Orvosi Hetilap, 1932. augusztus (76. évfolyam, 31-34. szám)
1932-08-06 / 31. szám
1932. 31. sz. ORVOSI HETILAP ban megerősíti Bálint adatait azokon a közleményeken kívül is, amelyek vele teljes harmóniában állanak. Az ellentétes nézetet vallók egy része a Bálint által használt Hollós Weiss methodikát is okolták, mint amely nem megbízható és nem eléggé pontos eljárás. Ezt a kérdést teljes megnyugvásra eliminálhatjuk, egyszerűen azért, mert olyan elismert tekintélyek, mint Barrenscheen, Róna, Bigwood könyveikben teljes elismeréssel a legalkalmasabb methodikák között tárgyalják, nem is szólva nagyhírű külföldi klinikákról (Eppinger, Ortner, Wenkebach), ahol ezen methodikát használják. Az ulcus pathogenesiséről, felfogásomat fentiek alapján a következőkben foglalhatom össze. Bizonyosnak látszik, hogy az ulcus, nem localis, hanem a szervezet mélyreható változásaitól kísért, illetve feltételezett megbetegedés. Alapja dispositio, amelynek lényege a szervezet sar-basis egyensúlyának zavara és amelyet számos vonatkozásban kísérnek bizonyos vegetatív stigmák is. Helyi folyamatoknak a fekélyképződésben joggal tulajdoníthatunk, bár csak másodrendű szerepet, amelyek között a gyomorfal lábos elváltozásai látszanak leginkább általános jelentőséggel bírni. Ezeknek a szerepét úgy tekinthetjük, hogy ulcus-dispositióval bíró egyéneken képesek fekélyesedést létrehozni, ennek híjján azonban ulcus-betegséget nem okoznak. II. Gyógyítás. Minden kezelésnek ideális formája az aetiológiai. A fekély pathogenesiséről mondottak után természetes, hogy ezirányú törekvéseink előterében a szervezetnek alkalikus irányba áthangolása fog állani. Legegyszerűbben és leggyorsabban úgy érhetjük ezt el, ha alkálit adunk, bár tudjuk, hogy az ultus kezelésében használatos számos más gyógyszernek is ez a hatása, sőt elérhetjük ezt természetesen a tápláléknak ilyirányú szabályozásával is. Az alkáli therapia, a sodabicarbona adása, gyomorfekélynél igen régi. Nagy népszerűségét annak köszönheti, hogy az ulcusos betegek nagy része hyperacid panaszokban is szenved, amelyeket a soda azonnal szűntet. Igaz, hogy az u. n. gyomorégést nem azonosíthatjuk az ulcus-fájdalmakkal, viszont tudjuk, hogy a soda a typusos ulcus-fájdalmakat is szűnteti. Nem egészen ismeretes ezen közvetlen jó hatás mechanisma. Azt tudjuk, hogy az u. n. éhségfájdalmak létrejöttében az éhségcontractiók jelentős szerepet játszanak, annyira, hogy az éhségfájdalmak mindig ilyen contractióknak felelnek meg. Szirmaival bizonyítottuk be, hogy ugyanakkor, midőn alkalizálás hatására a fájdalmak megszűntek, az éhségcontractiók fokozott és halmozott mértékben fordultak elő. Másrészt tudjuk Bálint vizsgálataiból, hogy parenterálisan adott soda is megszünteti a fekélyfájdalmakat. Nyilvánvaló e két tényből, hogy a soha az igazi ulcusfájdalmakat nemszünteti sem a sav közömbösítése, sem a gyomormozgások csökkentése által. Azért is kívánom ezt hangoztatni, mert utóbbi időben több közlemény élesen szembefordul az alkali-therápiával — így Westphal, Raik, Bennet — miután a gyomorsavsecretiót idővel állítólag fokozza. A soda adásának nem célja a secretio csökkentése. Hogy tényleg fokozza-e a savelválasztást a soda tartós szedése, azt igen nehéz megítélni. Elég utalnom azon közismert tényre, hogy a próbareggeli savértékei — még a fractionáltaké is — mennyire tág határok közt mozognak. Ezen labilitásnak egyik okát azt hiszem sikerült megtalálnom a gyomor éhgyomor és emésztő működésének összefüggésében. Vannak azonkívül ezirányú rendszeres vizsgálatok, amelyek teljesen problematikussá teszik a soha ezen