Pajtás, 1954 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1954-05-06 / 18. szám
/ Je e‘s fie'p lOujlAU qatoh³ U¡ts e't tit faijks'ge! hl ti rímé. (autr. J/KLW f Az első ünnepi könyvhétre gy szép füzet került a kezembe a napokban, Páncél Judit szombathelyi úttörő irodalmi naplója. Véletlen csupán, hogy éppen az ő kis füzete került a kezembe, éppen úgy eljuthatott volna hozzám a tiéd is, s most annak is éppen úgy örülnék, éppen olyan kipirult arccal forgatnám, megmegállnék a szöveg alá prigati szép illusztrációknál, s talán a tiédre is azt mondanám: — Bizony, ily szépen én sem tudtam volna ezt a képet lerajzolni! A füzet első oldalán tulipán, rózsa és szekfavirágok ölelkeztek, csak gondosan hegyezett színesceruza hagyhat ily leheletfinom vonalakat; megkopott a színek kedves harmóniája, a formák közvetlensége, éreztem bennük a meleg szív dobbanását! Néhány pillanatiggyönyörködtem a betűk nemes vonalán, melegen mosolyogtak, rám a szavak, mintha csak azt mondták volna: — Nézd meg egyszer a mi osztályunk könyvtárát, amikor olvasnak a pajtások! Beszélgess velük. Sok kérdésük van, s a könyvekről oly szívesen beszélgetnek el veled. Szeretik a könyveket! Amikor a kis füzetet behajtottam, már biztosan tudtam, aki ezt a naplót írta, szereti a könyvet, jó barátja a könyv, megérezte édes ízét, nem élhet nélküle, mint ahogy levegő nélkül sem élhet az ember. Megértettem a sokezer gyönyörű olvasónapló üzenetét. A KÖNYV Barátom volt a könyv és útitársam. Mesebéli tájakra elkísért, Rámnevetett az őserdők honában, Ha szomorkodtam s nem leltem a célt. Sugárzó nap volt a könyv téli reggel Ólomszínű, didergető haván, Ha jégdárdákkal hajigált December S jázós kezem melengette anyám. Gyermekkoromban, ínséges napokban. Meleg szavakkal szólt és jött felém, És éreztem: a szívem dalra dobban S fészket rak benne álom és remény. Aztán a dalt már vékony könyvbe írtam, Ismételték felnőttek, s gyermekek, Az énekek kinyíltak álmaimban. S azt mondtam. ..Kertek, énekeljetek. Mert fényességes Nap lesz minden óra, Mikor az ember könyvvel társalog, S a betű lesz az öröm hírhozója, Oly üde, mint a hajnali dalok.” Egy emberöltő óta ünnepellek, Örök barátom. Könyv! Te légy velem, Ha homályt küld is rám a téli fellegű• Téged dicsérjen az én gyermekem! JÓKAI MŰÉMBEÍÍDÚTÁIBÓL Ha nem fehér, fekete Egy falusi iskolamester, ha a gyermek az iskolában a tett kérdésre az „igen” vagy „nem” feleletet el nem találta, azt szokta mondani: „ha nem fehér, fekete”. Egy ízben a Paradicsomról tartván magyarázatot s a Líbiának e nehézkes kérdésén: „minő alakban jelent meg a csábító?” könnyebbíteni óhajtván, így intézé e kérdést egyik tanoncához, Pistához: — Na mondd meg Pista, hát milyen volt az ördög a Paradicsomban? — Hát fekete, — válaszolá habozás nélkül Pis— Fe-ke-te? — mormogá bosszúsan a mester. — Nem, fehér! — igazba ki hevenyében helytelen feleletét a megzavarodott Pistika. S21ÉB- BÜNTETÉS Télen minden gyerek egy hasáb fát tartozott vinni fűtésre a falusi iskolaházhoz. Sokan elmaradtak a portróval, nem hozták el a fát. Ezekre azt a büntetést szabta a rektor, hogy tenyereikkel fogják be a füleiket, hogy ilyenformán ne hallhassák a tanítást. Kedves barátaim, akik már elmúltatok tízesztendősök, de még innét vagytok a tizenötödik esztendőn! Úgyis mondhatnám: kedves úttörő-korosztály! A múltkoriban egy iskolában, ahol régi és új magyar írókról beszélgettünk, megkérdezte tőlem az egy k pajtás, hogy hogyan is jutott eszembe elsősorban az ifjúságnak írni, hiszen könyveimnek legalább a felét a kiló éves olvasóknak címeztem! És azt hiszem, hogy a felnőttek számára írt