Orvosi Hetilap, 1931. április (75. évfolyam, 14-17. szám)
1931-04-25 / 17. szám
1931. 17. sz. ORVOSI HETILAP lenne, ha ezekre az eltérő felfogásokra itt részletesebben kitérnénk. Több mint 40 paralysis-eset ismertetése kapcsán oda konkludál, hogy az ember kettős énje, a kezdetleges, vagyis az ,, észrevevő én” („Wahrnehmung sich”) és a magasabbrendű vagyis az „eszményi én” („Idealich”) közül az utóbbi az, amely a gondolkodási műveletek tökéletlensége folytán a legsúlyosabban csorbul; hangsúlyozza továbbá, hogy súlyos psychosisoknál is az eredeti lelki egyéniség sohasem mehet teljesen tönkre és bárha az működőképességeitől meg van fosztva, de azért fennmarad. Ezzel ellentétben áll ugyan Binswanger felfogása, mely szerint a paralysises egyéniség már nem mondható azonosnak az előző egyéniséggel; szintúgy nem lehet elfogadnunk a szerzőnek azt az állítását általánosságban, mely szerint a paralysises melancholia az ennek lecsökkenése felett való szomorúság következménye, viszont a paralysises mania a lueses értékcsökkenéssel szemben való compenzáló tendentia lenne. Itt a szerző nézetünk szerint figyelmen kívül hagyja éppen a paralysises betegekre nézve oly nagy fontosságú praepsychoticus egyéniség jelentőségét — bárha ezt egy helyen érinti —, mely bizonyára elsősorban determinálja a nyomottsági vagy emelkedettségi variánsát a paralysisnek, szintúgy annak schizoid formáját, amihez még hozzáveendő a kiképződött dementia foka is, mely éppen a szertelen mert gátlás nélküli és kritikátlan nagyzásokat teszi lehetővé. Abban feltétlenül igaza van a szerzőnek, hogy a lueses infectio tudata és a betegségi tudat szimbolicus módon juthatnak kifejezésre; oly körülmény ez, amelyet a lélektani egyéni adottságtól kell függőnek tekinteni. Egészben véve igen lelkiismeretes, beható elemzésen alapuló munka, amelyet a szakembernek érdemes elolvasni, mert a paralysis lebontási körfolyamatának párhuzamos lélektani mozzanatait szinte külünlegesen tárgyalja és ezzel a paralysises egyéniségnek az eddigi mélyebbre hatoló elemzésére sarkal. Schaffer, Budapesti Kir. Orvosegyesület április 18-i ülése. Bemutatás: Sombor J.: Influenzához társuló csuklás elhúzódó két két esete. Az egyik 20 éves hysteriás típusú leány, aki már három hét óta csuklott, közben öt napig kórházban is kezelték eredménytelenül. Anamnesisében izgalmi momentum nem szerepel, encephalitisre gyanús tünet nem volt. Az intensív csuklások kb. 4—8 másodpercenként ismétlődtek, éjjel alvás közben szüneteltek. Háromszori hypnosisra maradt el véglegesen. A másik 64 éves férfi, 11 napja csuklott, kb. három másodpercenként éjjel és nappal. Idegvizsgálat negatív. Feltűnt a has puffadtsága, mely eredményes beöntés után is fennmaradt. Szélcsövet tétetett a végbélbe, melyre prompt abbamaradt a csuklás, végleg szálcső nélkül a harmadik napon múlt el. Mindkét beteg egyidejűleg nyugtatót is kapott. Egy harmadik eset három hónapja csuklik, de itt a rendszeresen adott domatrin morfinistává nevelte a beteget. Lobmayer G.: A sebészt is gyakran foglalkoztatja a csuklás megszüntetése. Tapasztalata szerint az enyhébb esetekben jól bevált néhány csepp jódtinctura adagolása vagy a scrobiculus cordis fagyasztása aethylkloriddal. Leírták