Pajtás, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-17 / 15-16. szám

nap 1920. április 20. volt. Két múlva Lenin születésnapja. — Ez az ötvenedik — mondogat­ták Vitra és barátai — különös ajándékot kellene küldenünk! Azon törték a fejüket, mi lehetne az? — Cukor a teájához! — mondta valamelyik gyerek. Mert nagy kincs volt akkor a cukor, a kenyér, az élelem. A gyerekek megkérdezték oda­haza is, mit tegyenek. — Tudjátok mit? — mondta az egyik anya. — Kenyeret sütünk neki, hatalmas, fehérbélű kenye­ret. — Mindenki nagyot nyelt. — Két napig levest eszünk, de elké­szítjük! Jó? — Inkább kalácsot, szomszédasz­­szony! — vélte egy öreg anya. — Milyen jó a kalács a teával! — Torta lenne az igazi ajándék. Születésnapi torta! — gondolkozott el egy fiatalasszony. — Igen, de honnan vegyünk hozzá vajat, to­jást, cukrot? Miből legyen a torta máza? Mert anélkül nem torta a torta. Mennyi minden kell hozzá! A torta mégis elkészült! Min­denki adott valamit: egy kis lisz­tet, egy-két tojást, kanálka málná­­szt. Vitja hajnalban elindult vele a városba. Alig akarták beengedni a Kremlbe. — De hiszen tortát hoztam, szü­letésnapi tortát! A falunk küldte! — mondta. A komoly, barázdás arcú katonák mosolyogtak a tortán, az erélyes gyereken. Megsimogatták az ar­cát, és beengedték Lenin dolgozó­­szobája elé. Emberek jöttek, men­tek ki-be Vitja előtt. Nem, egyik­nél sem volt születésnapi virágcso­kor. Végre kinyílt az ajtó, és Lenin lépett Vitjához. — Mire vársz kisfiam? A kisfiú dadogni kezdett: — önre várok Lenin elvtárs. Vit­ta vagyok a falumból, önnek ma születésnapja van, és a falunk... igen, mindenki ezt a tortácskát küldi. Lenin átölelte, és behívta a szo­bába. Mindent tudni akart, hogyan beszélték meg a tortasütést, hogyan készített hozzá külön formát a ko­vács. Lenin látott mindenkit Vitja elbeszélése nyomán. Látta Szazsina nagymamát, akinek remegős kezé­ből csaknem kihullott a hófehér liszt, látta Popovot, a csizmadiát, aki a diót adta és Vaszilijt, aki nagygazda apja pincéjéből kilónyi vajat csent el az 5 tortájához... Hirtelen az íróasztalához lépett. Vitja szíve büszkén dobbant: — Most felvágja Lenin elvtárs a tor­tát! De nem, valami telefoncímet keresgélt: — Halló... az Osztrovszki gyer­mekotthont kérem ... Hogy vannak a gyerekek? Jól? Semmi újság? ... Köszönöm a szép levelet. Vitját küldöm ki az otthonba, aki valami mesebeli dolgot hozott. Amikor letette a kagylót,­ határo­zott léptekkel a kisfiú felé indult. — Szóval Vitja... ami a tortát illeti, csodálatos, és életemben nem láttam ilyen szépet. Szeretném a gyerekeknek ajándékozni. Vitja könnyekkel küszködött. Le­nin nagyon halkan, nagyon lágy hangon mondta: — Kisfiam, képzeld el, hogy ezek a gyerekek életükben nemcsak nem ettek, de nem is láttak még tor­tát. Én meg... — mosolygott — nekem a munkám mellé van teám, meg kenyerem, finom barna ke­nyerem, majdnem olyan jó, mintha torta lenne... Vitja szeme még mindig teli volt könnyel. Lenin keskeny szeletkét, alig harapásnyit vágott le a tortá­ból. — Igen, itt van az egész falu — ízlelgette komolyan. — Dió, cukor, tojás, liszt és vaj... Visszacsomagolta a tortát, és ki­­kísérte Vitját. A folyosókanyarnál még utána­kiáltott: — Köszönöm, és üdvözlöm az ott­honiakat. Aztán el ne felejtsd meg­kínálni az intézetben a nevelőket! Mert országos nagy ügyekre csak­úgy ügyelt, mint a kicsikre, a Vitja­­félékre. Fordította: I A SZÜLETÉSNAPI TORTA l!IlliE!igl!3l!!£;B!líHIIIÍi!illllSlI!SlfiIliill!lillSEiliS3illil!ilililIIIIlEiiiliiillliE!li!l Joó Katalin f'irkirlrHcHrHri SZTYEPAI 1870 i Felsárgállott , körötte duzza I a várost így : ■ csfl hegy — új : Lágy szellő | folyókról jött ■ c ! ■«Csak víz csiZZI : Szimbirszk /I ! A tájra már i­j és langyos : ' Megtört a jé­g a Volga s vél 5 Mint árnyéi­­ a messzi fahj ‘szürkéllő ki t'ilyen tavassi ■£ Korok jönni ; de azt a naj­­ erős emléke törökre mári . ****r*ár***i — Nem tudtam ellentállni, leültem a cár emlékezik vissza mosolyogva ©k Sándor — Kossis festőművészünk — fiatal korának leg­emlékezetes landjára. Akkoriban az ifjúmunkás kongresszuson , Moszkvában. Egyik nap szünetelt a tanácskozás , mennyien szétszéledtünk a városban. Én a Kreml lyongtam. Meg akartam nézni, hol élt a cár. Mos­tam a drága ékszereket is, amelyek egykor főur járok ruháit ékesítették. Sokáig nézegettem a fegyvereket, de a legjobban a cár trónusa közötti gyermemet. Micsoda titkokat rejthet ez a gazdagí­tett szék! —? tűnődtem. Hány és hány halkan hatot hallhatott, amint a főtanácsosok és miniszti mást beárulva kedveskedtek a cár atyuskának, sorsát intézte innen egyetlen ember. A szék mintha megbabonázott volna, húzott­ maga felé. Azzal a gondolattal kacérkodtam, ha beleülnék. Egy angyalföldi gyerek a cár ha­ igen! Még a mesében is szépen hangzana! Szív vártam, amikor beleültem. De nem történt semmi volt a teremben, és én a szememet behunyva­tam, mi mindent kezdenék a hatalmammal. Hirtelen kinyílt a szemközti szárnyas ajtó­zetk­özi forradalom vezérkarának élén belépett A lélegzetem is elakadt. Jaj, ha itt meglátna széken, mi lesz velem! összehúztam magamat,­­ egér, de mégis felfedeztek. Lenint, már jól isml

Next