretre viszszük át. Jendrassik Ernő: A szervezet mozgásberendezésének npelve Orvosi Hetilap, 1904. és Zeitschrift f. Nervenheilkunde, XXV. 714