Parlando, 1977 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Molnár Antal: Felkészülés a Beethoven-jubileumra
Mit jelent mindez a művészet fő céljában: emberségben? Sokat, nagyon sokat. A muzsika nem beszél ugyan egyenes módon ilyen vagy amolyan tárgyról, de jelképes nyelvéből — mint jól tudjuk — kiolvashatók, kiérezhetők a tartalmak. Beethoven pedig hallatlanul gazdag a humánum legváltozatosabb megnyilvánulásaiban. Tragikus szenvedélytől a gyermeteg tréfálkozásig óriási skála ömlik belőle. Ha csupán az opusz 1. Trió-sorozatra ügyelünk, mennyi-mennyi mondanivaló, mily gazdag változatai a képzeleti és életbeli tükrözéseknek! Pedig első műveiben a mester még nagyon ügyelt, hogy hagyományos legyen, megfeleljen a haydni mozarti közönség várakozásának. De aztán. Mekkora erejű, eredeti előtörés a „Pathétique”-szonátával, a II. szimfónia fináléjával! S amikor már megvetette lábát az egyéni talajon, egyszerre csak forradalommá feszíti a kitörő érzéstömeget: megszületik a III. szimfónia. Új látókörökkel az érzésbeli és formai méretekben. Soha még eddig ekkora töretlen ívekben nem feszült a gigászi akarat. A teljes kultúra gazdagsága és fegyelme, egymást fokozva és alátámasztva. Majd tovább épít a meghódított újföldön, egész birodalmát alapítja és neveli ki a sajátos értelmű, egyéni és általános lelkivilágnak. Oly intenzitással, hogy egy teljes század táplálkozik belőle. Úgy építenek rajta tovább a romantikusok, ahogy vulkáni talajon tovább ültetik a termékeny növényzetet. S amerre a beethoveni csírák eljutnak, mindenütt fokozott élet fakad belőlük. Az lett a nagymester példájából, ami Michelangelo nyomán a szobrászatban: ihletet és bátorságot merítettek belőle. Az egész további szerelmi muzsika csak kibővíti azt, ami Beethoven „Fidélió”-jában, Fisz-dúr szonátájában megpendült. Minden szubjektív árnyalat a romantikus mezőnyön alig egyéb, mint kifejtése a beethoveni szimfóniák és kamaraművek érzelmi hozamának. S nemcsak annak. Beethoven valóságos kollektív magatartást, társadalmi beszédmódot vitt az életbe muzsikájával; a világnézet, a szenvedés, az öröm hangbeli módozataiba tartós, izmos konvenciót öntött. Eszményi formája támadt őnála mindannak, ami a polgári eszmékben erőteljes és maradandó. Ezeket koronázza meg a nagy B-dúr Trióval, a „Kreutzer”-szonátával, a IX. szimfóniával. Olyan erkölcs rejlik az ő művészetében, amilyennek eleget tenni éppoly kevéssé tudott a polgári század, mint a zsidó nép a próféták szavának. De mindig éreztette, hogy nála rejlik az elérendő maximum, az ideál, a sarkcsillag, ami körül az emberiség érzelmi világrendszere, képzeleti mindensége forog. Ezáltal vált ő a zenéje révén azzá, ami a görög erkölcsiségben Prometheus volt. Útjelző az emberi nagyság, teljesség felé. S amikor idős korára megszűnt érintkezni a tömegekkel, még arra is maradt ideje, hogy legtitkosabb, mindig elrejtett kincseinek adjon ragyogó tartályt: az utolsó vonósnégyesekben. Ezek lettek az európai kultúra eleuziszi misztériumai a fölkent hívek, meghitten társuló testvérek számára. Optimista óráinkban úgy véljük: az ilyen tökéletesség maradandó, időtlen. De felmerül a kételkedés perceiben a kérdés, vajon a „Beethoven” nevét viselő, jövendő űrhajó maradéktalanul elviheti-e mesterünk szellemét a bolygók világába. Az esztéták persze igyekeznek pontosan meghatározni, mi is a beethoveni művészet mondandója. Erre nézve hasznos útmutató az egykorú irodalom, Schiller, Goethe, Kant és a többiek. Tudjuk, a nagymester szorgosan tanulmányozta őket, lelkesen ragaszkodott hozzájuk. Könyvtárában azonkívül jelen voltak a görög-római klasszikusok; ezekhez is méltó akart és tudott lenni zenei gondolataiban. Egy német tudós, Schering, kivált pontosan próbálta leszögezni Beethoven műveinek irodalmi vonatkozásait. Ez a kísérlet persze félresikerült, hiszen a muzsika még ott is nagy általánosságban mozog, ahol tudatosan követ irodalmi alapot. Ha nem tudnánk, hogy a „Coriolanus”-nyitány Colfin drámájához, az „Egmont”-nyitány Goethe színművéhez készült, csak érzelmi, de nem tárgyi természetükkel lehetnénk tisztában. Mindazon- 2