Orvosi Hetilap, 1968. június (109. évfolyam, 22-26. szám)
1968-06-02 / 22. szám - Berényi Béla: Az arcdeformitások korrekciója szájsebészeti módszerekkel
1178 ORVOSI HETILAP gestraktúrákat létesítsenek, és ezzel elérjék a csontok olyan elmozdítását, amivel a normális körülmények optimálisan megközelíthetők. Így alakult ki az utolsó két évtizedben az előzőleg szórványosan végzett korrekciós műtétek nyomán a szájsebészet új területeként a sebészi orthodontia. Mint a medicina minden új területén, itt is sok a túlzás: sebészi eljárás ott ahol a fogszabályozó készülék is célravezető volna, vagy bonyolult, indokolatlanul nagy műtéti kockázattal járó módszer akkor, amikor az eset egyszerűbb eljárással is megoldható lenne. Rendkívül fontos ezért a nagyon jól átgondolt műtéti indikáció, ami csak az adott eset elmélyült orthodontiai elemzése alapján alakulhat ki, az orthodontista és szájsebész együttműködésével. A következőkben a legfontosabb műtéti típusok és néhány jellegzetes esetünk leírásával, amelynek orthodontiai kezelését és utókezelését Rehák Rudolf dr. kandidátus volt szíves elvégezni,s szeretnék képet adni a szájsebészet ezen aránylag fiatal ágának helyzetéről. A műtéti megoldást igénylő rendellenességek közül a leggyakoribb a nagyfokú progenia, amely rendkívül torzító és funkcionálisan is a leginkább zavaró anomália. A progenia korrekciójára igen sok műtéti eljárást írtak le. Ezeket két csoportba lehet sorolni: a corpus mandibulaen végzett műtétekre és a ramus mandibulaen végzettekre. A processus articularison és az angulus mandibulaen végzett műtétek lényegüket tekintve az állkapocság műtéteihez sorolhatók. Messzire vezetne valamennyi eljárás még csak vázlatos leírása is, ezért meg kell elégednünk azzal, hogy egy-két műtéti elv ismertetése mellett az indikációkat illetően csak saját tapasztalatunk alapján kialakult nézeteinket közöljük. Véleményünk szerint az anatómiai szempontok és a csontgyógyulás optimális körülményei egyaránt amellett szólnak, hogy a műtéti területet lehetőleg a ramuson válasszuk meg. Anatómiai szempontból az állkapocságon végzendő műtét mellett szól, hogy az incisura semilunaris és a canalis mandibulae bemeneti nyílása között olyan csontszakasz áll rendelkezésünkre, amelyben semmilyen fontos képlet sem fut, tehát ideális hely az osteotomia számára. A corpuson operálva viszont mindig figyelembe kell venni és a lehetőséghez képest meg kell kímélni a canalis mandibulaeban futó képleteket, ami kétségkívül megnehezíti a műtéti technikát. A ramus osteotomiája a fogsorokat változatlanul hagyja, csak egymáshoz való viszonyuk módosul. Ezért a gipszmodelleken megközelítő pontossággal meghatározhatjuk a műtét utáni occlusiós helyzetet, az esetleg szükséges extractiók és becsiszolások helyét. A corpuson végzendő osteotomia helyét és nagyságát is meghatározhatjuk a modellek és röntgenfelvételek segítségével. A műtét alkalmával azonban ritka kivételtől eltekintve mindig kiderül, hogy a modell befaragása nem egyezik a természetes viszonyokkal, és ha a fogazatot jó occlusiós helyzetbe hozzuk, akkor nem, vagy csak kis felületen fekszenek össze a törvégek. Ha pedig a törvégeket hozzuk megfelelő helyzetbe, akkor nem érjük el a műtét egyik fontos célját, a jó occlusiót. Ezt a nehézséget csak hosszadalmas korrekciókkal tudjuk úgy ahogy eliminálni és elfogadható occlusio mellett a törvégeken a callusképződéshez szükséges megfelelő kontakt-felületeket létesíteni. A ramuson megfelelő műtéti technika és kellő ideig fenntartott sínezés esetén általában kitűnő a csontgyógyulás. A corpus műtéteinél a feltétlenül szükséges csontvarrat és hosszú ideig fenntartott sínes rögzítés mellett is elég gyakori az álízület a proximalis térvégre ható rendkívül erős szájzáró izmok és a distalis törvégre ható szájnyitó izmok antagonisticus hatása következtében. Ezen meggondolásuk alapján mi a corpuson csak azokban a nagyon ritka esetekben operálunk, amikor az állkapocs teste olyan rendkívül hosszú, hogy a megkívánt esztétikai eredményt másképpen nem tudnánk biztosítani. E közlemény keretében ezért csak a ramuson végzett műtétekkel és ezek közül is csak azokkal foglalkozunk, amelyekkel személyes tapasztalataink vannak. Régebben a Kostecka által 1931-ben leírt műtéti módszert alkalmazták, ami egyszerűségénél fogva és a közvetlen műtéti eredményt tekintve optimálisnak látszott (1. ábra). A műtét lényege, hogy egy hajlított, úgynevezett Karger-tűvel, a fülkagyló tapadása alatt egy harántujjnyival a ramus mandibulae hátsó széle felől behatolva és a ramus belső felszínén csontvezetés mellett előrehaladva, az állkapocság elülső széle előtt újra átszúrjuk a bőrt. A tű végére Gigli-fűrészt erősítve a tűt visszahúzzuk és a Gigli-fűrész segítségével medial felől lateral felé haladva fedetten végezzük el az osteotomiát. Ugyanezt a másik oldalon is megismételjük és az így mobilissá tett mandibulát a szükséges mértékben hátra toljuk, majd a fogsorokat előre felhelyezett dentalis sínekkel egymáshoz rögzítjük. Később sajnos kiderült, hogy elég gyakori a recidiva, sőt olykor nyitott harapás is keletkezik. Ez azzal magyarázható, hogy a proximalis törvégek dislocatiója olyan kis felületen teszik csak lehetővé a callusképződést, hogy az az erős rágóizmok hatásának nem minden esetben tud ellenállni. Újabban két műtéti eljárást alkalmazunk. Az egyik Obwegeser műtétje (1961), aki nagyon szellemesen intraoralisan végzi el a ramus osteotomiáját oly módon, hogy a ramus elülső széle mentén vezetett metszésből a canalis mandibularis felső nyílása felett horizontálisan 1. ábra. Kostecka-műtét. * Rehák Rudolf dr. szíves közreműködését és a közlemény megírásához nyújtott orthodontiai tanácsait ezúton is hálásan köszönöm.