Orvosi Hetilap, 1914. november (58. évfolyam, 44-48. szám)
1914-11-01 / 44. szám
780 ORVOSI HETILAP 1914. 44. sz. Mi a fejlődés? Bizonyos átalakulások összefüggő lánczolata, melyeknek jellemző sajátságuk, hogy végeredményükben bonyolultabb, tagoltabb alakot és az életműködések kifejtésére alkalmasabb organisatiót hoznak létre. E meghatározás szerint tehát fejlődésről csak a szerves világban szólhatunk, mert csak itt vonatkoztathatjuk a folyamatokat az egyéni és faji élet fentartásában és az életműködések teljes kifejtésében kifejeződő végczélra. Csak képletes beszéd az, ha pl. valamely kristály vagy bármely más szervetlen képződmény fejlődéséről szólunk s képletes a „fejlődés“ szónak minden egyéb alkalmazása. A fejlődés a kialakuló szervezet morphologiai, physikai, chemiai és működésben viszonyaiban nyilvánul meg, az utóbbiakba beleszámítva a psychikai tüneményeket is. Csak a végállapot tökéletessége jellemző a fejlődésre, nem pedig a fejlődést összetevő folyamatoknak állandóan emelkedő jellege. A haladás tüneményei közé involutív mozzanatok lehetnek közbeiktatva; egyes már kifejlődött részek, sőt egész szervek is eltűnhetnek, kialakult differencziálódások elmosódhatnak megint. Az ember fejlődésében példa erre az embryo farka, larygója, a lencse érburka, a hímnemben a Müller-cső, a nőnemben a Wolff-cső, továbbá a sziktömlő, az allantois stb. Még nagyobb fokban látjuk ezeket a reductiós tüneményeket az állatok fejlődésében. Elég a békalárva kopoltyúira és farkúszójára utalnunk, melyek histolysis útján, phagocyták közreműködésével eltűnnek. Sok állat fejlődésének sajátossága a metamorphosis, melynek révén az állat szervezete gyökeresen megváltozik; egy már bizonyos typus szerint kifejlődött, eléggé differencziált, mondhatnék már érett organismus, mely esetleg már a lárvakorban termékeny is lehet (neotenia), bizonyos idő múlva egészen más typussá alakul át, lárvaszerveit elveszti, viszont új szervekre tesz szert: egy másfajta állat áll előttünk! Ki ne ismerné ennek legközönségesebb példáját: a hernyó metamorphosisát pillangóvá. Az ilyen átalakulás voltaképpen nem nevezhető tökéletesedésnek és mégis fejlődés, mert az állandó végállapot, a kifejlődött állat maradandó típusa felé vezet. De az ilyen múló visszaesések és típusváltozások kivételes tüneményei a fejlődésnek. Általában a folytonos haladás, a növekedő differencziálódás és tökéletesedés jellemző a fejlődésre. Maga a fejlődés: folyamat, szakadatlan átalakulás, de mi mint folyamatot alig láthatjuk valaha. Csak más-más fokozatot megvalósító, egymásból értelmezhető állapotokat látunk; ezeknek az egybekapcsolásából építjük fel gondolatunkban úgyszólván kinematographice a fejlődésnek mint folyamatnak összefüggő képét. A fejlődés szabályos folyamat: egy-egy állat- és növényfajtán mindig egyformán, típusosan játszódik le. Nemcsak a kiindulópont, a fejlődés megindultának szükségessége és a végállapot van adva, hanem éppoly szabályosan meg van szabva az az út is, amelyen a végtelen sok egyéb lehető út mellőzésével át kell haladnia a kialakuló szervezetnek. A fejlődő szervezet az ő organizatióját a fejlődésnek minden egyes pontján épp úgy örökli, mint kifejlődött állapotának típusát. Magát a fejlődést növekedésre és kialakulásra lehet szétbontani ; az utóbbit a szervezet elérheti rövidebb-hosszabb idővel, mielőtt a növekedés teljességét elérte volna. A szarvasmarha például már 2. évében ivarérett és szerveinek differencziáltsága és működési képessége tekintetében egyébként is érettnek nevezhető, de még tovább nő s csak 8. évében mondható teljesen kifejlődődnek. A kettő egymástól bizonyos fokig független: lehet differencziálódás növekedés nélkül és megfordítva. Tangl energetikai vizsgálatai révén tudjuk, hogy a fejlődő embryo által kifejtett munka is növekedési és alakulási munkára választható szét. Az igazi növekedéstől meg kell különböztetnünk a csak folyadékfelvétel (inhibitio) által történő térfogatnagyobbodást, aminő pl. a békaporonty növekedése a 9. napig. Mikor indul meg a fejlődés? Gyakran szinte nehéz ezt