Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-29 / 2. szám
mítgatta, hogyan lehetne kivágni belőle az ispán csizmájához szükséges két darabot. Megborzadt arra a gondolatra, hogy el találja szabni. Bizonyos, hogy istenesen elveri érte a mester. Délig még elküldte az asszony egy félkiló lisztért, aztán sóért szalasztotta. Átjuttatta a szomszédba a húsvágóért, ágakat apríttatott vele a tűzre, egy negyedórára a kicsi gyermek mellé állította, amíg az a baján ült, nehogy felforduljon az edénnyel együtt. Hazajött a mester s ebédhez ültek. Ebéd után a suszter ledőlt egy percre, amint mondani szokta, hogy legalább egy órahosszat horkoljon. A segéd visszajött délután a műhelybe, egy levelet a postára küldött a gyermektől, leült, dolgozni kezdett s amíg kalapálta, reszelte a talpát, megszakítás nélkül fütyült. Mélyen és érzéssel csinálta ezt, s az alá repülve szállt tova számára, mert míg keze gépiesen végezte a megszokott munkát, lelke füttyszárnyon andalgott egy városi műhelyről és az egész jövőről, melyben „szépreményűnek“ látta magát. Mire a mester felkelt, az inas mind a két csizmáról lebontotta a régi talpat és bizonytalanul piszmogott a szerszámokkal. — Na, te semmirevaló, — szidta a gazdája — ugye, hogy elloptad az egész napot? Azért éretlek én téged, hogy egy nap alatt két lyukas talpat tégy elém?! Feri védekezni kezdett: — ténsasszony a boltba küldött ... — Fogd be a szád, mert rád vágok — morgott a mester. A gyerek elhallgatott, felkelt s kiment az udvarra. Kora délután volt, de már szürkülni kezdett a novemberi táj, összekiabálta a tyúkokat, amikor elültek, rájuk zárta a ketrecajtót. Azután az asszonnyal enni adott megint a disznóknak, majd elszaladt egy deci seprőpálinkáért a mesternek s amikor lihegve visszajött, azt mondta: — Mester úr, kérem szépen, elmegyek az iskolába. — A suszter szó nélkül felállt a székről, a gyermekhez lépett és teljes erejéből pofonvágta. Az iskola, ez volt az a kérdés, ami legjobban felbőszítette: — Tekergő, gazember, persze iskolába akarsz menni? Ott ülni lehet két órán keresztül. Nem eleget lustálkodsz egész nap az én pénzemért? Mi akarsz te lenni, te hóhér? Püspök, vagy miniszter!? Feri lángban égő arccal ült a háromlábú széken, meg sem mert moccanni. Nem értette az egész dühét a mesternek, nem tudta felfogni, hogy mi tüzeli mindig haragra, valahányszor iskolába menésről van szó. A suszter fel és alá sétált a kis műhelyben és káromkodott, mint a jégeső. Annál nagyobb lett a mérge, mert tudta, hogy mégis el kell engednie a gyermeket. Már kétszer büntették meg amiatt, hogy az inas elmaradt az iskolából. Fizetni nem akart. — Na, mit szipogsz ott? Kelj fel és mars! Menj, takarodj, hogy ne lássalak. Pusztulj az iskolába, hogy ott sülyedjen el veled együtt. Feri felkelt, a láda mögül egy könyvet, irkát, vonalzót és ceruzát vett elő és indult kifelé. A gazdája utána szólt: — Aztán azt megmondom, hogy reggel az ispán csizmáját hazavidd készen s az árát elhozd. Addig le ne merj feküdni, amíg meg nincs a munka, mert alád gyújtom a sárgyét! Az inaska a konyhába lépett, a szobaajtó nyitva volt, már égett a lámpa az asztalon. A nagyobbik gyermek olvasott, a leányka a kicsi fiúval hancúrozott. Az ajtóval szemben Krisztus-kép fogött a falon. Ferinek most is egyenesen erre a képre esett a tekintete. A szőkeszakállas, fehér arc bánatosan nézett feléje, a töviskoszorú barnállott a szép fejen s kétoldalt a homlokon vércseppek folytak alá. Még sajgott arcán az ütés, de