Orvosi Hetilap, 1975. október (116. évfolyam, 40-43. szám)
1975-10-05 / 40. szám - Trencséni Tibor: Klinikai szervezéstan, kényszerű engedmények, ellentmondások korunk orvostanában
.. mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Babits Mihály: Jónás könyve Klinikai szervezéstan, kényszerű engedmények, ellentmondások korunk orvostanában Trencséni Tibor dr. T. Hallgatóság! Az emberiség 2000 éves történelme utolsó 25 esztendejének küszöbén a földön, e hazában, Szombathely városában, Markusovszkyról elnevezett kórházában az évfordulók hosszú soráról emlékezhetnénk meg. Az évfordulók oly hosszú soráról, hogy azok mindegyike egy-egy emlékelőadás tárgyát képezhetné. Az idei Markusovszky-emlékünnepségnek különös fényt kölcsönöz az, hogy április 4-én múlt három évtizede, hogy hazánk felszabadult a fasizmus igája alól, mindössze két nappal annak előtte Szombathely városa; 30 éve, hogy a hitleri Németország feltétel nélküli fegyverletételével, a XX. század civilizációjához eljutott emberiség legsötétebb éjszakájára új világ virradhatott. E hajnalhasadás tette lehetővé, hogy Szombathely orvosainak és egészségügyi dolgozóinak kezdeményezése és tevékenysége nyomán megindulhatott az a kegyeletteljes folyamat, amely a nagyon eltemetett, majdnem elfelejtett Markusovszky Lajos emlékének életre keltését tűzte ki célul. Amikor 20 esztendővel ezelőtt, 1955-ben a kórház kertjében mellszobrát avattak és az utódok kegyelete emléket emelt a gazzal borított sírhant fölé, akkor még arra kellett buzdítani, hogy törjük meg azt a csendet, amely Markusovszky Lajos sírját és szellemi hagyatékát évtizedek óta megüli, akkor még arra kellett serkenteni, hogy a szombathelyi Markusovszky-kultuszt csak kezdetnek tekintve, azt folytatni a magyar orvosok és egészségügyi dolgozók megtisztelő feladata. Azóta két évtized telt el, elérkeztünk születésének immár 160. évfordulójához és ma elégtétellel mondhatjuk, hogy sikerült emlékét a feledés porától megóvni, születése 160. évfordulójának évében emléke előbb, mint a halála után eltelt csaknem háromnegyed évszázad alatt valaha is volt (1, 2). Nagy érdeme ez a Vas megyei és szombathelyi orvosoknak és egészségügyi dolgozóknak. Szeretnék ennek az Orvosi Hetilap szerkesztősége nevében ismételten és most is hangot adni és azt újólag hangoztatni. Húsz évvel ezelőtt írtam a szerkesztőség nevében a területi bizottság néhai elnökének, Bencze József dr.-пак a következőket, és most szó szerint idézek: „Amikor e tevékenységükről tudomást szereztünk, az annak kapcsán érzett őszinte örömünk poharába az önvád ürömcseppjei vegyültek. Tevékenységük vádlán szegezte felénk — a szerkesztőség felé — azt a kérdést, hogy mit tettünk mi, a Hetilap szerkesztősége, a nagy alapító emlékének ápolása terén?” (3). Szombathely példája, és az ennek nyomán támadt önvád vált ösztönzőjévé az Orvosi Hetilap szerkesztősége és benne az én Markusovszky emlékét ápoló ama törekvésünknek, amellyel sikerült felzárkóznunk az Önök Markusovszky emlékét megőrző és azt szüntelenül felvirágoztató tevékenysége mellé. T. Hallgatóság! A magyar orvostörténelemből ismert, hogy Markusovszky Lajos egyetemi tanulmányait a jogon kezdte el, majd lelke vonzalmát követve az orvosi fakultáson folytatta és fejezte be. Azt a célkitűzését azonban, hogy sebész-klinikusként folytathassa pályáját, nem tudta megvalósítani. Mivel többszöri próbálkozás után sem engedték docenzurához jutni, rezignáltan bár, de fegyelmezetten lemondott arról a pályáról, amely iránt hivatást érzett (4). Erről az Orvosi Hetilap 25 éves jubileumán így nyilatkozott: „Az ember élete pályáját saját természeti adományai, társadalmi állása, vagy korabeli fogalmai és egyéb kisebb-nagyobb fontosságú körülményekhez képest választja meg, vagy állíttatik arra, hogy t.i. munkálkodni akar, vagy munkálkodnia kell. Nekem az emberi ismeretek bővítése, a műveltség terjesztése látszott életem legszebb feladatának; a tudomány, az igazság keresése és búvárlata volt eszményképem. De amennyire emlékszem, mindig azon meggyőződésben voltam, hogy bármely életpálya, mely nemcsak magára az illetőre, hanem másokra és kivált a közre is haszonnal jár, becsületére válik az illetőnek, és hogy a közjólét és haladás lényegében véve attól függ, hogy ki ki tegye meg kötelességét azon a helyen, amelyen van, így tapasztalván azt, hogy hazám akkori viszonyai tervezett pályámnak nem kedveznek s a tudomány rohamos haladása mellett az élet gyorsan múlik, egy német mondat vezérfonalán indultam, mely azt tanácsolja: »Kannst du nicht selbst ein Licht sein, so trachte dich wenigstens als Leichter nützlich zu machen.« (»Ha nem lehetsz a tudomány művelője, akkor igyekezz legalább a tudósok, kutatók világító lámpása lenni«), s látván azt, hogy a magyar orvosi irodalom és nemzeti munkálkodás e téren pang, s nem is azért, mintha kiválóan hivatottnak éreztem volna magamat irodalmi munkásságra, de mivel arra senki sem vállalkozott, indítottam meg ügybarátaim helybenhagyásával és pártfogásuk mellett az Orvosi Hetilapot, kijelöltem annak célját, megalapítottam elveit, irányát és utait s szövetkeztem oly 2343 Elhangzott a „Markusovszky Lajos Emlékünnepély”-en, Szombathelyen 1975. május 10-én. Az előadás egyes részeit változatlanul vettem át néhány megjelent közleményemből, ugyanakkor az előadás szövegét helyenként módosítottam, ill. kiegészítettem. Orvosi Hetilap 1975. 116. évfolyam, 40. szám