Parlando, 1995 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 1. szám - Nagy Olivér: Kontraszthatások a barokk zenében
NAGY OLIVÉR KONTRASZTHATÁSOK A BAROKK ZENÉBEN a BAROKK kor egyik legnagyobb festőjének, Rembrandtnak csodálatos remekeiben a fény és árnyék különleges kontraszthatása, az úgynevezett chiaroscuro érvényesül. Rembrandt képein a fényt az ábrázolás lényeges pontjaira összpontosította, a kevésbé jelentős mondanivalót árnyékba helyezte. A fény és árnyék váltakozásának erőteljes kihangsúlyozása - a festői kompozíció színfoltokkal, fényhatásokkal való exponálása - Rembrandt és kortársai művészetének bűvös eszközévé vált. Az ilyen ellentételességre való törekvés, mely egyik jellemzője volt a barokk kor drámai, küzködő, szenvedélyes művészetének - a zenéből sem hiányozhatott. Az a szellem, amely a változás, a mozgás ingeréből fakadó, ellentéteket kihangsúlyozó barokk festészeti alkotásokat létrehozta, a kor többi művészetéből, így a zenéből is felénk sugárzik. Meg kell vizsgálnunk, fel kell tárnunk: a barokk festészetet olyannyira jellemző fény és árnyék ellentétek miként nyilvánulnak meg a barokk muzsikában. A zenei alkotás kifejező eszközeinek, a dallam kialakításának, ritmusának, a harmóniáknak, a hangszerelésnek, dinamikának, hangszíneknek, majd a művek szerkezetének, formájának külön-külön elemzése legyen vizsgálódásunk tárgya, a kontraszthatások, a fény és árnyék gondolat jegyében. A zenében az ábrázolás festőisége a hangszerelésben nyilvánul meg legérthetőbben, mert a hangszerelés foglalkozik a különféle hangok, a sokszínű hangszerek alkalmazásának és kombinációjának művészetével. Nem véletlen, s mennyire jellemző, hogy a barokk zene a festői szépségű Velencében indult útjára, ahol a Szt. Márk templom két kórusa és két orgonája oly sokféle hangszín-lehetőséget ígért a komponistáknak. A velencei mesterek éltek is e lehetőséggel és műveikben igen gyakran alkalmazták a kínálkozó kontraszthatást: a magasabb, világos színezetű női karral szemben a mélyebb, sötét színű, többszólamú férfikórust. A színellentéteknek ilyen különös egymásutánja sajátos fény-árnyék jelleget kölcsönzött a kompozícióknak. Andrea Gabrieli fokozta a lehetőségeket, amikor fa- és rézfúvós, valamint mozgékony vonóshangszereket szerepeltetett az énekkarokkal együtt, és ezáltal újabb színhatásokat nyert. A zenekar színeivel gazdagodott tehát az emberi hangok együttese, s ekkor még több alkalom nyílott az ellentét kihangsúlyozására. Barokk égretörés, monumentalitás, hatalmas dimenziók megvalósításaként a sokszólamúság a szertelenségig fokozódott: Benevolt nagymiséjében 53 szólam zengett össze. A Salzburgi Dómban 1628-ban elhangzott mű partitúrájában 16 vokális, 34 hangszeres szólamot, 2 orgonát és basso continuót alkalmaz. Már az együttes külső képe is káprázatos lehetett, s a mű festőisége - páratlan színkülönbségeivel - bizonyára grandiózus hatást váltott ki a hallgatóság köréből. A kórus és zenekar szembeállásának lehetősége később a nagy barokk mestereknél: Vivaldinál, Händelnél (oratóriumokban), Bachnál (kantátákban, passiókban) hatalmas erővel jelent meg. De még sokkal előbb, a korai barokk zene kiváló alakjánál, Heinrich Schütznél is találunk hasonló törekvéseket. Schütz Velencében ismerte meg az