regényeim jórészét is a fiatalabb olvasók szeretik legjobban. De megkérdezte azt is, hogy miért éppen olyan könyveket írok nektek, mint amilyeneket eddig írtam. Egy-két szóval akkor is feleltem erre a kérdésre, de úgy hiszem, hogy a válasz közérdekű, valamenynyieteknek szól. Ezért most megkísérlem mindnyájatoknak mondani. — Jó három évtizede annak, hogy tízéves olvasó voltam. Sokat olvastam. Ébes voltam a betűre, kevés volt minden könyv, amelyet a kezemhez kaphattam. Elsősorban, persze, azokhoz a könyvekhez jutottam, amelyeket az ifjú olvasók számára írtak. És ezek között nem találtam elegendő olyan könyvet, amilyet szerettem volna olvasni. Az akkori írók közül a legkevesebbnek jutott eszébe, hogy nekünk gyerekeknek írjon. Én akkor mindenekelőtt a hazai múlt színes világáról szerettem volna minél többet olvasni. Az „Egri csalagok”-at minden hónapban újra lapozgattam. De efajta könyv kevés volt és én akkoriban namit adjak nektek az ünnepi könyvhétre? Olyat szeretnék adni, amire szívesen emlékeztek. Elmondom talán, hogyan jártam a „Sztálinvárosi gyerekek” szereplőivel. Legutóbb, amikor Sztálinvárosban jártam, megnéztem a „Kiskrajcár” című filmem előadását. Mellettem egy kőműveslány ült, szőkehajú kis parasztlánnyal, akit a többiek a szünetben körülvettek. Ő a Kiskrajcára mulattak a kőműveslányra. Az a kis varkocsos szőke meg Daru Kati, a ,Sztálinvárosi gyerekek’ egyik hőse.” Megkérdeztem tőlük, várjon miből gondolják, hogy az író róluk mintázta a filmet, a regény hősét. A kis varkocsos azt válaszolta: — Hát én jöttem a szomszédos faluból ide. Sehogl sem akaródzott ittmaradni. Sokat „kötözködtem” gyón mérges voltam az írókra,akik már bizonyára elfelejtették, hogy a maguk gyermekkorában miféle könyveket szerettek volna olvasni... . De én nem felejtettem el. És évtizedek múltán, amikor egy-két regényt már megírtam, találkoztam 10 és 15 év közti olvasókkal, akik ugyanolyan mérgesek voltak miránk, mai írókra, mint annak idején én az akkoriakra. így határoztam el, hogy igyekszem pótolni egy nagyon-nagyon kis részét annak, amit az előbbi nemzedékek írói elmulasztottak. Beszélgetni kezdtem ezekkel a fiatal olvasókkal és kiderüolt, hogy sokmindenben ugyanarra vágyakoznak, amire én ezelőtt a többiekkel, aztán mégis . .. mégis csak megszerettem őket — böki ki. A kis kőműveslány, az állítólagos Kiskrajcár rábólitt — összefogtunk mi ketten, mert hát a kettőnkről írtak írtát. Az ilyeneknek össze kell tartani, hogy a többeklássák. Ez a „többiek lássák” körülbelül azt jelentette, hogy példát vegyenek rólunk. A további látogatások során egyre több Daru Kati bukkant fel, egyre több Kiskrajcár jelentkezett, hogy ők azok, akikről az író a hősét mintázta. Már három „igazi” Daru Kati volt, amikor a rádióriporter negyedik lánykával csinált riportot, aki ugyan nem is volt szőke, nem is faluról jött, de azt állította magáról, hogy az ő elbeszélése nyomán született meg a regénybeli Daru Kati! A Daru Katik körülfoglak: tegyek igazságot. Most hát elmondom, hogy mi az igazság. Gyakran kérdezik az írótól, tulajdonképpen, kiről mintázza a hősét? Elő úgy harminc esztendővel. Hát így lettem én ifjúsági regények írója: elkezdtem írni olyanfajta könyveket, amilyeneket én magam szerettem volna olvasni 10 éves koromban vagy valamivel később. És ugyanezért írtam színdarabot Mátyáskirályról. 10 éves korom óta vártam, hogy valaki megírja és én megnézhessem. De senki sem írta meg, kénytelen voltam megírni. És közben rájöttem, hogy a legérdemesebb dolog tinektek írni, mert ti ugyanúgy szeretitek az irodalmat, mint én. .. személyekről, vagy „csak” kitt gondolja őket? /. Az író nagyon ritkán szere-5peltet regényében valóban léetező embereket, ha meg is teszi, r. erősen megváltoztatja őket, s megváltoztatja félemük bizonyos vonásait, felruházza- őket ilyen vagy olyan kigondolt írt tulajdonságokkal, aszerint, hogyan értelmezi szerepüket, viselkedésüket. Sohsem másolja a természetet, de átváltoztatja ' azt, ha kell, kiegészít', ha kell, elvesz belőle, hogy olyanok leegyenek, amilyennek látni szeretnénk őket. . A regény hősei ■ rendszerint úgy jönnek létre, ' hogy az író sok emberrel találkozik és átadja saját élettapasztalatait, saját képzelőerejét hoznének. ! Ugye értitek ezt pajtások? ! S megértitek azt is, miért ismernek oly sokan, magukra a hősökben? ! Szeretettel köszönt benneteket: 1 Jp/A A AA , ** • 00 0 ’»«jvr k «1 *« CtU1 «1 *ii» Kedves Pajtások! Amikor — sok esztendővel ezelőtt — ábécés könyvvel a hónom alatt, először mentem iskolába, kedves, öreg tanítóbácsi fogadott minket. Azt kérdezte: „Gyerekek, akartok-e utazni? Elviszlek titeket olyan országba, ahol a világ minden titkát megtaláljátok. A világ legszebb meséit, a Hófehérkét a hét törpével, Aladdint a csodalámpájával, Tündér Ilonát és a hattyúvá változott királyfiakat. Megismeritek ott a föld mélyének titkait és a csillagokat. . Megtudjátok, milyenek a messzi országok, fjordok, gleccserek, pálmafák és dzsungelek tájai, megismeritek a végtelen tengert... Megtudjátok, hogyan készül a rádió és hogyan épül a ház, mi hajtja a mozdonyt és mitől kékszínű az ég. „Akartok-e velem jönni?” „Akarunk, tanítóbácsi.'’ „Fáradságos az út.” „Nem bánjuk a fáradságot.” „Huszonkét kulcsot kell készítenünk hozzá.” „Elkészítjük”,— kiáltottuk lelkesen. „Jól van,lássuk hát az elsőt” — felelte mosolyogva a tanítóbácsi és felírta a táblára az i betűt... Azóta sem ismerek nagyobb örömet, mint amikor az ábécé huszonkét betűjével meghódíthatok egy-egy szép könyvet. Kívánom, hogy ti is, valamennyien sok-sok örömet leljetek az olvasásban, tanulásban. Barátotok . Nemsokára megjelenik az új regényem. Címe: Vadászrepülő leszek. Szereplői modellezők, vitorlázók, motoros repülők, ejtőernyősök. Péter barátom, aki negyedikes, már izgatottan várja a regényt és valahányszor találkozunk, megkérdezi: „Miről van benne szó, Sándor bácsi?” A napokban is elmondtam neki egy részletet a regényből. Érdeklődéssel hallgatta, majd nekem szögezte a kérdést: „Tulajdonképpen tud repülni, Sándor bácsi? Mert ha nem tud, hogyan írhat a repülésről és a repülőkről?” Péter barátom talán nem is tudta, milyen talpraesett kérdéssel fordult hozzám. Írhat-e az író repülőregényt, anélkül, hogy ismerné a repülés csínjátbínját, ami szorosan ölelkezik a repülők életével? Nem írhat. Mielőtt a regény írásába kezdtem, majdnem két évig éltem modellezők, repülőnövendékek, motoros-repülő fiatalok között. Bejártam hozzájuk a repülőalapszervbe, vagyis Levelet kaptunk Mátranfüredről, Varsics Éva tudósíónktól. Az ünnepi gyermekkönyvhétre készülnek. Összehívták: a könyvtártanácsot és a kökvetkezőket határozták: 7 1. Minden pajtás plakátot a készít: legkedvesebb olvasti mánya egyik jelenetét rajzolka le. A legszebb plakátokat a Hajnal néni, a gyöngyösi jászási könyvtár vezetője kiálvásítja az ünnepi könyvkiállítá son. ki 2. Könyvtáruk számára P1 képkatalógust készítenek, az- h az, a rajzlapok felső felére is rajzolják a könyvek egy-egy jelenetét, az alsó felére a re könyv néhánysoros tartalmát írják. n 3. Az értekezlet megbízza a Varsics Évát, levélben kérje meg a „Pajtás” szerkesztőség elkét, hogy a megnyitó ünnepiségre küldje el hozzánk Thugáry Zsuzsa írónőt. Azt szeretnék, ha beszélgetne velük a le „Francia kislány” című könytűréről. ki Miután ezt a levelet olvas, le látok, valószínűleg ti is szeretnétek megismerkedni a v. mátrafüredi pajtásokkal, le Utazzunk együtt hozzájuk!. Bőven van időnk, ezért Füfüred előtt hét kilométerrel, ne Gyöngyösön szálljunk ki az ki autóbuszból. Keressük felki Hajnal elvtársnőt, a járási könyvtár vezetőjét. 