amint a képre nézett, nem érezte úgy a fájdalmat, mint előbb. Homályosan és mégis színesen képzelte el sokszor a megfeszített ember szenvedését, aki jóságos bánattal néz alá a mennyből az emberekre. Nem tudta, mit gondoljon szerepéről, mit várjon tőle, de szeretettel nézett reá mindig és valahányszor a képre pillantott, eszébe jutott, ahogy az iskolában tanulta . ... És felméne a mennybe és üle az Atyaistennek jobbjára s onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Meghűlt szívvel ment az utcán, találkozott néhány pajtásával s együtt igyekeztek az iskola felé. Ott boldogan hancuroztak a folyosón, s tanulás után víg rohanásban szaladtak hazafelé. Vacsora után a kicsi gyermeket altatgatta jó sokáig, azután vizet hozott a kutból, fát készített reggelre a kemence alá. A mester azt mondta a feleségének: — Átmegyek Varga szomszédhoz máriásozni egy félórára. — Briggy — válaszolt az asszony, mint aki bizonyosan tudja, hogy úgyis hiábavaló tartóztatni az embert. Az ajtóból még visszaszólt: — Te Feri! Azt mondom, hogy a csizma készen legyen, mert letöröm a derekadat! Azután elment. A gyermekek elaludtak, az asszony még rakosgatott egy darabig, azután elfújta a lámpát s ő is lefeküdt. Künn szitált az őszi eső, Burkus kutya ide-odajárt az udvaron, néha a kapu mellett hatalmasan ugatott. Egyébként az ősz tompa csendje borult a tájra. A műhelyben sercegve égett a kis petróleum-lámpa, egy sarokban megint megszólalt a tücsök, a macska sétálgatott a gyermek lába körül. Az pedig ült a széken. Előtte az ispán két mahomed csizmája. Nézegette őket, szemlélgette a nagy talpdarabot s nem mert hozzáfogni, hogy kiszabja belőle a két csizmára valót. Zsibongott a lába s a karja, körülötte csend és nyugalom, mely jólesően simogatta egy nap csatarás zűrzavara után, s ahogy ott üldögélt, édes bódulatban ringatta, mely minden gyermekért eljön esténként, hogy az álom színes, szép országába kalauzolja a kis lelkeket. Felriadt, ránézett a csizmákra és sírni kezdett, hangtalanul sírdogált, könnyei végigfolytak az arcán s egészen megnedvesítették ingének nyakát. Sírt, sírt és magában, ő sem tudta miért, egyre mondogatta: — ... és felméne az Atya Istennek jobbjára s onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. — ítélni, ítélni, eleveneket és holtakat, holtakat, holtakat ... És elaludt a kis iaska. Fejét leejtette a szerszámokkal teli asztalra, két karja lecsüngött a földre, s mellette fenyegető rémként állott az ispán két nagy csizmája. A kapunál megállott egy ember. Vállán kis bátyút emelt, ruhája ázott, arca fáradt volt. Nagy szőke szakállán és bajuszán esőcsöppek gyöngyöztek. A műhelyből a világosság kiszűrődött az utcára, azt nézte az éjszakai vándor. Felágaskodott, hogy a kerítésen benézhessen. „Cipészműhely“ — gondolta, „itt talán egy kicsit megmelegedhetem. Ha máskép nem, megfizetem az egy órai szállást egy kis munkával, mielőtt tovább mennék.“ Benyitott a kapun. Burkus torkaszakadtából ugatni kezdett, de mikor látta, hogy az idegen egyenesen az ajtónak tart s azon benyit, elhallgatott. A vándor belépett a műhelybe. Csend fogadta. A lámpa sercegett, a tücsök cirpelt, a macska már dorombolt, a gyermek pedig karjait elejtve, mélyen aludt. Sokáig nézte a vándor a kis iaskát. Nyomorult, veréssel és koplalással teli gyermekkora, kezdett zsongani keményre nyomorgott lelkében, s megsimogatta a gyermek puha haját. Az meg sem mozdult az érintésre. A vándor letette betyuját a földre, leült egy székre, kenyeret és