még az orrnyálkahártya csiklandozását tüszszentés kiváltásáig, vagy a bordaívek manuális széthúzását. Két spanyolnátha utáni igen makacs esetében teljes eredménnyel végezte a kétoldali phrenicus átvágását; nem végzett exairesist, hogy lehetővé tegye az ideg újólagos összenövését. Előadások: 1. Gál F.: Cukorbajjal szövődött méhrák. Öt esetet ismertet, amelyben méhrák mellett cukorbaj is szerepelt, ezek röntgensugarak hatására feltűnő könnyen gyógyultak, évekre recidivamentesekké váltak, köztük négy beteg 7—8 év után ma is él. A Warburg-féle kísérletek részben megmagyarázzák azt a jelenséget, hogy a cukorbajosok rákja a kezelés számára könnyen hozzáférhető. Igyekezni kell e jelenséget a jövőben a gyógyításban is kihasználni. Horvai L.: 4 cc. uteri + diabetes esetet észlelt, akik közül egy meghalt, a többi három él. Ezek közül két esetben totalexstirpatio történt utólagos sugaras kezelés nélkül. Egy esetben csak combinált röntgen és radiumkezelés. E három utóbbi corpusrák volt. Az első operált öt évvel a műtét után röntgenkezelés nélkül életben volt. A másik három év után életben van röntgenkezelés nélkül. A röntgen és radium kezelésben részesült beteg három év után szintén életben van. A corpuscc. aránylagos jóindulatúsága ismeretes, amit a két műtett és röntgenkezelés nélkül maradt beteg és a nem operált, csak sugarasan kezelt beteg igazol. Kétségbevonja, hogy a diebetesnek szerepe volna az uterus cc. jobb sugaras befolyásolhatóságában. Rosenthal J.: Néhány év előtt megfigyelte, hogy diabeteses egyének vércukorértéke normális lett, glyocosuriája megszűnt, ha valamely tumor fejlődött az illető beteg szervezetében. Nem tartja valószínűnek, hogy pankreas besugárzással a tumorok könnyebb befolyásolhatósága érhető el; állatkísérletben a hasfal elé helyzett pankreas besugárzása után diabeteses anyagcserezavar nem volt elérhető. Marton J.: A cukorbeteg rákjának lassú növekedése és már kis röntgenadagokra beálló szétesése ugyanúgy a cukorfelhalmozódás és az acidosis következménye, mint a cukorbeteg gyermek lassú növése, a cukorbeteg sérüléseinek lassú gyógyulása és szöveteinek hajlama gangraenás szétesése. Acidosis a rák növekedését lassítja és feltűnő, hogy idült acidosissal járó betegségek csak ritkán szövődnek rákkal. A cukornak és acidosisnak növekedést akadályozó hatása ugyanazon sajátságokhoz fűződik, amelyhez dehydratáló képességük. Erre utal egyrészt, hogy dehydratáló anyagok a növekedést gátolják, másrészt, hogy a sejt oszlás előtt duzzad és hogy gyorsan növő szövetek vízdúsak. Mindezzel összevág, hogy a diabetes polyáriájával szemben a rákbeteg vízretentióra hajlamos. Más szempont, hogy cukor és savi vegyhatás, úgy mint vitro in vivo is serkentik az autolysist és így fokozhatják a röntgensugarak hatását a ráksejtre. Révész V.: Diabetessel társult méhrák 2 esetéről számol be, melyeknél szintén észlelhető volt, hogy a rák aránylag jobbindulatú és sugaras kezeléssel jobban befolyásolható. Mindkettő corpuscc. volt nagyon kövér nőben és mindkettő aránylag nem sok sugaras kezelést kapott. Maga a sugaras kezelés, vagy talán csak a velejáró izgalmak fokozzák a cukor kiválasztását. Egyik betege 62. és 125—130 kg. testsúlyú nő, inop. corpus