Orvosi Hetilap, 1975. október (116. évfolyam, 40-43. szám)

1975-10-05 / 40. szám - Trencséni Tibor: Klinikai szervezéstan, kényszerű engedmények, ellentmondások korunk orvostanában

.. mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Babits Mihály: Jónás könyve Klinikai szervezéstan, kényszerű engedmények, ellentmondások korunk orvostanában Trencséni Tibor dr. T. Hallgatóság! Az emberiség 2000 éves történelme utolsó 25 esz­tendejének küszöbén a földön, e hazában, Szom­bathely városában, Markusovszkyról elnevezett kórházában az évfordulók hosszú soráról emlékez­hetnénk meg. Az évfordulók oly hosszú soráról, hogy azok mindegyike egy-egy emlékelőadás tár­gyát képezhetné. Az idei Markusovszky-emlékünnepségnek kü­lönös fényt kölcsönöz az, hogy április 4-én múlt három évtizede, hogy hazánk felszabadult a fasiz­mus igája alól, mindössze két nappal annak előtte Szombathely városa; 30 éve, hogy a hitleri Német­ország feltétel nélküli fegyverletételével, a XX. század civilizációjához eljutott emberiség legsöté­tebb éjszakájára új világ virradhatott. E hajnal­hasadás tette lehetővé, hogy Szombathely orvo­sainak és egészségügyi dolgozóinak kezdeménye­zése és tevékenysége nyomán megindulhatott az a kegyeletteljes folyamat, amely a nagyon elteme­tett, majdnem elfelejtett Markusovszky Lajos em­lékének életre keltését tűzte ki célul. Amikor 20 esztendővel ezelőtt, 1955-ben a kórház kertjében mellszobrát avattak és az utódok kegyelete emléket emelt a gazzal borított sírhant fölé, akkor még arra kellett buzdítani, hogy tör­jük meg azt a csendet, amely Markusovszky Lajos sírját és szellemi hagyatékát évtizedek óta megüli, akkor még arra kellett serkenteni, hogy a szom­bathelyi Markusovszky-kultuszt csak kezdetnek tekintve, azt folytatni a magyar orvosok és egész­ségügyi dolgozók megtisztelő feladata. Azóta két évtized telt el, elérkeztünk születésének immár 160. évfordulójához és ma elégtétellel mondhat­juk, hogy sikerült emlékét a feledés porától meg­óvni, születése 160. évfordulójának évében emléke előbb, mint a halála után eltelt csaknem három­negyed évszázad alatt valaha is volt (1, 2). Nagy érdeme ez a Vas megyei és szombathelyi orvosoknak és egészségügyi dolgozóknak. Szeret­nék ennek az Orvosi Hetilap szerkesztősége nevé­ben ismételten és most is hangot adni és azt újó­lag hangoztatni. Húsz évvel ezelőtt írtam a szer­kesztőség nevében a területi bizottság néhai elnö­kének, Bencze József dr.-пак a következőket, és most szó szerint idézek: „Amikor e tevékenysé­gükről tudomást szereztünk, az annak kapcsán ér­zett őszinte örömünk poharába az önvád üröm­­cseppjei vegyültek. Tevékenységük vádlán szegez­te felénk — a szerkesztőség felé — azt a kérdést, hogy mit tettünk mi, a Hetilap szerkesztősége, a nagy alapító emlékének ápolása terén?” (3). Szom­bathely példája, és az ennek nyomán támadt ön­vád vált ösztönzőjévé az Orvosi Hetilap szerkesz­tősége és benne az én Markusovszky emlékét ápoló ama törekvésünknek, amellyel sikerült felzárkóz­nunk az Önök Markusovszky emlékét megőrző és azt szüntelenül felvirágoztató tevékenysége mellé. T. Hallgatóság! A magyar orvostörténelemből ismert, hogy Markusovszky Lajos egyetemi tanulmányait a jo­gon kezdte el, majd lelke vonzalmát követve az orvosi fakultáson folytatta és fejezte be. Azt a cél­kitűzését azonban, hogy sebész-klinikusként foly­tathassa pályáját, nem tudta megvalósítani. Mivel többszöri próbálkozás után sem engedték docenzu­­rához jutni, rezignáltan bár, de fegyelmezetten le­mondott arról a pályáról, amely iránt hivatást ér­zett (4). Erről az Orvosi Hetilap 25 éves jubileu­mán így nyilatkozott: „Az ember élete pályáját saját természeti adományai, társadalmi állása, vagy korabeli fogalmai és egyéb kisebb-nagyobb fontos­ságú körülményekhez képest választja meg, vagy állíttatik arra, hogy t.i. munkálkodni akar, vagy munkálkodnia kell. Nekem az emberi ismeretek bővítése, a mű­veltség terjesztése látszott életem legszebb felada­tának; a tudomány, az igazság keresése és búvár­­lata volt eszményképem. De amennyire emlékszem, mindig azon meg­győződésben voltam, hogy bármely életpálya, mely nemcsak magára az illetőre, hanem másokra és kivált a közre is haszonnal jár, becsületére válik az illetőnek, és hogy a közjólét és haladás lényegé­ben véve attól függ, hogy ki ki tegye meg köteles­ségét azon a helyen, amelyen van, így tapasztalván azt, hogy hazám akkori vi­szonyai tervezett pályámnak nem kedveznek s a tudomány rohamos haladása mellett az élet gyor­san múlik, egy német mondat vezérfonalán in­dultam, mely azt tanácsolja: »Kannst du nicht selbst ein Licht sein, so trachte dich wenigstens als Leichter nützlich zu machen.« (»Ha nem lehetsz a tudomány művelője, akkor igyekezz legalább a tudósok, kutatók világító lámpása lenni«), s lát­ván azt, hogy a magyar orvosi irodalom és nem­zeti munkálkodás e téren pang, s nem is azért, mintha kiválóan hivatottnak éreztem volna maga­mat irodalmi munkásságra, de mivel arra senki sem vállalkozott, indítottam meg ügybarátaim helybenhagyásával és pártfogásuk mellett az Or­vosi Hetilapot, kijelöltem annak célját, megalapí­tottam elveit, irányát és utait s szövetkeztem oly 2343 Elhangzott a „Markusovszky Lajos Emlékünne­­pély”-en, Szombathelyen 1975. május 10-én. Az elő­adás egyes részeit változatlanul vettem át néhány megjelent közleményemből, ugyanakkor az előadás szövegét helyenként módosítottam, ill. kiegészítettem. Orvosi Hetilap 1975. 116. évfolyam, 40. szám

Next