Orvosi Hetilap, 1985. január (126. évfolyam, 1-4. szám)
1985-01-06 / 1. szám - Füredi János - Muossong-Kovács Erzsébet: A konzultációs pszichiátria új lehetőségei
nek lett egyenes következménye az 1950—60-as évek erőteljes szociológiai, illetve társadalomkritikai orientációja, mely a pszichés betegségek többségét a társadalmi zavarokra, az interperszonális kommunikáció problémáira vezette vissza. Ezen kutatások eredményei értékes adatokkal gazdagították a pszichiátria irodalmát és gyakorlatát, azonban egyes túlzó következtetései (pl. az orvosi primátus elleni lázadás) kihatott a pszichiátria egész helyzetére és eltávolította azt a medicina többi ágazatától. A 70-es évektől azonban — részben a biológiai jellegű kutatások és terápiák sikerei nyomán — az elmegyógyászat ismét a reintegrálódásra és belső polarizáltságának csökkentésére törekszik. A közeledésnek kedvez az általános orvosi mentalitás bizonyos módosulása, mely érdeklődést kezd mutatni a beteg személyisége, a szociális háttér problémái és a pszichoterápiák iránt. E közeledés egyik mindennapos gyakorlati kérdésévé vált a kapcsolatok újraformálása és folyamatossá tétele az orvostudomány más szakterületei és a pszichiátria között. A pszichiátriai konzultáció szükségessége Shepherd (31) 1960-ban egy londoni kórház járóbeteg rendelésén száz jelentkezőből 38-nál pszichiátriai problémát észlelt anélkül, hogy az illetőknél bármilyen szomatikus megbetegedés előfordult volna. E 38 beteg közül 21-nél neurózis vagy személyiségzavar, 17-nél depresszió volt diagnosztizálható. További 13 páciensnél pszichés és belszervi elváltozás együttes jelenlétét találta. Maguire (22) kétlépcsős kérdőíves vizsgálata alapján 230 egymást követő belgyógyászati felvételnél 23%-ban jól meghatározható pszichés megbetegedést, főleg depressziót és szorongást észlelt. E betegek sorsát követve megállapítható volt, hogy csupán minden másodiknál kértek pszichiátriai konzíliumot. Lipowski és Walston (17) az amerikai Hannover egyetem egyik kórházában két időszak referált betegei közül kétezret választott ki vizsgálatuk számára. Mindkét esetben a depresszió és az organikus pszichoszindróma volt a leggyakoribb diagnózis. Főleg a belosztályok (60%-ban) kérték a konzíliumot. Kutatásaik szerint általában 30—50%-ra tehető a kórházba felvetteknél a pszichés megbetegedések aránya, mégis csupán 4%-nál kérnek konzíliumot. A fenti alapvizsgálatok két jelenségre hívják fel a figyelmet. Az egyik, hogy a páciensek tekintélyes százaléka organikus elváltozás nélkül, de szomatikus tünetekkel keresi fel orvosát, noha panaszaik mögött pszichés zavar húzódik meg. A másik, hogy mindezek ellenére bizonyított, hogy a kezelőorvosok csak igen ritkán igényelnek pszichiátriai konzíliumot. Egyesek joggal feltételezhetik, hogy ezek a következtetések és kutatási adatok csak az említett országokra érvényesek és hazánkra nem. Olyan adatokat hoznak fel ellenérvként, hogy nálunk a konzílium iránti igény nem alacsony, az alapellátás és a szakellátás orvosai a védekező medicina alapállásából kiindulva inkább a kelleténél is többször küldik szakorvoshoz a beteget. Ez a tétel a medicina egyéb területén igaz lehet, sőt az összefonódó „ideg-elme” ellátásban talán így is volt, de az önállósult pszichiátriára már nem vonatkozik. Jelen közleményünkben magunk részéről az egyre inkább önállósodott pszichiátria (7) konzultációs problémáit szeretnénk érinteni. Messze meghaladná e közlemény megengedett kereteit, ha a szerzők megpróbálnának számot adni azon gazdag és tanulságos tapasztalataikról, amelyeket pszichiátriai osztályokon folytatott gyakorlatuk során a konzíliárius belgyógyász kollégáktól szereztek. Annyit azonban feltétlenül szükséges itt is megjegyezni, hogy eléggé nem hangsúlyozható jelentősége van e kapcsolat folyamatosságának és személyes jellegének. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, utalni szeretnénk arra, hogy az elmeosztályokon a belbetegségek olykor fedve, máskor egészen speciális, a megszokottól eltérő módon jelentkeznek, és így a hosszabb konziliáriusi gyakorlattal rendelkező belgyógyász hamarabb és nagyobb biztonsággal jut el a helyes diagnózishoz. Az ilyen tapasztalatokkal rendelkező belgyógyász tanácsai felbecsülhetetlen értékűek a pszichiáter gyógyító munkája és továbblépése szempontjából egyaránt. Nem foglalkozhatunk itt azoknak a kiváló belgyógyászoknak a munkásságával (pl. Hetényi, Magyar, Trencséni stb.) sem, akik korukat megelőző figyelemmel fordították tekintetüket a betegek pszichés problémái felé, s munkásságuk jelentős részét képezte e tényezők szerepének kutatása a betegségek kialakulásában, illetve azok felhasználása a gyógyítás során. Előremutató tevékenységük hatása ma még csak egy kis csoport (főleg a MAOTE pszichoszomatikus munkacsoportjában dolgozók) mindennapi praxisában mutatkozik, s így kevesek azok, akik érdeklődéssel és megfelelő szakértelemmel tudnak és mernek a pszichés problémákhoz közelíteni. Ennek megfelelően sokkal gyakoribb és reális igény a pszichiáter vagy a klinikai szakpszichológus segítségét várni és igénybe venni. Dolgozatunk az e tevékenységgel kapcsolatos problémák és újszerű kezdeményezések bemutatására készült. A konzílium kérést akadályozó tényezők Még ma is általánosnak mondható a pszichiátriai diagnózis és kezelés iránti bizalmatlanság az orvosok körében is (5). A szkeptikus többség úgy véli, hogy a pszichés betegségek manapság sem gyógyíthatók, és ezért nagyon kevés haszna lehet a pszichiátriai vizsgálatnak, illetve diagnózisnak. E véleményük következménye, hogy sokszor bagatelizálják a pszichés tüneteket, vagy attól tartanak, hogy olyan vizsgálatokat, esetleg kezelést fog ajánlani a pszichiáter, mellyel nem tudnak mit kezdeni a terápia során (8). Mások a patológiás lelki tevékenységet állandónak tartják, s mint személyiségvonást könyvelik el, mellyel ha foglalkozni kezdenek, az csak lassítani fogja a beteg kivizsgálását, illetve kezelését (35). Amennyiben mégis sor kerül a konzíliumra, megfigyelhető, hogy a konzulens tanácsait milyen kevéssé fogadják meg a konzíliumot kérők. A minnesotai egyetem egy munkacsoportja vizsgálatsorozatában (3, 21, 30) figyelte a konzíliárius és az igénylő munkája közötti konkordenciát. Csupán 50%-ban találtak megfelelő egyezést, míg a másik felénél sem a diagnózisban, sem a zárójelentésben nem találtak pszichiátriai vonatkozású utalást. Kitűnt, hogy akkor volt ma-