Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-07 / 1. szám
Az ébrenlét egész éjszaka pergetett az agyban, mint forgószél a postaúti faleveleket, ha táncoltató a kedve. Csakhogy az őszön van, az én álmatlanságom meg az esztendő utolsó napjára esett. Pedig jobb lett volna, ha ez esetben nyárrá teszia naptár Szilvesztert, mertakkor jobban eligazodik az ember az idő múlásán. De ilyenkor, december végén, kora délutántól reggel hétig alszik a világosság. Csak én nem aludtam, ennek meg Fintás volt az oka. — Szegény Fintás, szegény Fintás — sóhajtottam egész éjjel a szerencsétlen jószág nevét. Mert jószág volt az istenadta, neve meg 'onnan, hogy Fintástól, a ■'szódavízcsinálótól vette édesapám nyolchetes korában. Azóta persze korpától, kukoricától úgy megnövekedett, hogy apámék eltervezték: sonkává, szalonnává, kolbásszá alakítják át Fintást. S nem is máskor, mint a Szilveszter napján, hogy telikamra találja az új esztendőt. Igen ám, csakhogy én adisznóölésén más időben sem lelkendeztem, most meg ez a Fintás úgy hozzámnőtt, hogy disznótoros állapotát elképzelni sem tudtam. Azt annál inkább, hogy segítségére legyek. Nem voltam nagy barátja a karalábénak, krumplinak, de megfogadtam, inkább azon élek esztendeig, csak ez a hintásaz élők sorában maradjon. De hogyan? Törtem a fejem rengeteget, de akárhogy is csűrtem-csavartam a megoldás módját, jobbat nem leltem, minthogy ezen az éjszakán virrasztanom kell, s kora hajnalon, mielőtt még megmozdulna a ház, talpon lenni, így is lett. Mezítláb kiosontam a konyhába, ott fel a kiscsizmát, bekecset, és a szakallólal ki az udvarra. Marat még nem látott a föld eddig, de azért foga volt az időnek. Álltam a hidas elött, felhúztam az ajtó reteszét, és h‘’kíváncsiskodtam. Csend. Már ez alszik. — Fintás. Fintás! — szólonna’t'im, lassan mozdult. — Riff, röf — kiáltotta rám a jóreggelt, chacn in mögött hozzám. — Fintás! Ne. ne. ne — csalogattam kifelé. De az nem volt kedvére. Zörgetni kezdtem a kukoricás sza- Icajrót, szórtam is feléje, erre kimozdult. Jön, jön utánam egész a hátsó kertajtóig. Kinyitom, s az utolsó szemeket is kiszórom, hogy kívül legyen. Aztán megállt. Én is. Most mi lesz? Ej, te Fintás, hogy magyarázzam meg neked, ha el nem hordod magad erről a tájról, nem éred meg a holnapi napot. De az csak les, les, nem ért a dologból semmit. Letettem a szakajtót, ágat kerítettem, s azzal s kergettem el. — Brit, brit — kezemmel integettem is hozzá, s mintha értett volna valamit, megindult a kert alól a mező felé. Becsuktam a kiskaput, s még egy darabig néztem. — Na, ez világgá ment — mondtam olyan hősködéssel, mintha csatát nyertem volna. Aztán usgyi, be a konyhába. Ott teszek-veszek, de olyan állapotban, hogy senkinek sem kívánom. Hol az izzadság ver, mintha májusi záporban állnék, hol meg a hideg futkosott a hátamon, mintha jéggolyókat engedtek volna az ingem "rá- Aztán egyszer csak megmozdult a ház. — Te Gábor, eroj nagyapádhoz, és mondd, hogy készülődhetnek már. Ez volt a megváltás. Úgy kerültem ki az utcára, mintha puskából lőttek volna ki. Futottam végig a falun. A kutyák akkora zenebonát csináltak, hogy még azt is talpra parancsolták, aki az igazak álmát aludta. Nagyapámék a falu túlfelén laktak. Mire odaértem, már világos volt az ablak. — Jó reggelt — állítottam be, és már mondtam is édesapám üzenetét. Egy pillanatra megfordult bennem, hogy megvilágosítam Fintás elmenekülését, de attól tartottam, hogy nagyapám egyből lenyel. Mert ilyen ember volt. — Jössz le is, Gábor? — állt nagykabátosan a konyhaajtóban. — Nem, még nem — böktem ki bátortalanul. — Na, te se lesz huszár, ezzel a nyúlszíveddel — intett egyet, és kívül került a házból. Én nagyanyámmal maradtam. Ültem a tűzhely elött úgy összekuporodva, hogy Miska, a fekete kandúr sem különben a padkán. — De csöndbe vagy te gyerek! Nem szóltam. — Csak nincs valami bajod, édes lelkem? ■— jött nagyanyám s a homlokomat vizsgálgatta. — Ula, neked lázad van! Be is parancsolt az ágyba, forralt tejet hozott, én meg hagytam mindent, tán még az injekciót is, pedig attól igazán féltem, fejemre húztam a párnát, úgy zártam el magam a világtól. De a világ értem jött nagyapám személyében. Déltájban állított be nagy háborúval. Összeterelte egy mondatba az egyház szentjeit, úgy átkozódott. — Mert ez is csak a nyomorúságos szegény emberrel esik meg — s mondta, mondta Fintás eltűnését úgy, hogy nem maradhattam tovább az agyban. Magamra lopkodtammindent, aztán anélkül, hogy valamit is mondtam volna, megiramodtam a kertek alá. Mű, te kertekaljai itt, de rövidre szabod az időt hazáig. De ami tőlem tellett, megtettem mindent a nyújtás érdekében. A temetőkertnél még az is megfordult bennem, hogy benézek az isten hajlékába, hátha kapok ott valami segítséget. De emlékezetemben nem teltem semmit, volna, hogy Fimas-ügyben mit, így hát lább, sötétedett, mi tünkhöz értem. — Te se tudsz itt lenni, ha baj van! — mozdult rám apám, ahogy bekerültem. Meghúztam magam a fiókosládán, messze a petrolámpa világától. Édesanyám szipogott, uptim meg ült az ástás mellett mozdulatlanul, mint egy szobor, nézte az asztallapot, mintha onnan akart volna valami jót kiolvasni. Én is rákezdtem a sírásna. Akkora volt bennem a fájdalom, éreztem, ha ki nem adom, tán reggelig bele is pusztulok. Már épp formálgattam magamban a vallomást, amikor zörgés hallatszott a tornác felöl. Igazából még fel sem eszméltem a zörgésre, mikor kivágódott a szonyhaajtó. Uramfia, ott áll röffenre Fintás, mint aki beállít, hogy jó estét mondjon. Mű, te jóságos ég" Nem örült úgy emberfia még négylábúnak soha, mint én ennek a Fintásnak, mert egyszeriben megnyugodtam. Azóta, ha szilveszteri malacokat látok, eszembe jut Fintás. Fintás, aki akikor, sok évvel ezelőtt megkerült. És én meg ma is azt hiszem, csupán csak azért tette ezt, hogy boldogságos szívvel köszönthessük akkor az ij esztendőt. 76‘MedhOS: