Pannonhalmi Szemle, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám
45 EMLÉKEZÉS - FELEJTÉS - TÁJÉKOZÓDÁS 2. Történelemfilozófia és történetírás A történelem hasznáról és káráról az élet számára hatodik fejezete ezekben a közismert mondatokban összpontosult: „Csak a jelen legmagasabb erejéből fakadóan értelmezzétek azt, ami elmúlt", majd az ezt megerősítő ismétlés így hangzik: „Tehát: történelmet az ír, aki tapasztalt és aki erősebb." Érdemes megkérdenünk: hogyan jutott a tapasztalataihoz, aki tapasztaltnak mondható; mi tünteti őt ki, aminek köszönhetően a legnagyobb erőt mondhatja magáénak? És mi különbözeti meg őt a hétköznapi történetírótól, aki számára Nietzsche a szokásos minősítéseket tartogatja, nagy tudósokról és nagy tökfilkókról beszél, és a kettőt egy kalap alá veszi. A második kérdés, úgy tűnik, könnyebben megválaszolható, ezért ezzel kezdem, már csak azért is, hogy alkalmam legyen Nietzsche nézeteit összehasonlítanom Hegel kijelentéseivel. Ez a bizonyos hatodik fejezet a történészek „objektivitásáról" szól, e történeti virtuózok „becsületességéről", akik csak „visszhangzó passzívumnak" érzik magukat. Mindezt olvasva gondolhatunk például Rankéra, aki az „én" kioltásával szeretett volna feloldódni a történelmi alakokban. Nietzsche töredékben maradt egyéb feljegyzései bizonyítják, hogy a hasonló kitételek megfogalmazásakor valóban Ranke példája lebegett a szeme előtt. De Rankéval még nem merül ki a történettudomány céhjének skálája; van még egy „szörnyű fajta". Ez éppenséggel nem objektív és akaratban sem szenved hiányt, irányítani és értékelni szeretne, de minden ítélete hamis, ugyanis abban a hitben él, hogy az a feladata, hogy a múltat a közvélekedéshez, vagy ahogyan ma mondanák, a politikai korrektséghez igazítsa. „Ezek a naiv történészek az elmúlt vélekedéseknek és tetteknek a pillanat abszolút vélekedéséhez való hozzáférését »objektivitásnak« nevezik: ebben találták meg minden igazság kánonát; az ő munkájuk abban merül ki, hogy a múltat a korszerű trivialitásoknak megfeleltessék. Ugyanakkor azt a történetírást, amely nem tekinti kanonikusnak a ma elerjedt nézeteket, »szubjektívnek« nevezik." Ha ezt a vádat a történettudomány történetének kontextusába helyezzük, az érték újkantiánus problémájának körébe kerülünk. A történeti kérdések feltevésének végső bázisai a korszerű etikai felfogások. És miért? Mert a 19. századi történettudomány tudományként való önértelmezésének folyamatában a korábbi történelemfilozófiai kérdéseket „tudománytalannak" nyilvánította, és mint ilyeneket kizárta. Rögtön nyilvánvalóvá válik, milyen hagyományban áll Nietzsche kritikája, ha visszatekintünk Hegelre. A történelemfilozófiától való elhatárolódás motívumai majdnem megegyeznek a pusztán politikai szempontok szerint értékelő történetírás elmarasztalásáéval. Hegel ez utóbbit „reflektáló" történetírásnak nevezi: „Bármiféle nagy szükséglet — ez a történetíró tárgya és célja. ” Friedrich Nietzsche: Vom Nutzen und Nachteil der Hisorie für das Lehen. In: Kritische Studienausgabe (KSA), Bd.l., Berlin, 1988, 293. 4 Friedrich Nietzsche: KSA I. 289.