Orvosi Hetilap, 1970. április (111. évfolyam, 14-16. szám)

1970-04-05 / 14. szám - Darabos Pál dr.: 1970. április 4.

vosainak hatását, az a kor, amely szűkkeblűen csak egy kis réteg egészségügyével törődött, amely két világháborúban hagyta elpusztulni azt a keveset is, amit felépített. Érdekes egybevetésre, sokat mondó összeha­sonlításra adna lehetőséget a mögöttünk álló száz év negyedszázadainak elemzése. De maradjunk mondanivalónknál, az utolsó negyedszázadnál. Huszonöt év szakember­képzésének adatai egy­szerre jelzik legnagyobb eredményeinket és legsú­lyosabb gondjainkat. Magyarország orvosellátott­sága világviszonylatban kiemelkedő, a legfejlettebb országok között foglalunk helyet. Ennek ellenére ma is vannak vidékek, ahol kevés az orvos, sok a tartósan üres állás. Még mindig nem optimális az orvosok aránya a főváros és az ország többi része között. Egyre súlyosbodó gond nem egy alapvetően fontos szakmára irányítani az orvosokat. Nyugta­lanító az úgynevezett hiányszakmákban a helyzet. Nemcsak az orvosi bérek és jövedelmek összhang­ját kell megközelítenünk, hanem változtatni kell az orvosok körében kialakult szakmai értékítéleten is, amely számos nagyon fontos szakma és munkate­rület iránti idegenkedésben nyilvánul meg. Igen szép eredményt értünk el a nem diplo­mához kötött egészségügyi szakemberképzésben, számuk állandó növelésében. De mint a világon mindenütt, nálunk is égető gonddá vált a kellő szá­mú és felkészültségű ápolónő biztosítása. Nem vé­letlen, hogy a harmadik ötéves terv életszínvonal­politikájában az egészségügyön belül központi he­lyet kapott az ápolónők helyzetének javítása, a pá­lya vonzóvá tétele. Reméljük, hogy erőfeszítéseink — épp a most életbelépő intézkedések — segítenek abban, hogy úrrá legyünk a legsúlyosabb gondo­kon, s megteremtődjenek a feltételei a további ha­tékony fejlődésnek. Az elmúlt negyedszázad mindenképpen nagy jelentőségű eredményeinek eléréséhez erőteljesen kellett fejleszteni az egyetemi oktatást és ki kellett alakítani a nem diplomás egészségügyi szakembe­rek képzésének átfogó rendszerét. Az egyetemeken 1938—39-ben 1600 orvos- és gyógyszerészhallgató tanult, 1968—69-ben 7626. Az oktatás feltételeinek fejlődését jelezték a következő adatok: a négy orvostudományi egyetemen az el­méleti intézetek száma 1938-ban 43, 1968-ban 73; a klinikák száma 1938-ban 40, 1968-ban 67 volt. Az oktatók száma 1163-ról 2353-ra nőtt, köztük 124 egyetemi tanár. Ez a fejlődés azóta is tovább foly­tatódik. Kialakult a szakorvosképzés magas követelmé­nyeket magában foglaló rendszere és létrejött az or­vostovábbképző egyetem 21 tanszékkel. Az egyetemi oktatásnak most felsorolt széles körű hálózata, ha nem is kizárólagosan, egyben a magyar orvostudomány fő bázisát is jelenti. Orvos­­tudományunkra eddig is jellemző volt, amit a párt tudománypolitikai határozata célként jelöl meg, a tudományos kutatás alapját elsősorban az egyetemi intézetek jelentsék. Orvostudományi egyetemeink intézetei és klinikái, a Magyar Tudományos Aka­­­­démia kutatóintézete és kutatócsoportjai, a nagy 784 megyei és fővárosi kórházak széles alapot biztosí­tanak az orvostudományi kutatásokhoz. Három­ezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeresen foglalkoznak kutatással, zömükben gyógyító és ok­tató munkájuk mellett. Közülük 732-en rendelkez­nek tudományos fokozattal. Az Egészségügyi Mi­nisztérium költségvetése több mint 200 millió fo­rintot biztosít ez évben a tudományos kutatásokra. Ezt szolgálja és egyben reprezentálja a nagyméretű orvosi könyv- és lapkiadás. Ma már minden dis­ciplina rendelkezik korszerű és olcsó egyetemi tan­könyvvel. Nagyszámban jelennek meg orvosi köny­vek, monográfiák magyar szerzőktől. Majd minden fontosabb szakmának van folyóirata, megjelennek a Magyar Tudományos Akadémia aktái. A szakmai folyóiratok között sajátos helyet foglal el az Orvosi Hetilap, amely az egyetemes or­vostudomány prezentálását és reprezentálását vál­lalta és végzi. Ellátja a tudomány és gyakorlat szo­ros összekapcsolásának ráháruló feladatát. Törek­vése, hogy az orvostudomány szükségszerű, de vég­letes differenciálódása, a nagyfokú specializálódás mellett korszerű, magas színvonalon biztosítsa az orvosok alapos tájékozódását az orvostudomány eredményeiről. Ezt a célt szolgálja a mind jobban kiterebélyesedő referáló rovat is. Ezzel korunk pa­rancsoló követelményét, az orvostudomány eredmé­nyeinek a gyakorlat számára elengedhetetlenül szükséges integrálását szolgálja. A lap szerkesztés­politikája szerepet vállalt a tudományos kutatás kiszélesítésében, demokratizálásában, de vállalta a kevésbé népszerű feladatot is, a nem kielégítő szín­vonalú, az öncélú kutatásokon alapuló közlések el­hárítását is. Huszonöt év fejlődését az egészségügyi hálózat, az intézmények fejlődésén is mérnünk kell. Ma is egyik fő gondja egészségügyi ellátásunknak, hogy még nem rendelkezünk elegendő számú és korszerű kórházzal, utókezelő osztályokkal, szanatóriumok­kal. A fejlődés pedig ezen a téren is tiszteletre méltó. 1938-ban 47 ezer kórházi ágy volt az ország­ban, területileg a szükségleteket számításon kívül hagyó elosztásban. A második világháború nagy ré­szét elpusztította. 1945-ben 27 ezer ágy volt úgy­­ahogy használható. Az első tíz—tizenöt év az ágyak számának gyors fejlesztését követelte meg. Ez fő­leg a meglevő kórházak bővítésével, kiegészítésé­vel, lényegében zsúfolásával, más épületeknek — kastélyok, kaszárnyák — egészségügyi célokra való felhasználásával történt. Újat elsősorban nagy szak­orvosi rendelőintézetek építésével teremtettünk. Nagyarányú kórházépítés tulajdonképpen csak 1960 után, a második ötéves tervvel indult meg, s foly­tatódik azóta is. 1950-ben 52 ezer, 1960-ban 71 ezer kórházi ággyal rendelkeztünk és ez év végére — a most felavatásra került ceglédi és váci kórházakkal — teljesítjük a harmadik ötéves terv célkitűzéseit: elérjük a 85 ezer ágyat. Az új létesítmények, a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikai tömbje és a rövidesen elkészülő elméleti tömb, a salgótarjáni megyei kórház, a nagyszámú korszerű járási kórház és a tbc gyógy­intézetek büszkeségei ellátásunknak. De nem fe­ledtethetik, hogy az egyetemek, megyei kórházak

Next