Pápai Hirlap, 1890 (3. évfolyam, 2-19. szám)

1890-01-12 / 2. szám

Pápa, 1890. Előfizetési árak: egész évre . . . 6 fi­t . kr. Fél­ évre .... 3 „ — ,. Nagyed évre . . 1­9 50 „ Egyes szám ára 15 kr. Kiadóhivatal: Pápa, Szél-utcza 150. ház eíZám, hová az előfizetési és hirdetési dijak a kiadói teendőkkel meg­bizott KOCZKA LÁSZLÓ inhoz Harmadik évfolyam, 1 szám. PÁPAI Megjelen minden vasárnap. Vasárnap, január 12. Szerkesztési iroda: P­­ápa, Pósta-utcza 1036 ház szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések és nyilterek a kiadóhivatalban vétetnek fel. Egy petitsor 6 kr. Nyilttér petit­sora 20 kr. — Kincstári illeték külön 30 kr. küldendők. Városi közügyek. ír. — A miről mindenki beszél. A szomorú helyzet. A mult hibái A mi kötelességünk. Hova fordítsuk a 41150 frtot? S mit tegyünk azután? — A/Pápa rendezett tanácsú város a saját 5 korcsmája után 41150 frtot kap kötvényekben a regale kártala­nítási dij fejében a magy. kir. állam­kincstártól. Ez az összeg még kézben sincs, mégis már előre tanakodnak városunk minden rende­ és rangú társadalmi kö­rében annak miként és mi módon le­endő elköltéséről? Mert itt nem az a baj, hogy ennek a pénznek okvetlen el kell köl­tőd­nie, hiszen hogyha csak erről volna szó ? — ezen még a mi jó, öreg pol­gármesterünk is tudna segíteni, ha­nem az a baj, hogy nem tudjuk, hogy melyik lyukat dugjuk be ezzel az összeggel. Amíg a kir. tábláról, állami gyár­telepről, dohánygyárról alkotunk ma­gunknak rózsás fellegvárakat, addig ha körül­nézzük a magunk házatáját, megdöbbentően szomorú állapotokat tapasztalunk és arra a meggyőződésre jutunk, hogy az ily féle délibáb fog­dosás helyett jobb lett volna a város atyáinak már régebben komolyan hozzáfogni a város ügyeinek ren­dezéséhez. Mert csehül állunk. Eddig nem­­ tettünk mást, mint adósságot csinál­tunk s ennek következtében teremtet­tünk magunknak egy oly hatalmas pótadót, melyet még unokáink nyögni fognak, ha ugyan ettől a pót-és adótól való félelmükben egyáltalán meg mernek születni. A városi adminisztráció hosszú ideig nem vette komolyan a maga dolgát. A város élén állókat gyakran egyes egyének szereplési viszketegsége kizsákmányolta. A városi közigazga­tást kortes eszközül használták fel. Szerencsétlen és sok ezrekbe kerülő vállalatokba fogtak, minő az artézi­kut is volt s emellett napról-napra szaporodott az adósság, napról­ napra szegényedett a lakosság a nyaka közé zuditott teher súlya alatt. Az azonban, hogy mozditsuk elő kereskedelmünk fellendülését, hogy teremtsünk városunknak egy egész­séges, nagyforgalmú ipa­rt, hogy köz­lekedés­ügyünket rendezzük, bővítsük ki s ezáltal a nép vagyonosodását segítsük elő : igen kevés embernek jutott eszébe s ezeknek kimondott vé­leménye is csak elhangzó szó volt a pusztában, aminek szomorú követ­kezménye lett aztán városunk roha­mos hanyatlása. Egyik fő oka ennek a visszafej­lődésnek az is volt, hogy épen azok a körök, akiknek már magas állásuk­nál fogva is másként kellett volna a város jövőjéről gondoskodni, a város­házát nem tekintették egyébnek, mint egy penzionátus intézetnek, ahol ki­szolgált gazdatisztek a közéletnek egyéb kifáradt veteránjai elhelyez­hetők ! Elfelejtették azt, hogy a város élére, fi­atal, önérzetes, ambitiosus erő kell, aki nemcsak azért dolgozik, hogy fizetést hoz, hanem azért is, hogy saját jövőjére való tekintettel oly egészséges alkotásokat hozzon létre a közügy javára, melyek folytán iránta és javára a közbizalom alulról és