Orvosi Hetilap, 1970. április (111. évfolyam, 14-16. szám)
1970-04-05 / 14. szám - Darabos Pál dr.: 1970. április 4.
vosainak hatását, az a kor, amely szűkkeblűen csak egy kis réteg egészségügyével törődött, amely két világháborúban hagyta elpusztulni azt a keveset is, amit felépített. Érdekes egybevetésre, sokat mondó összehasonlításra adna lehetőséget a mögöttünk álló száz év negyedszázadainak elemzése. De maradjunk mondanivalónknál, az utolsó negyedszázadnál. Huszonöt év szakemberképzésének adatai egyszerre jelzik legnagyobb eredményeinket és legsúlyosabb gondjainkat. Magyarország orvosellátottsága világviszonylatban kiemelkedő, a legfejlettebb országok között foglalunk helyet. Ennek ellenére ma is vannak vidékek, ahol kevés az orvos, sok a tartósan üres állás. Még mindig nem optimális az orvosok aránya a főváros és az ország többi része között. Egyre súlyosbodó gond nem egy alapvetően fontos szakmára irányítani az orvosokat. Nyugtalanító az úgynevezett hiányszakmákban a helyzet. Nemcsak az orvosi bérek és jövedelmek összhangját kell megközelítenünk, hanem változtatni kell az orvosok körében kialakult szakmai értékítéleten is, amely számos nagyon fontos szakma és munkaterület iránti idegenkedésben nyilvánul meg. Igen szép eredményt értünk el a nem diplomához kötött egészségügyi szakemberképzésben, számuk állandó növelésében. De mint a világon mindenütt, nálunk is égető gonddá vált a kellő számú és felkészültségű ápolónő biztosítása. Nem véletlen, hogy a harmadik ötéves terv életszínvonalpolitikájában az egészségügyön belül központi helyet kapott az ápolónők helyzetének javítása, a pálya vonzóvá tétele. Reméljük, hogy erőfeszítéseink — épp a most életbelépő intézkedések — segítenek abban, hogy úrrá legyünk a legsúlyosabb gondokon, s megteremtődjenek a feltételei a további hatékony fejlődésnek. Az elmúlt negyedszázad mindenképpen nagy jelentőségű eredményeinek eléréséhez erőteljesen kellett fejleszteni az egyetemi oktatást és ki kellett alakítani a nem diplomás egészségügyi szakemberek képzésének átfogó rendszerét. Az egyetemeken 1938—39-ben 1600 orvos- és gyógyszerészhallgató tanult, 1968—69-ben 7626. Az oktatás feltételeinek fejlődését jelezték a következő adatok: a négy orvostudományi egyetemen az elméleti intézetek száma 1938-ban 43, 1968-ban 73; a klinikák száma 1938-ban 40, 1968-ban 67 volt. Az oktatók száma 1163-ról 2353-ra nőtt, köztük 124 egyetemi tanár. Ez a fejlődés azóta is tovább folytatódik. Kialakult a szakorvosképzés magas követelményeket magában foglaló rendszere és létrejött az orvostovábbképző egyetem 21 tanszékkel. Az egyetemi oktatásnak most felsorolt széles körű hálózata, ha nem is kizárólagosan, egyben a magyar orvostudomány fő bázisát is jelenti. Orvostudományunkra eddig is jellemző volt, amit a párt tudománypolitikai határozata célként jelöl meg, a tudományos kutatás alapját elsősorban az egyetemi intézetek jelentsék. Orvostudományi egyetemeink intézetei és klinikái, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézete és kutatócsoportjai, a nagy 784 megyei és fővárosi kórházak széles alapot biztosítanak az orvostudományi kutatásokhoz. Háromezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeresen foglalkoznak kutatással, zömükben gyógyító és oktató munkájuk mellett. Közülük 732-en rendelkeznek tudományos fokozattal. Az Egészségügyi Minisztérium költségvetése több mint 200 millió forintot biztosít ez évben a tudományos kutatásokra. Ezt szolgálja és egyben reprezentálja a nagyméretű orvosi könyv- és lapkiadás. Ma már minden disciplina rendelkezik korszerű és olcsó egyetemi tankönyvvel. Nagyszámban jelennek meg orvosi könyvek, monográfiák magyar szerzőktől. Majd minden fontosabb szakmának van folyóirata, megjelennek a Magyar Tudományos Akadémia aktái. A szakmai folyóiratok között sajátos helyet foglal el az Orvosi Hetilap, amely az egyetemes orvostudomány prezentálását és reprezentálását vállalta és végzi. Ellátja a tudomány és gyakorlat szoros összekapcsolásának ráháruló feladatát. Törekvése, hogy az orvostudomány szükségszerű, de végletes differenciálódása, a nagyfokú specializálódás mellett korszerű, magas színvonalon biztosítsa az orvosok alapos tájékozódását az orvostudomány eredményeiről. Ezt a célt szolgálja a mind jobban kiterebélyesedő referáló rovat is. Ezzel korunk parancsoló követelményét, az orvostudomány eredményeinek a gyakorlat számára elengedhetetlenül szükséges integrálását szolgálja. A lap szerkesztéspolitikája szerepet vállalt a tudományos kutatás kiszélesítésében, demokratizálásában, de vállalta a kevésbé népszerű feladatot is, a nem kielégítő színvonalú, az öncélú kutatásokon alapuló közlések elhárítását is. Huszonöt év fejlődését az egészségügyi hálózat, az intézmények fejlődésén is mérnünk kell. Ma is egyik fő gondja egészségügyi ellátásunknak, hogy még nem rendelkezünk elegendő számú és korszerű kórházzal, utókezelő osztályokkal, szanatóriumokkal. A fejlődés pedig ezen a téren is tiszteletre méltó. 1938-ban 47 ezer kórházi ágy volt az országban, területileg a szükségleteket számításon kívül hagyó elosztásban. A második világháború nagy részét elpusztította. 1945-ben 27 ezer ágy volt úgyahogy használható. Az első tíz—tizenöt év az ágyak számának gyors fejlesztését követelte meg. Ez főleg a meglevő kórházak bővítésével, kiegészítésével, lényegében zsúfolásával, más épületeknek — kastélyok, kaszárnyák — egészségügyi célokra való felhasználásával történt. Újat elsősorban nagy szakorvosi rendelőintézetek építésével teremtettünk. Nagyarányú kórházépítés tulajdonképpen csak 1960 után, a második ötéves tervvel indult meg, s folytatódik azóta is. 1950-ben 52 ezer, 1960-ban 71 ezer kórházi ággyal rendelkeztünk és ez év végére — a most felavatásra került ceglédi és váci kórházakkal — teljesítjük a harmadik ötéves terv célkitűzéseit: elérjük a 85 ezer ágyat. Az új létesítmények, a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikai tömbje és a rövidesen elkészülő elméleti tömb, a salgótarjáni megyei kórház, a nagyszámú korszerű járási kórház és a tbc gyógyintézetek büszkeségei ellátásunknak. De nem feledtethetik, hogy az egyetemek, megyei kórházak