Orvosi Hetilap, 1989. április (130. évfolyam, 14-18. szám)
1989-04-02 / 14. szám - Magyar Kálmán: Jövőnk záloga az oktatás
Jövőnk záloga az oktatás Az Orvosi Hetilap szép hagyománya, hogy minden évben megemlékezik hazánk felszabadulásának évfordulójáról. Abban is tradicionális a lap, hogy ilyenkor a visszaemlékezésen túl, a magyar egészségügy egy-egy területét elemzik a szerzők, a jövőre irányuló kitekintéssel. Én is ezt az utat követem. A mai értékeket is kikezdő világunkban az orvosoktatásról szeretnék írni a korábbi megemlékezéseknél talán kevesebb ünnepélyességgel. Ezt nem a kiküzdött értékek hiánya indokolja, hanem megengedi a negyvennegyedik — nem kerek — évforduló. Kötelez is egyben, hiszen hazánkat most is, mint 1945-ben útkeresés jellemzi. Múltat elemző, jövőt kereső szándékokkal van teli társadalmunk, egyben hit és hitetlenség kíséri napjaink válságos időszakát. Az orvos-oktatás, mint téma biztosan időtálló ha érvelésem nem is lesz, hiszen nem is lehet hibátlan.*1" Az egészségügy költségvetésből él és közhely, hogy támogatása a szintentartáshoz sem elégséges. Ha megszűnőben is van az a felfogás, hogy az ágazatnak még szégyenkeznie is kell a támogatottságáért, az ország objektíven nehéz gazdasági állapota hamarosan nem teszi lehetővé a számottevően nagyobb részesedést. Ebben a helyzetben az oktatás az a viszonylag legkisebb befektetést igénylő terület, ami a jövő szempontjából a legjobban megtérül. Hazánkban a felsőoktatásra érett korosztály mintegy 12%-a vesz részt felsőfokú képzésben, ugyanakkor ez az arány a fejlett tőkés országokban 20—25%. Ennek megfelelően a diplomások aránya is alacsony az országban, még úgy is, hogy az esti és a levelező tagozatokon szerzett diplomákat — szerencsére az orvosi szakmában nincs ilyen — egyenjogosítjuk a nappali tagozaton szerzettekkel. Ezért is elkerülhetetlen, hogy lényegesen növeljük a felsőfokú képzés volumenét és ezzel párhuzamosan az oktatás színvonalát. Az orvosképzés annyiban is eltér a felsőoktatás általános paramétereitől, hogy nem szabad növelni, sőt csökkenteni kell a beiskolázott hallgatók számát, hiszen a magyar egészségügy színvonalát ez már nem javítaná. Ugyanakkor korántsem lehetünk elégedettek a képzés minőségével, színvonalával. Sokszor rutinból deklaráljuk, hogy egyetemeinken az elméleti képzés kiemelkedő, csak hallgatóink gyakorlati tudása marad el a fejlett világ átlagától. A megállapításnak van igazságtartalma. Az is erre vall, hogy valamennyi orvosegyetemünkön jelentős számban tanulnak valutáért idegen és magyar nyelven külföldi hallgatók jelezvén, hogy oktatásunknak még van konvertibilis értéke, eladható a nemzetközi piacon. Ha nem is szabad lebecsülni a külföldi oktatás viszonyítási értékét, mégsincs okunk a megelégedésre. A külföldiek azért is választanak minket, mert egy elfogadható oktatási színvonalért az ár megfizethető és hazánk társadalmi, politikai nyitottsága is jobban megfelel az igényeiknek. A magyar orvos-oktatás jelentős korszerűsítésre és reformra is szorul. Képzésünk elmúló félben ugyan, de még magán viseli a porosz iskola hagyományait, mely magasszintű elméleti előadásokon, betegbemutatásokon és szigorú, viszonylag kötetlen számonkérésen alapult. Ma már azonban sokkal inkább a tömegoktatás kritériumai jellemzőek, ahol az előadás — még ha jó is — nem találja a helyét. Csak a leírt anyag kérhető számon az előre kiadott kérdések alapján. Praktikusan csak a gyakorlatokon kötelező a megjelenés és merev szabályok kötik, — sokszor irracionálisan — a vizsgák letételének időpontját. Vannak jelei oktatásunkban az angolszász képzési szisztémának is. Ez érthető, hiszen a fiatal és a középidős oktatóink közül sokan éveket töltöttek angol nyelvterületeken. Ők erőltetik az angolszász módszert, aminek jellemzője a nagyobb oktatási szabadság és a magas szintű technikalizáció, de a technikai feltételek nélkül. Reformnak tartom és nem korszerűsítésnek a lehetséges módszerek közötti választást oktatásunkban. A porosz, vagy a tömegoktatás szovjet módszere olcsóbb lenne, csakhogy választási lehetőségünk látszólagos. A világ ugyanis az eredmények alapján már döntött abban, hogy a technika lehetőségeit fel kell használni a tanításban, a tanulásban és a számonkérésben egyaránt. Ezen a téren sok a pótolni valónk. Viszonylag nagy az anyagi ráfordítás igénye, de még így is biztosan a leghatékonyabb befektetés, amit erre költünk. Felsorolhatatlan a technika modern vívmányainak a már ma is meglévő eszköztára az oktatásban, a lehetőségei pedig beláthatatlanok. Ezért, ha nem is kell és nem is szabad minden elemében utánozni az angolszász képzést (pl. jó lenne megtartani, sőt növelni a hallgatók és oktatók személyes kontaktusát), a technika nyújtotta lehetőségektől mi sem foszthatjuk meg magunkat. A képzés korszerűsítése terén is bőven van teendőnk. A tananyag számos részét el kellene hagyni és a legkorszerűbbre cserélni. Abba kell hagyni az órákért folyó presztízsharcot, amin végül minden tantárgyi korszerűsítési törekvés megtörik. Tudomásul kell venni, hogy az önálló munkavégzésre képes orvost már régen 10 év alatt képezzük, hiszen szinte mindenki szakvizsgát is szerez a végzés után. Ezért meg kell határozni az alap és szakképzés racionális arányát és nem kívánni majdnem lehetetlent a neurotikussá tett hallgatóinktól. Ez nem a színvonal feladását jelenti, hiszen nem szabad kiindulni azokból a hallgatókból, akik utóvizsgázva, kettes érdemjegyet megcélozva végzik el az egyetemet. Szerencsére nem sok az ilyen, igaz több az elviselhetőnél. Tarthatatlan, hogy a szakvizsga anyaga zömmel azonos a medikus tankönyvvel. Nem a tanított, hanem a rögzült és alkalmazható ismereteknek van valós értékük. A szakvizsga általános megszerzése arra is módot ad, hogy graduális szinten ne túlozzuk el a gyakorlati képzés jelentőségét. Csak a túlzásról kell lemondani, hiszen a medicina zömmel empirikus tudomány. Történelmi fejlődése során is először gyakorlat volt és ebből vált elméletivé. Megkockáztatom, hogy korábbi felfogásunk alapján a gyakorlati ismeretek túlhangsúlyozásával a célt nem értük el, ugyanakkor sikerült az elméleti ismeretek színvonalcsökkenését kierőltetni. %