6. Hajnal elvtársnő szeretettel ki fogad bennünket és titokzatos demosollyal azt mondja: „Jöjjefsek el a második számú is vkólába! Az ötödikesek a gyermekkönyvhét tiszteletére raj- el könyvtárat alapítottak.” „ Szerencsénk van. Éppen tízpercet csengetnek, amikor az re ötödik leányosztály elé érünk. TI Amint ajtajuk kinyílik, látjujuk, hogy a kfclányok 3 $*sk- 1 ki a repülőklubba. Hónapokat töl- ilőttem repülőtáborokban, vitorlázók között Győrött és a budai Farkashegyen, motorosok között Alagon és Hajdúszoboszlón. Sokat repültem vitorlázó géppel, motoros- iskolagéppel Hogy tudok-e repülni? Azt hiszen, nem. * Egyszer Alagon, műrepülés közben rosszul is lettem. Szédültem, forgott körülöttem a világ. Az igazi repülők vigasztaltak, hogy sebaj, ilyesmi mással is előfordul. fény felé sietnek. A szekrényben a vaskönyvtár, Éppen könyvcsere van. A könyvtáros büszkén mutat a könyvekre: „Ez vaskönyvtár.” Csodálkozva nézünk rá, ezért jobban megmagyarázza: „Vasat gyűjtöttünk és jutalomkönyveket kaptunk. Ebből persze még nem lett volna könyvtár, de sokan elhoztuk a saját könyveinket is. A kölcsönzőknek minden könyvért tíz-tíz fillért kell fizetniük. Az összegyűlt pénzből új könyveket vásárolunk. Könyvtárunk hétről hétre gyarapodik.” Menjünk tovább Mátrafüredre! A füredi iskola az autóbuszmegállótól néhány lépésnyire, az erdőben varr. A könyvtártanácsot éppen együtt találjuk. A gyerekek arca nagyon szigorú. • Haragosan néznek a zavarában egyik lábáról a másikra billegő B. S. pajtásra. B. S. pajtás csúnyán öszefirkálta a könyvtár egyik könyvét. Mi legyen a büntetése? A pajtás nagyon szeret olvasni, ezért az fájna neki a legjobban, ha három hétre eltiltanák az olvasástól. Hát fájna az igaz, de ettől még nem becsülné meg a könyveket. Végül így hangzik a könyvtártanács bölcs ítélete: B. S. pajtás hozza rendbe az összefirkált könyvet és a könyvtár néhány bepiszkolódott könyvét is. Amint ezt a feladatot elvégezte, ismét olvashat. A plakátok nagy része már elkészült. Egyik szebb, mint a másik." Mielőtt elbúcsúznánk a füredi pajtásoktól, átadjuk Ihury Zsuzsa üzenetét: má- 1us kilencedikén délután ná- 1 Mik lesz, Győri Lili. Azért a regényemben azt a részt, ahol a műrepülésről van szó, azt hiszem, élethűen sikerült lefestenem. Végeredményben, ha nem is lett belőlem aranykoszorús vitorlázó, vagy motoros egyedülrepülő, mégis sikerült megismerkednem az ifjúság repülőproblémáival és ami ennél is fontosabb, sikerült megismerkednem olyan repülőnövendékekkel, oktatókkal és parancsnokokkal, akikben megtaláltam a regény hőseit és a regény alakjait. A többi már gyerekjáték volt, azaz igen, igen nagy, de lelkes, lelkiismeretes írói munka. . Egy álló esztendeig tartott. Az íróasztal mellett úgy éreztem, hogy repülök, ha nem is a cumulus-felhő, de az alkotás szárnyán. Nem a repülőmotor dübörgött, hanem az írógépem. És én szálltam, szálltam, nemcsak a magam gyönyörűségére, hanem főleg azért, hogy repülőregényemmel örömet szerezzek mindnyájunk szemefényének, az ifjúságnak. Lacit négy év óta ismerem. Négy évig laktunk egy házban, most nemrégiben költöztek el tőlünk. Amikor megismertem, Laci még csak második osztályba járt. Rollerjével száguldozott végig a folyosón, vagy lent, a ház előtti téren