Orvosi Hetilap, 1965. október (106. évfolyam, 40-44. szám)

1965-10-03 / 40. szám - Petrányi Gyula: Az autoantitestek pathogenetikai szerepe

ORVOSI HETILAP 1875 ben irányul, a folyamatnak elméletileg akut és jól gyógyuló tendenciát kell mutatnia, ami megegyezik a tapasztalattal. A veseellenes antitesteket tartalmazó heterológ serummal létrehozható nephritisekkel (Masugi-féle nephrotoxicus serum), nagyon sok tanulmány foglalkozott (1. Hámori). A különböző típusú kísérletekben és különböző állatfajokban azonban az immun-mechanismus eltérőnek bizonyult. Különösen érdekesek ebben a vonatkozásban azok az állatkísérletek, melyek különböző [nem feltétlenül veseellenes] antitesteknek [pl. gyomorellenes antitesteknek, [Hámori], vagy antigen-antitest complexeknek (plus complement és esetleg egyéb serum faktorok) vesekárosító hatását bizonyították (Dixon). Mindezek azonban csak arra mutattak rá, hogy ilyen allergiás mechanismusokkal szervgyulladás, főként vesegyulladás kelthető, de egyáltalán nem arra utaltak, hogy a gyulladásért autoantitestek lehetnének felelősek. Hasonló problémák merültek föl egyes emberi májbetegségekre, különösen ezek krónikussá válására vonatkozólag is (Popper), de az autoantitest jellegű immunglobulinok aetiopathogenetikai szerepe szintén nem volt bizonyítható (Walker, Doniach, Roitt és Sherlock). Egyébként a tisztázatlan aetiológiájú vesebajokban (pl. a primaer-krónikus nephritis gyakran nephrosisos képpel) és más betegségekben (pl. a primaer biliaris cirrhosis) kimutatható autoimmun jelenségek már inkább átvezetnek az autoimmun reakciók másik lehetősége felé, melyben feltehető, hogy az IS a kóros. Arra, hogy egy exogén antigen specifikus elhelyezkedése határozza meg az autoallergiás reakció helyét, jó példa (és történelmileg is jelentős, mert ezzel kapcsolatban vetette föl először Burnet az immunológiai tolerancia fogalmát) a lymphocytás choriomeningitis, melyben maga a vírus nonpathogen, de autoantigénné teszi az agyhártyát és az itt lejátszódó immunreakció okozza az akut infekciós betegségként lezajló gyulladást. Az IS akciója azonban nem az ép szövet, hanem az exogen allergén ellen irányul, melynek eliminálásával, az ép autológ antigén struktúrák helyreállításával a betegség is megszűnik és immunitás keletkezik. B) Egészséges állatban valóban ép, élő, sértetlen autológ szövettel lehetetlen autoantitest-képzést és autoallergiás gyulladást provokálni. A kísérletek érthetően többnyire izolog vagy homológ (inficiált vagy transplantált) anyaggal történnek, de még így is nehéz szövet-specifikus antitest indukálása és az azonos saját szövetben nem keletkezik gyulladás. Érdekes viszont és máig is rejtélyes, hogy egyes homológ szervek Freund adjuváns kombinációjával megfelelő módon inficiálva bizonyos állatfajokban, ill. törzsekben jellegzetes autoallergiás gyulladást kelthetnek (autoallergiás enkephalomyelitis, stb.). Az így kelthető szervgyulladás azonban nem az autoantitesteken múlik, mert autoantitestekkel nem vihető át, és a cellularis típusú allergiás reakciókhoz hasonlít. Állatkísérletek alapján emberen is elképzelhető, hogy egyes megváltozott autológanyag-ellenes immunreakciók aránylag kis specifi- 118 órás különbség által az ép szövet ellen is fordulhatnak, de emberen sem valószínű, hogy ezekben az esetlegesen ilyen típusú autoimmunreakciókban az autoantitestek lennének pathogének. C) Ép autológ anyag hapten-kötődéssel is autoantigénné válhat (gyógyszer, vegyszer, toxin stb.). Ilyenkor azonban legalább két lehetőség van. Autoallergiás a mechanismus akkor is, ha a gyógyszer pl. a granulocytákhoz kötődve képez autoantigént és ez ellen a most már „nem-saját” antigén-determinánsú komplexeben termelődött anti-leukocytaer antitest okoz fvs. agglutinatiót, ill. a csontvelőben fvs.-képződési zavart. A gyógyszerallergiás, de lényegében nem autoallergiás mechanismus valószínűleg gyakoribb, éspedig az, hogy a gyógyszer (hapten) valamely serumfehérjével kötődve képez antigént és az ellene termelődött antitesttel alkotott solubilis komplex másodlagosan kötődve okoz bajt, pl. gyógyszer-agranulocytosist, vagy thrombopeniát. Isoimmunisatiós antitestek autoantitestkénti hatása valószínűnek látszott pl. chinin-chinidin purpurában és post-transfusiós syndromában. A mechanismus alaposabb vizsgálata azonban itt is azt bizonyította, hogy az érintett sejtek nem antigénként, hanem az antigén-antitest complexus adsorbenseként szerepeltek és ezáltal károsodtak (Schulman), tehát az isoantitestek autoantitestként szerepléséről, és ezáltal direkt pathogén hatásáról alkotott tetszetős elképzelés tévesnek bizonyult. Azt, hogy aktuálisan mi a mechanismus, külön-külön esetenként kell bizonyítani. A bizonyítási eljárás elvileg a következő. Például gyógyszer-granulopeniás beteg plasmájában vagy serumában keressük az antitestet. Ez az antitestplasma (AT) a gyógyszert (gy) már nem tartalmazza, hiszen a gyógyszert azonnal elhagyják és az már kiürült. A gyanúsított gyógyszert (pl. sulfonamidot, stb.) aktuálisan szedő nem gyógyszerallergiás személytől is vért veszünk, lecentrifugáljuk és szeparáljuk a fos-masszát és plasmát. Ezeket a fehérvérsejteket kimossuk, tehát csak akkor tartalmazhatják ezután már a gyógyszert, ha az valóban a hapten, tehát jól odakötődött (Lgy); a plasma viszont tartalmazza a gyógyszert (Pgy). Alkalmazhatjuk a beteg vérét is, a gyógyszert in vitro adva hozzá. Végül veszünk ép, a gyógyszerrel kapcsolatba nem juthatott mosott leukocytákat (L). Ha az AT -- L, ill. AT + Lgy rendszerben nincs agglutinatio, de van az AT -\- L +Pgy rendszerben, akkor van antitest, de ez nem direkte antileukocytaer, hanem csak az AT -- Pgy komplexen át. Azt, hogy az ilyen allergiás gyógyszerreakciókban miért gyakran a guanulocyta vagy thrombocyta a szenvedő alany, nem tudjuk. A methodikák azonban nagyon kényesek és sok kétely merült fel pl. a pyramidonagranulocytosisra vonatkozólag. Még az, hogy nemcsak a periferiás granulocyták mennek tönkre, hanem a csontvelőben a promyeloblastoknál érettebbek is, továbbá, hogy bizonyos mértékig az erythropoetikus rendszer is sérül, érthető egyes közös antigén-determinánsok révén. A legnagyobb nehézség abban van, hogy az antitestet nem sikerült kimutatni az újabban vizsgált esetekben (Bernard és Dausset). Azt nehéz elképzelni, hogy az újabb methodikák rosszabbak lennének a régieknél. Valószínűleg ép-