fe­lülről izmosodjék. S mert ezt elfelejtették, egy-két oly ember jutott a polgármesteri székbe, akinek jövője már a háta mö­gött volt, aki már a korral járó gyen­geségénél fogva is, ha megtette is napi sablonszerű munkáját, alkotá­sokra nem volt képes, mert ehhez ambiciója nem volt. így jutottunk lassan kint oda, ahol ma vagyunk! Ámde a mai nemzedéknek kell az elődök mulasztásait helyrepótolni ! Nehéz helyzet lesz, mert már úgy állunk, hogy a városi pénztár nem bírja meg a maga terheit, nagy adós­ság terheli a várost, a pótadó már­már elviselhetlen, csatornahálózatunk nincs, kövezetünk rosszasága ország- A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCZÁJA. Hazafelé • . . i. Maholnap visszatérek Hozzátok angyalom, ó, vágyodom felétek, Kim­ondhatlan nagyon ! . . . E vágy emészti lelkem, Szivem azért dobog : Találkozunk ? . . . S leszünk-e, Mint hajdan , boldogok ? ! . . . Oly lassudan halad el A nap fejünk felett ! . . . — ó, hosszú várni annak Ki igazán szereti — ó, jó lesz tudni már, hogy Zakatol a vasút ? . . . És tudva, hogy feléd visz A köny szemembe fut . . . II. Amig a gép dübörgve mén Az ablakon kinézek, Elémbe tün az árny, a fény, Az ősi szép vidékek ! Az őszi szél fütyölve jár Az ágak közt, gályákon, Ott a völgyben megcsillámlik Az isteni Balaton ! Öreg hársfák sűrűjétől Alig-alig láthatom : Hol születtem, völgy ölében Zakatol a kis malom . . . Falu végén temetőkert Süppedő sir oldalán . . . ó, nyugodj a mélyben békén Holt világom, jó apára ! . . . A hol egykor kis virágom Enyhe árnyon meglelém, lm, a bérczek vadhonából Bakony erdő int felém ! S majd a bérczen, majd az ortoon, Majd a szikla homlokon, Megcsillámlik a kereszt jegy S kettős águ vén torony . . . Mén a gőzös szellő szárnyon, Csendesedve majd megáll összehajló, hervadó fák — S csergő csermely partinál. Hogy lesz,állunk bánat támad, Égető bú szivemen, Régi vándor, kopott vándor, Meg nem ismer senki sem ! . . . ill. A csendes két ablak közül A mécs világ felém repül, A ház előtt a sarkokon A régi ákácz ott vagyon. Valaki bent sóhajt, zokog, Lelkem remeg, szivem dobog, Mig hallgatom . . . Te sirsz ott — én jó angyalom ! . . . Belépnék oh, de nem merek, A kéz, az ajk, a sziv remeg . . . Valami szent, nagy varázs van Ebben a kis fehér házban! Hisz ott, tudom, reám várnak Drága lelkek s régi árnyak S mennyi emlék ? ! . . . Terhök alatt össze­törnék ! . . . Ha a szivben nagyra árad: Öl az öröm, öl a bánat ! Egyikükért ó, úgy félek : Baja esik a szivének! . . . Ha eljön a csendes éjjel, Belopódzom a hold­fénnyel S mint az álom : Megölelem boldogságom ! (Vácz, 1888.) Magyar Gyula: SEMMI... Alkonyodik. A Tisza csöndesen hömpö­lyög, lassan, lassan tovább ringatva azt a li­dikot, amelyikben Mihály bácsi, az öreg ha­lász, tartja fogásra a hálót. A vizben vöröses fény úszik, mely azontúl a sikság fölött lebeg és a bárányfelhők szélére rajzolódik. Az öreg halász kihúzza hálóját a vizből, aztán végig simitja homlokát és csöndesen mormogja : semmi, semmi ... Eszébe jut, hogy : Nem ugy van már, mint volt régen, Nincsen annyi fa a réten, Nincs annyi hal a Tiszába, Nem ugy van már mindhiába. Nem ugy van már . . s elgondolkozva lenyomja a hálót a vizbe. Valamikor alig birta kihúzni, és most ? hányszor üres. Mennyi hal volt a Tiszában még akkor is mikor a szép asszony, három határban a legszebb, az ő felesége tartotta rendben azt a halászkuny­hót ott a parton . . . Milyen boldog volt még akkor ? Hát még mikor ugy alkonyatkor

Next