inerimizált utóhatását (Hughes, stb.) A másik kifogás a sodiatherapia ellen az, hogy túlzott mértékben szedve, gyomornyálkahártya-atrophiához és így teljes aphyliához vezethet. Nem áll módomban Westphal és Kaik ezirányú észleleteit kétségbevonni, de talán eléggé megnyugtató ezen veszéllyel szemben az ő saját azon megállapításuk, hogy túlzott sodaszedés esetén láttak csak atrophiát. Ugyanez vonatkozik az alkalosis „veszélyére“ is. Noha évek folyamán sok ultusos beteget láttam és soknak sorsát kísérhettem figyelemmel, alkalosist, mint a sodaszedés complicatioját (tetania) csak belső secretiós zavarok mellett észleltem. Ezen inkább theoretikus ellenvetésekkel szemben áll a sodának prompt fájdalomcsillapító hatása, mely annyira rendszeres, hogy kimaradása mindig a már felállított ulcus-diagnosisnak újbóli revisiójára késztet. A sodának a többi alkaliával szemben (magnesia usta, magnesium perhydrol, alucol, stb.) számos előnye mellett van egy hátránya. Amilyen nagy megkönnyebbülést jelent a soda bevétele után keletkezett szénsav távozása, annyira kellemetlen lehet, ha kardiaspasmus folytán a gyomorban marad, s növeli annak feszülését. Ilyen esetekben szóba jöhet az említett pótszerek alkalmazása, de rendszerint kiküszöbölhető ezen kellemetlenség elegendő atropin adásával. Az alkali therapia keretébe illenek be az ultus leghatásosabb gyógytényezői is, így a Bálint klinika vizsgálataiból tudjuk, hogy az atropin, a parenteralis fehérjék, a mély besugárzás alkalikus irányú eltolódást eredményeznek. Bizonyos azonban, hogy hatásuk más szempontból is figyelembe jöhet. Az atropin hatására a secretio és a gyomor izomzatának tónusa csökken, talán elsősorban a kóros spastikus jelenségek. Ha elegendő atropint adunk, úgy hatására nagy biztonsággal számíthatunk. A dosis rendkívül változó, legjobb mértéke a toxikus tünetek (torokszárazság, látászavarok) jelentkezése, amely határhoz közelálló adagot adjunk. Legszívesebben az extractum belladonnaet adom, bár oly esetben, mikor igen intensiv hatásra van szükség, atropin injectiók indokoltak (napi 2 —3 injectio). Csakis atropin túlérzékenység esetében ajánlatos pótszerekhez (eumydrin, novatropin) fordulni. Helyes, ha az atropint tervszerűen adjuk. A parenteralis fehérjék közül a novatropin vált be leginkább, de más fehérjekészítmények is előnyösen alkalmazhatók. Ezen gyógyszereket azonban már csak külön indicatio alapján szoktuk adni. Rossz gyógyhajlamot mutató, a chronikus gyomorpanaszoktól megviselt szervezetnek áthangolását, activitását véljük ezekkel a gyógyszerekkel elősegíteni. Ezen indicatio mellett még azon feltételt szoktuk megkívánni, hogy complicatiomentes esetről legyen szó. A spasmusok csökkenését remélhetjük papaverinnek, perparinnak inkább rövid ideig tartó, de nagy adagokban adásával elérni (4—10 egr prodosi). A gyógyszeres kezelés körébe kell számítanunk azon alkalikus ivókúrákat, amelyekkel sokszor igen előnyösen befolyásoljuk nemcsak a beteg panaszait, de az objectív gyógyulást is. Causalis therapiának tarthatjuk bizonyos fokig, ha figyelembe vesszük az ulcus fejlődését elősegíteni látszó hurutos tünetekről mondottakat. Legmegfelelőbb az az ivókúra lesz, amely a nyálkahártyát nem izgatja, az adott víz tehát legyen közel isotomás (Mühlbrunn-i víz concentratiója). Hőmérséke által is inkább nyugtasson, langyos melegen és rövid időközben ismételt kis adagokban nyújtsuk a betegnek, pl. 3-szor 100 gr 10 perces időközökben, természetes éhgyomorra. Az ilyen ivókúrától nem várhatjuk a gyomorsecretio csökkentését, vagy a sav megkötését, hiszen alkalikus értékük 691