játszott. Gyakran felmászott a Jókai-szoborra, odaült a nagy mesemondó ölébe és onnan mosolygott le a járókelőkre. De bizony megtette azt is, hogy a negyedik emeleti folyosóról célbavette a harmadik emeleten lakó öreg néni virágait, egy hosszú spárgára kötött horoggal. Addig mesterkedett, amíg a horog beleakadt a leánder levelébe, aztán rántott egyet rajta, letépte. Az öreg néni kijött a folyosóra és kiabált. Laci ilyenkor nevetett és büszkén kidüllesztette mellét. Gyakran odajött ablakomhoz, megállt, benézett és megkérdezte: ■— Mit ír? Könyvet ír? — Igen. — írjon nekem egy könyvet. — Neked írok. — De énrólam szóljon... Azt, látja, elolvasnám. — Lehet róla beszélni — feleltem. — Talán egyszer rólad is írok. — Mikor? — Hát azt nem tudom ... Ehhez alaposan meg kell ,ismerjelek. — Írja meg, hogy én szeretem bosszantani a felnőtteket. Szeretem, ha a hajukat tépik. Én rossz gyerek vagyok! — Nem hiszem — feleltem nyugodtan. — Nem hiszi? — kiáltotta Laci felháborodva. — Hiszen látja... A maga virágládáiba is fűmagot szórtam .. . Mind kikelt, most gyomlálhatja. — Ez mind igaz, de ha regényt írnék rólad, akkor bizony kiderülne, hogy te mégsem vagy rossz gyerek. Egyszerűen unatkozol, mert nem tudsz érdekes játékokat. Barátaid sincsenek. — Nem is kell nekem, úgyis megverném őket... ■— Lárifári! Az az igazság, hogy senki sem akar játszani veled. Az a te bajod. Itt van Jancsi a második emeleten ... Az sem akar veled játszani, mert ostobaságnak tartja, hogy valaki Leánderlevétre halásszon. Elsápadt. — Fogadjunk, hogy játszik velem, ha akarom. — Jól Ezzel felkapott rollerjére és elszáguldott. Később bömbölést hallottam a második emeletről: Laci és Jancsi verekedtek. — Nem játszom veled! Menj vissza a negyedik emeletre! ■— kiáltotta Jancsi. Laci visszajött ugyan a negyedik emeletre, de az én ablakomat elkerülte. Jó ideig felém sem nézett a felsülés után, egyszer aztán, amikor meghallotta írógépem kopogását, mégis csak megállt az ablak előtt. — Ne ám, hogy rólam írjon — szólalt meg csöndesen. — Nem is írhatok addig, amíg össze nem barátkozol Jancsival, és egyáltalán... Amíg meg nem békülsz a gyerekekkel itt a házban. — Addig nem? — álmélkodott. — Nem hát... Abból, hogy egy gyerek kópéságokat követ el, nem lehet regényt írni. Az elfér egyetlen lapon is, aztán már unalmas. — Hát miről lehet regényt írni? — Arról, hogyan okoskodik ... Hogyan szerez barátokat. Ettől kezdve gyakran beszélgettünk Lacival arról, hogyan lehetne őróla regényt írni. Ez nagyon érdekelte és amíg erről beszélt, nem halászott, fűmagot sem vetett a virágládákba. Később könyveket adtam neki kölcsön. Eleinte sokáig olvasta őket, aztán mindig gyakrabban jött, hogy adjak másikat. Elmúlt a nyár és mi télen ritkábban találkoztunk. Télen nincsenek nyitva az ablakok. Aztán újra nyár jött, Laci egy évvel idősebb lett és én hallottam, hogy lent a második emeleti folyosón Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig” című könyvéről vitatkozott Jancsival. Azt vitatták, hogy az a Böszörményi, aki mindig elvette Misi kárminját, tudna-e jó lenni, ha akarna? ■— Ha tudta volna, hogy regényt írnak róla vélte Laci — biztosan megjavult volna! Rossz lehet akárki, de jó . «Az már nagyobb dolog! Most nemrégiben, hogy elköltöztek, Laci, mint hatodikos, így búcsúzott tőlem: ■— Ha meg tetszik írni azt a regényt, akkor Jancsit is tessék belevenni. £s a többi barátomat isi *77hs» ,A mi könyvtárunk vaskönyvtár“ Hegedűs Géza elvtárs a Vörösmarty utcai iskola irodalmi szakkörében. 1 - , JS* * 1Í !»sw»- *• > 3 Yi^h; a/C(~.&.lrr ff "EL ifvr} ; di 4*1! fiíf ?«■< * úfy j "[St 1AlZrJr ^