cc. Két év alatt kétszer kapott radium és négyszer röntgenkezelést A R. és rádium kezelés után vették észre, hogy erősen szomjas és vizeletében 6% volt a cukor. Diaetára, stb. leszorítható volt 1.5—2%-ra, ami mellett 7 évig élt komolyabb méhrákos tünetek nélkül. A másik 10 év óta cukorbajos. Inop. corpus cc. miatt egy év alatt kétszer kapott radium és két ízben R. kezelést. A kezelés előtt cukormentes volt, utána 2.5% cukor, ami diaetára és kevés insulinra eltűnt. A beteg jó erőben és aránylag jó közérzetben él. Rák és cukorbaj együttes előfordulásánál úgy látszik, nem kell a prognosist túl rossznak látni, hanem energikusan és reménytelien kell a kezelést megindítani. Frigyesi J.: Éveken át észlelt nagy anyagból kiemelt 4 beteg kapcsán nem merne messzemenő következtetést vonni, úgyszintén az esetek gyógyulásának magyarázatát sem tartja célszerűnek, épen azok kis száma miatt. A sok szóbajövő és már a hozzászólálások kapcsán is felmerült érdekes kérdés tárgyalása csak konfusiora vezethetne, mert hiszen nem experimentumokról, hanem a gyógyulások kapcsán egyes esetekben szerzett észlelésekről van szó. Ezek alapján tehát csak ahhoz a részhez kíván szólni, amelyhez ma érdemileg lehet, nevezetesen a nőgyógyászati sugaras kezelésnek idevonatkozó részét kívánja mérlegelés tárgyává tenni. A kérdés és az eredmények elbírálásánál kár, hogy az előadó, mint a hozzászóló röntgenszakorvos urak ismételten azt a kifejezést használták: „a beteg egy, vagy két R, ill. rádiumkezelést kapott”. Ez alapon bajos tájékozódni. E kérdéseket csak úgy lehet tárgyalni, ha határozottan megmondjuk, hogy hány rádium mgmóra és mily sugármennyiséget alkalmaztunk az illető esetekben, anál is inkább, mert a kisebb ingerlő adag és a mély gyógyításban szerepet játszó nagy carcinomás adagokon kívül, hallottuk vannak solatis causa véghez vitt sugaras kezelések is. Az esetekből tehát tanulságot vonni — pontos adag ismerete nélkül — teljesen lehetetlen. Ettől eltekintve a következőket jegyzi meg: az egyik hozzászóló úr említette, hogy a méhtest rák műtétileg sokkal jobb eredménnyel gyógyítható, mint a méhnyaknak ill. portrának a rákja, különönösen azért, mert a műtét hüvelyi úton rendesen jól végezhető. Ezért úgyszólván általános a felfogás, hogy méhtestrák esetében a műtéti gyógyítás előnyösebb, mint a sugaras kezelés. Indokolta ezt az álláspontot az is, hogy a sugaras kezeléssel épen a méhtestrák eseteiben értünk el rosszabb eredményeket. Lehet és remélhető is, hogy a helyzet idővel e téren változni, ill. javulni fog. Ma azonban a hallottak után, dacára annak, hogy insulin kezeléssel a diabetikákat is jobb kilátással operálják, mégsem szívesen, sőt azt mondhatná, csak elkerülhetetlen indicatio alapján fogna cukorbeteg nő operálásához. A ma bemutatott esetek tanulsága arra biztat, hogy ha a további tapasztalások is ilyen irányúak lesznek, úgy diabetikáknál ezután a sugaras kezelést még kiterjedtebben fogja alkalmazni, a műtéti kezelés rovására. Gál F. Horvai hozzászólására megjegyzi, hogy előadásában szó sem volt aról, hogy a rákos betegek között sok a cukorbajos, továbbá nem mindegyik betegnek volt corpusrákja, kettőnek portrorákja volt, kettőnél corpusrák után ha- 423