megállapítani. Könnyebb a szaporodás asexuális módjánál, például egy egysejtű állat vagy növény oszlásánál, vagy egy hydroid-polypus vagy vázképző korall kettéhasadásánál; itt a bemetsző barázda első nyoma jelzi a fejlődés megindultak De jóval nehezebb ez a termékenyítéssel történő szaporodásnál, hol a termékenyítő elemek találkozásának és egybeolvadásának gondosabb elemzése igazíthat csak útba e felől. Az ondószál befúródása a petesejtbe még nem az igazi kezdet, hanem csak a barázdálódási orsó egyenlítőjén egymás mellé sorakozó apai és anyai chromosomák kettéhasadása és a sejttestnek ezzel egyidőben meginduló kettéoszlása az. És hol a fejlődés vége? Gyakran még nehezebb erre megfelelni. Van sok állat, ahol igen könnyű megállapítani ezt a végpontot, mert az állat egész élete fejlődés vagy legalább is növekedés és így a fejlődés vége egybeesik a halállal. Ilyen például az Északi tenger solája, mely bár már 3. éve végén, illetőleg a nőstény 5.—6. évében ivarérett, 30 évig tartó élte végéig állandóan növekszik. De a legtöbb szervezet élete ívhez hasonló, melynek emelkedő és leeső szára van; az „anaplasis“ emelkedő korszakát a „metaplasis“ rövid időszakának közbeiktatásával követi a „kataplasis“, a visszafejlődés korszaka, a maga lejtőre jutott, decadens háztartásával. Némelyek (pl. Driesch1 és Apáthy2) az élet leeső lejtőjére jellemző regressív folyamatokat is belekapcsolják a fejlődés fogalmába és fejlődésnek neveznek minden átalakulást az élet során. Ezt a magam részéről nem tartom helyesnek, hanem a fejlődést csak a progressiv átalakulásokra óhajtanám korlátozni. Az ilyen értelmű fejlődés végpontjának meghatározása az emberen sem könnyű. Az emberi szervezetben nincs megállapodás; morphológiai és chemiai átalakulások játszódnak le benne az élet minden időszakában: az úgynevezett fejlődési években csak gyorsabbak, szembeötlőbbek ezek. Sok átalakulásról azt sem tudjuk, hogy hová utaljuk: a görbe felvagy leszálló szárába-e, és időbeli eltolódásokat találunk az egyes szervek életciklusában is. Egyik szervünk még fejlődőben lehet, mikor a másik már megállapodott, sőt dekadencziába jutott és így, ha meg is tudnók mondani minden folyamatról, hogy a fejlődés vagy visszafejlődés tünete-e, nehézségbe ütköznék az egész szervezetre nézve annak az egységes formulázása, hogy mikor megy át a fejlődés állapotából a visszafejlődés állapotába. Hogy fogjuk fel, pl. a gégeporcogóknak már a 20-as években megkezdődő elcsontosodását, vagy a koponyavarratoknak ugyancsak a 20-as években meginduló elsimulását, progressiv vagy regressiv tünetnek-e? Könnyű volna e kérdés eldöntése, ha minden esetben irányadóul vehetnők a hasznossági, a tökéletesedési elvet, de nagyon sok közömbös tüneménye is van a szervezet átalakulásának, amelyre a megítélésnek ez a mértéke nem alkalmazható. A verőerek fala az élet során fokozatosan erősödik; bizonyos fokig hasznos ez, mert alkalmazkodás az élet delelőjén erősebben pezsgő véráramhoz, később már káros, mert megmerevíti az ér falát; de hol a határ a jó és rossz között ? Az egyes szervek fejlődésének és a korral járó sorvadásának dyschronismusát nagyon kifejezetten látjuk egyes állatokon, ahol az a sajátszerűség észlelhető, hogy az állat csak olyan korban lesz ivaréretté, vagyis teljesen kifejlődődé, mikor szervezete egyebekben már az aggkori elváltozásnak igen előrehaladott fokán van. Vannak egyes hydroidpolypok (sporosacs), amelyek csak akkor kezdenek szaporodni, amikor szervezetük már olyannyira elsatnyult, hogy alig lehet rajta már a medusa typusát felismerni, és hasonló esetet látunk a cirripediákon, egyes aphisfajtákon stb. Az egyéni fejlődésnek és speciesek szerinti irányítottságának távolabbi, mélyebb okait az átöröklés és a phylogeniai fejlődés adja meg. A fejlődés mikéntjét minden élőlény az elődjeitől örökli. Ez az átörökölt fejlődési terv pedig valami, ami a fajfejlődés során alakult ki, aminek történelmi 1 H. Driesch: Analytische Theorie der organischen Entwicklung. 1894, 30. old. 2 Apáthy István : A fejlődés törvényei és a társadalom. Budapest, 1912, 25. old.