Orvosi Hetilap, 1985. január (126. évfolyam, 1-4. szám)

1985-01-06 / 1. szám - Füredi János - Muossong-Kovács Erzsébet: A konzultációs pszichiátria új lehetőségei

nek lett egyenes következménye az 1950—60-as évek erőteljes szociológiai, illetve társadalomkriti­kai orientációja, mely a pszichés betegségek több­ségét a társadalmi zavarokra, az interperszonális kommunikáció problémáira vezette vissza. Ezen ku­tatások eredményei értékes adatokkal gazdagítot­ták a pszichiátria irodalmát és gyakorlatát, azon­ban egyes túlzó következtetései (pl. az orvosi pri­mátus elleni lázadás) kihatott a pszichiátria egész helyzetére és eltávolította azt a medicina többi ágazatától. A 70-es évektől azonban — részben a biológiai jellegű kutatások és terápiák sikerei nyo­mán — az elmegyógyászat ismét a reintegrálódásra és belső polarizáltságának csökkentésére törekszik. A közeledésnek kedvez az általános orvosi menta­litás bizonyos módosulása, mely érdeklődést kezd mutatni a beteg személyisége, a szociális háttér problémái és a pszichoterápiák iránt. E közeledés egyik mindennapos gyakorlati kérdésévé vált a kapcsolatok újraformálása és folyamatossá tétele az orvostudomány más szakterületei és a pszichi­átria között. A pszichiátriai konzultáció szükségessége Shepherd (31) 1960-ban egy londoni kórház járó­beteg rendelésén száz jelentkezőből 38-nál pszichiát­riai problémát észlelt anélkül, hogy az illetőknél bár­milyen szomatikus megbetegedés előfordult volna. E 38 beteg közül 21-nél neurózis vagy személyiségzavar, 17-nél depresszió volt diagnosztizálható. További 13 páciensnél pszichés és belszervi elváltozás együttes jelenlétét találta. Maguire (22) kétlépcsős kérdőíves vizsgálata alap­ján 230 egymást követő belgyógyászati felvételnél 23%-ban jól meghatározható pszichés megbetegedést, főleg depressziót és szorongást észlelt. E betegek sor­sát követve megállapítható volt, hogy csupán minden másodiknál kértek pszichiátriai konzíliumot. Lipowski és Walston (17) az amerikai Hannover egyetem egyik kórházában két időszak referált bete­gei közül kétezret választott ki vizsgálatuk számára. Mindkét esetben a depresszió és az organikus pszicho­­szindróma volt a leggyakoribb diagnózis. Főleg a bel­­osztályok (60%-ban) kérték a konzíliumot. Kutatásaik szerint általában 30—50%-ra tehető a kórházba felvet­teknél a pszichés megbetegedések aránya, mégis csu­pán 4%-nál kérnek konzíliumot. A fenti alapvizsgálatok két jelenségre hívják fel a figyelmet. Az egyik, hogy a páciensek tekin­télyes százaléka organikus elváltozás nélkül, de szomatikus tünetekkel keresi fel orvosát, noha pa­naszaik mögött pszichés zavar húzódik meg. A má­sik, hogy mindezek ellenére bizonyított, hogy a ke­zelőorvosok csak igen ritkán igényelnek pszichiát­riai konzíliumot. Egyesek joggal feltételezhetik, hogy ezek a következtetések és kutatási adatok csak az említett országokra érvényesek és hazánkra nem. Olyan ada­tokat hoznak fel ellenérvként, hogy nálunk a kon­zílium iránti igény nem alacsony, az alapellátás és a szakellátás orvosai a védekező medicina alapállá­sából kiindulva inkább a kelleténél is többször kül­dik szakorvoshoz a beteget. Ez a tétel a medicina egyéb területén igaz lehet, sőt az összefonódó „ideg-elme” ellátásban talán így is volt, de az önál­lósult pszichiátriára már nem vonatkozik. Jelen közleményünkben magunk részéről az egyre inkább önállósodott pszichiátria (7) konzul­tációs problémáit szeretnénk érinteni. Messze meg­haladná e közlemény megengedett kereteit, ha a szerzők megpróbálnának számot adni azon gazdag és tanulságos tapasztalataikról, amelyeket pszichi­átriai osztályokon folytatott gyakorlatuk során a konzíliárius belgyógyász kollégáktól szereztek. Annyit azonban feltétlenül szükséges itt is meg­jegyezni, hogy eléggé nem hangsúlyozható jelentő­sége van e kapcsolat folyamatosságának és szemé­lyes jellegének. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, utalni szeretnénk arra, hogy az elmeosztályokon a belbetegségek olykor fedve, máskor egészen spe­ciális, a megszokottól eltérő módon jelentkeznek, és így a hosszabb konziliáriusi gyakorlattal rendelke­ző belgyógyász hamarabb és nagyobb biztonsággal jut el a helyes diagnózishoz. Az ilyen tapasztala­tokkal rendelkező belgyógyász tanácsai felbecsül­hetetlen értékűek a pszichiáter gyógyító munkája és továbblépése szempontjából egyaránt. Nem fog­lalkozhatunk itt azoknak a kiváló belgyógyászok­nak a munkásságával (pl. Hetényi, Magyar, Tren­­cséni stb.) sem, akik korukat megelőző figyelemmel fordították tekintetüket a betegek pszichés problé­mái felé, s munkásságuk jelentős részét képezte e tényezők szerepének kutatása a betegségek kiala­kulásában, illetve azok felhasználása a gyógyítás során. Előremutató tevékenységük hatása ma még csak egy kis csoport (főleg a MAOTE pszichoszo­matikus munkacsoportjában dolgozók) mindennapi praxisában mutatkozik, s így kevesek azok, akik érdeklődéssel és megfelelő szakértelemmel tudnak és mernek a pszichés problémákhoz közelíteni. En­nek megfelelően sokkal gyakoribb és reális igény a pszichiáter vagy a klinikai szakpszichológus segít­ségét várni és igénybe venni. Dolgozatunk az e tevékenységgel kapcsolatos problémák és újszerű kezdeményezések bemutatá­sára készült. A konzílium kérést akadályozó tényezők Még ma is általánosnak mondható a pszichi­átriai diagnózis és kezelés iránti bizalmatlanság az orvosok körében is (5). A szkeptikus többség úgy véli, hogy a pszichés betegségek manapság sem gyógyíthatók, és ezért nagyon kevés haszna le­het a pszichiátriai vizsgálatnak, illetve diagnózis­nak. E véleményük következménye, hogy sokszor bagatelizálják a pszichés tüneteket,­ vagy attól tar­tanak, hogy olyan vizsgálatokat, esetleg kezelést fog ajánlani a pszichiáter, mellyel nem tudnak mit kezdeni a terápia során (8). Mások a patológiás lel­ki tevékenységet állandónak tartják, s mint szemé­lyiségvonást könyvelik el, mellyel ha foglalkozni kezdenek, az csak lassítani fogja a beteg kivizsgá­lását, illetve kezelését (35). Amennyiben mégis sor kerül a konzíliumra, megfigyelhető, hogy a kon­zulens tanácsait milyen kevéssé fogadják meg a konzíliumot kérők. A minnesotai egyetem egy mun­kacsoportja vizsgálatsorozatában (3, 21, 30) figyelte a konzíliárius és az igénylő munkája közötti kon­­kordenciát. Csupán 50%-ban találtak megfelelő egyezést, míg a másik felénél sem a diagnózisban, sem a zárójelentésben nem találtak pszichiátriai vonatkozású utalást. Kitűnt, hogy akkor volt ma-

Next