Orvosi Hetilap, 1919. április (63. évfolyam, 14-17. szám)
1919-04-06 / 14. szám
154 ORVOSI HETILAP ha kevés a folyadék, akkor ez a törzs előrehajlításakor teljesen az elülső részek felé tér ki. Röviden összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy sero- vagy pyopneumothorax esetében előrehajlított törzs mellett a háton kopogtatva, a kopogtatás hangjának erősbödésével a tompulat felső határa emelkedik, ellentétben az egyszerű folyadékfelhalmozódás esetében nyert kopogtatási viszonyokkal és megegyezőig a diaphragma alatti, tompult kopogtatási hangot adó képletek vagy kóros folyamatok (máj, subdiaphragmás geny vagy tumor) eseteiben észlelt physikai jelekkel (5. ábra). A súlyos bélhurut bizonyos alakjairól és ezek kezeléséről.* Irta: Ötvös Ervin dr., tanársegéd a budapesti 11. sz. belklinikán (Jendrassik Ernő tanár). Kórházunkban 1916 telétől számított 23 hónapos periódus alatt igen nagyszámú bélhurutos beteget ápoltunk. Ennek eredményeképpen állíthatjuk, hogy a bélhurut a béke idején nem tette ekkora százalékát (40%) a többi megbetegedésnek.Albu szerint a bélhurut aránylagos nagy száma nem bizonyító annak absolut nagy száma mellett, mert a kórházakban a betegeloszlás a háborúban más, mint a békében volt.) Nem jelentkezett a békében ily feltűnően súlyos alakban, mint eseteinkben. Valóban súlyos bélhurutról az esetek 13%-ában beszélhetünk, aminek illustrálására elég az, hogy 718 súlyos bélhurutos beteg közül 86 meghalt, amivel szemben a typhus-halálozás kórházunkban csak 08% volt. A mozgó háború megindultával úgy a bélhurut száma, mint súlyossága határozottan csökkent. A betegségnek klinikai tünetei és therápiája néhány tapasztalatra vezetett, melyeket az alábbiakban ismertetek. Még pedig a következőkben csakis azon béllobosodásról lesz szó, mely nem más betegség (vitium, nephritis, májcirrhosis, tüdőemphysema, leukaemia, anaemia perniciosa, béltuberculosis, appendicitis stb.) kísérő tünete, vagy nem valamely specifikus fertőzés (typhus és paratyphus, dysenteria, botulismus, morbilli, himlő, phthisis, sepsis stb.) helyi következménye, hanem kizárólag a bél (,gyomor) nyálkahártyájának elsődleges megbetegedése és amelynek egységes kóroka nincs. Az ily betegek gyomor-bélrendszerének nyálkahártyája különböző intensitásban, de egész terjedelmében fobos. A betegség acut, subacut, chronikus volta és az intensitásbeli különbség határozza meg a bélhurut klinikai formáját, melyet, minthogy aetiológiai szempontból a felosztás nem lehetséges, gastroenteritisnek, enteritisnek vagy colitisnek jelzünk. Az izolált gastritis oly ritkán fordult elő, illetve oly kevés esetben jutott a beteg tudomására, hogy ennek tárgyalását elhagyjuk. A béllátosodás úgy látszik, hogy az állóharcznak és a rajvonalnak betegsége volt és a hátulsó ország kórházaiban ritkán fordult elő. A béllobosodás aetiologiája és tünetei. A vékonybélhurut egyik oka lehet általában az emésztőnedvek hiányos elválasztása és megváltozott összetétele (gyomor, pankreas stb.), melylyel karöltve csökken a physiologiás bactericid hatás. Másik oka lehet a gyomorhurut percontinuitatem terjedése. Noha mindkét ok bizonyára igen jelentékeny tényező, különösen a proximális vékonybélnyálkahártya megbetegedésében, de nem az egyedüli. Valószínű, hogy az az ok, mely egy esetben izolált gastritist, illetve gastroenteritist idéz elő, más esetben elsődleges enteritist, sőt primaer colitist is okozhat. Ilyek például a harczoló katona életviszonyai (táplálkozás, lövészárokélet). Hogy főleg a meleg hónapokban a zsíros, faggyús, kihűlt ,táplálék, nyersen állott és nem konzervált hús, bizonyos megszokott népételek hiánya meny* E közlés a volt cs. és kir. 12. sz. mozgó járványkórházból származik (parancsnok Fejes Lajos dr., egyet, magántanár, később Stranz Gyula dr., ezredorvos). A dolgozat egyes részei a Budapesti Orvosegyesület 1919 márczius 8.