Pandora, 1927 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1927-02-25 / 1. szám
PÁTZAY PÁL ÍRTA: NÉMETH ANTAL I. Az impresszionizmus alkonya után, a képzőművészet sokat emlegetett válsága idején, kétségtelenül a szobrászat került a legkritikusabb helyzetbe. A képírás előtt még ott álltak a különböző „izmusok“ zsákuccái, a szobrászat azonban, mely már az impreszszionizmus világnézetét is csak az anyagszerűségi törvények negligálásával tudta kifejezni, képtelen volt ugyanazzal a lendülettel követni a legújabb stílusakarásokat, amilyen tempót az egymást felváltó különböző programok diktáltak. A márvány, a bronz, a fa művészi megformálásában rejlő kifejezési lehetőségek határait túllépték az expresszionizmus, futurizmus és kubizmus célkitűzései és nem véletlen, hogy éppen a skulptúra területén csak elszórt megnyilatkozásait figyelhetjük meg az utolsó két évtized kísérletező irányainak. Az építészet már régen lemondott arról, hogy egy-egy kor Kunstwollen-jének adekvált kifejezője legyen és ugyanolyan mértékben, ahogy fokozatosan egyénekké hullott szét az egykor kollektív európai társadalom, szűnt meg az architektúra autonóm élete és tűnt fokozatosan a semmibe az építészet kultúrakifejező értelme. A nagy eklektikus korok után az építészet tökéletes csődjének voltunk tanúi és ráeszméltünk arra az igazságra, hogy az egyes művészeteket belső kapcsok fűzik össze a kultúrák egyes fázisaival. A művészettörténelem megtanított arra, hogy egy-egy kultúrperiódus kollektív, első fázisában a legszemélytelenebb művészet, a tömegek stílusakaratát leghívebben dokumentáló építészet éli virágkorát. A tér teleológikus értelmű, absztrakt alakítása után a hegemóniát a többi művészet fölött a kultúrkör második fázisában a szobrászat ragadja magához, végül a mindinkább naturalisztikussá váló létszemlélet az illúziót adás céljával fellépő, legrealisztikusabb lehetőségeket rejtő táblaképfestészetnek engedi át a főhelyet az építészettel és szobrászattal szemben. Azért hivatkozunk e művészettörténet-morfológiai tényre, hogy rámutassunk: ugyanakkor, amikor ~ 1