-án megtartott ülésének előadás-tárgyát alkották. Mmire befolyásolja az emésztést, azt a békében is naponta tapasztaltuk (gondoljunk a házikonyha és a vendéglő közti különbségre), de különösen kifejezésre juthat ez a háborús tömegélelmezésben. A nem egyéni táplálkozás közvetett hatással lehet a béltractus nyálkahártyájára. Elképzelhető, hogy a bélflórát, az emésztőnedvek normális összetételét és elválasztását bizonyos fajtájú, sőt bizonyos módon elkészített tápszerek szabályozzák, így befolyással lehet az is, hogy a generátiók folyamán egyik néptörzs a szénhydratot például kukorica, a másik burgonya alakjában szokta meg. Ha most a táplálék összetételét hirtelen és tartósan megváltoztatjuk, akkor az idegen szénhydrathoz, sok húshoz vagy zsírhoz nem szokott egyén bélflórája és emésztőmirigyei későn vagy hiányosan hangolódnak a megváltozott táplálkozáshoz. Albu ezzel szemben azt állítja, hogy a háborús tapasztalatok az emésztőtradtus alkalmazkodó képességét és az emésztőrendszert szabályozó mechanizmus fejlettségét bizonyítják. Ehhez járul még a gyakori dohányzás, a különösen esőzés után szennyezett (nitrit, ammóniák) kútvíz, az alkoholfogyasztás, rendszertelen székürítés, kézmosáshiány, kedvezőtlen hygienés viszonyok, az időjárás viszontagságai, a hosszú ideig vízben, hóban való állás, fekvés, a gyakran megújuló vagy heteken át tartó ideges izgalmak (pergőtűz), melyek a bélnyálkahártyát hurutra disponálják. A dispositio természetesen veleszületett is lehet, mint azt A. Schmidt a békében ritkán észlelt colitis chron. suppurativáról gondolja. A disponáló tényezők egyike-másika a bélhurutot ki is válthatja, de könnyen lehet, hogy a baj tulajdonképpeni oka valamely relative megnőtt virulentiájú physiologiás bélbacterium Az acut, gyomorhuruttal társult enteritis a cholera nostras tünetcsoportjának felel meg. A Choleriform gastroenteritis leggyakrabban és legnagyobb intensitásban a meleg évszakban látható. A beteg maga leginkább „átfázásnak“ vagy valamely tápszernek tulajdonítja a bajt. E gyomorbélhurut rendesen gyorsan gyógyul azért is, mert a gastritis, a duodenitis, az esetleg hirtelen kifejlődő icterussal annyira feltűnő és az egész vékonybélrendszer diffus lobosodása annyira súlyos tünetekkel, táplálkozási zavarral jár, hogy a beteg előbb kerül kórházba, mint vastagbélhuruttal. (Ugyanis colitises betegeink a megbetegedés 1—4. hetében, enteritissel az 1—7. napon kerültek hozzánk.) A gastroenteritis gravis tünetei (épp úgy, mint a cholera asiaticában) részben gyomorbéltünetek, részben a folyadékveszteség következményei, esetleg toxikusak. A hányás gyakorisága rendesen messzemarad a székletételek száma mögött. A hányás száma naponta 45, rendesen vízivás után jelentkezik, a székletét megszámlálhatatlan, azt gyakran maguk alá bocsátják, a behúzott hasfalon súlyos esetben élénk bélperiszaltika látható. A beteg teljes étvágytalanságról, égető szomjúságról, kólikás hasfájásról panaszkodik. A bőr rendkívül száraz, a beteg nem izzad, vizeletmennyisége erősen csökkent (2—300 gr. vagy kevesebb), a hangadás rekedtes-fátyolozott, látható tónusos izomgörcsök a végtagokban; kifejezett a szívgyengeség, melynek következményeképp a légzés szapora, felületes, a pulsus igen szapora, néha alig érezhető, filiformis; a bőr hűvös, a kiálló testrészek (orr, fül), a körmök, a nyálkahártyák cyanosisosak, a beteg nagyon elesett. A hőmérsék 35° C körüli, s az állapot javultával normálisra, sőt 38—39° C-ra is emelkedhetik. Az alkalmazott orvoslásra rendesen gyors javulás áll be és a beteg 1—2 nap alatt meggyógyul, ellenkező esetben valószínű, hogy 3—4 napon belül meghal. Toxikus acut gastroenteritisben, különösen ennek ritkább elhúzódó alakjában a vizelet gyakran tartalmaz fehérjét, mikroskop alatt többször láttunk oly mennyiségű hyalin, szemcsés és viaszcylindert, zsíros vesehámot, mint acut parenchymás nephritisben, noha bonczoláskor a vese csupán a parenchymás degeneratio képét mutatta. Régebben e vizeletlelet caczára nem tartották a bajt nephritisnek, sőt például Fischl nephritissel szemben jellemzőnek tartja a fehérje csekély mennyiségét a cylinderek számához képest. Az újabb felfogás szerint ez a vesemegbetegedés a nephrosis (nephropathia, nephrodystrophia, parenchymus nephritis?) legenyhébb alakját képviseli, mely — a 1919. 14. sz