Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-29 / 2. szám
- 30 A csoda. — Egy suszterinas látomásra. — Irta: Sipos Domokos. Kinn, a novemberi hajnalban nehéz ködtakaró feküdt az ázott földre, a házak tetejére, a kopasz fákra. Burkus, a házőrző fehér kuvasz, még egyszer körüljárta az udvart, kidugta orrát a kapu hasadékán, a puszta kertben kis nesz támadt. Burkus gyorsan szaladt végig az ösvényen, le a kert fenekéig. Sehol semmit sem látott, csak egy macska ugrott át a kerítésen, vagy talán csak egy száraz ág hullott le a diófáról. Megnyugodva ballagott vissza. Elsenyvedt napraforgó kerék zörögtek mellette az induló reggeli szélben, nyirkos bundájából majdnem csepegett a köd, körülnézett még egyszer, aztán a szalmakazalhoz ment, még az ősz elején kapart barlangjába befúrta magát, kétszer-háromszor körbe fordult a szűk helyen, aztán karikába csavarodott, orrát a hasához dugta, két hátulsó lába közé s szuszogni kezdett, mint aki elvégezte súlyos kötelességének legnehezebb részét. Bennt a cipészműhelyben még sötét volt.Szennyes, sáros lábbelik szaga elkeveredve a csiriz savanyúságával feküdte meg a kis szobát. A homályban furcsa hangok szálldostak. Meghatározhatatlan sarokban már fáradtan cirpelt a tücsök, a földre terített szalmazsák végén, befurva magát a takarónak használt rongypokrócba, álmában dorombolt a macska. Nyugodtan feküdt itt éjfél óta. Megvárta minden este, míg Feri, a kis inas előhúzta a sárgyét, a takarót s a durva, piros és kék csíkos párnát a lába mögül. A fiú még be sem bújt éjjeli pihenő helyére, a macska már beugrott a pokróc ráncaiba félve, nehogy a suszterné kizavarja. Feri is lefeküdt, kinyújtotta fáradt, sovány, kis tagjait. Néha odaért lába a macska selymes szőréhez, az dörgölődzött didergős bőréhez s a gyermek ezzel az egyetlen simogatással szenderült álomba. A tücsök cirpelt, a macska dorombolt, a gyermek szabályosan, mélyen lélekzett, álmában néha csámcsogott. Az udvaron rekedten kukorékolt a vén, sárga kakas, mind messzebbről-messzebbről felelgettek a szomszédok. A kakaskukorékolásra a suszterné megmozdult az ágyban, az ablakra nézett s bár még homály borult a szobára, a megszokás mindennél pontosabban tudatta vele, hogy reggeledik. Az ura mélyen, mint egy csutak, aludt s minden lélegzésnél borszagot fújt magából. A három gyermek csendesen szunyókált, a legkisebb nyögni kezdett, az asszony megtapogatta, érezte, hogy vizes alatta a lepedő s ki van takarva? Rádobta a paplant s kibújt az ágyból. Csak úgy sötétben felkapta szoknyáját a székről, a nyakába vette, leeresztette derekára, az ágyterítőt a vállára kapta s csendesen kiment a konyhába. A kemence fölött kis sátékban kakasgyufa állott, egyet végighúzott a falon, meggyújtotta a konyhalámpát, előkaparta az este odakészített forgácsot s egy perc alatt tüzet gyújtott. Hatalmas vasfazékba kiöntötte az egész kártya vizet,, egy ládából málélisztet mert a fakupával s aztán ujjai közt eregette be a fazékba, locsot készített a malacoknak. Az üresen maradt víztartó edényre nézett, hirtelen a műhelyajtóhoz lépett, kinyitotta s bekiáltott: „Feri, Feri te, kelj fel már Feri, csak nem akarsz délig aludni!? Amikor látta, hogy a gyermek megmozdul, a tűzhöz szaladt, lekapta róla a vasedényt s letette a földre. A kemence alól felvett egy fadarabot s kavargatni kezdte a forrázatot. A kis inas kinyitotta szemét, a műhelyben még sötét volt, alig lehetett látni a kis asztalt, mellette inkább sejtődött, mint látszott egy csizmaszár. „Az ispánúré“ — gondolta a gyermek — „annak ma készen kell lenni“. A konyhából bemászott a kis lámpa sárga fénye. Feri hunyorgott, megdörzsölte szemét. Soványka lábánál érezte a macska meleg hátát, karja, dereka bizsergett, simogatta a rosszagu pokrócot, szegény sivár gyermekségének egyetlen menedéke: az ágynak csúfolt szalmazsák hívta vissza törődött, kidolgozott kis testét, lehúnyta nehéz pilláit s már otthon is volt falujában, a zöld gyepen szaladt pendelyes, gatyás pajtásaival, a nap forrón sütötte fejét, távol a folyó füzes partjai felé libái csipdesték a füvet. „Gyi, te gyi“ — rikkantott az egyik gyermek, „Feri, Feri, halottá az inaska. Először lágyan, mint a mezőn röpködő gyermekhang, aztán süvítve, mint az esti szél, majd keményen, riasztóan, mint egy hozzávágott rög, érte a neve: „Feri, Feri“. A mesterné előtte állott, vállát ráncigálta s a fülébe kiabálta: „Állj már lábra, te Isten dögje!“ A gyermek talpra ugrott, két öklével dörzsölte szemét, aztán felrántotta nadrágját, kabátját, a cipőit, csak úgy mezítlábra. Egy csuporba vizet vett a cseberből, szájába kapott egy kortyot, onnan a két tenyerébe csepegtette s megmosta arcát. Kihúzta derekán az ingét, lehajtotta jól a nyakát s beletörölközött. — Na gyere, Feri — mondta az asszony. Megfogták ketten a nagy vasfazék füleit s kivitték a disznóólhoz. A két ártány az ajtónyitásra visítani kezdett, ahogy Feri felemelte a vályú lappancsát, egymást lökdösve fúrták fejüket előre, mikor a meleg lé eléjük ömlött, elégedetten szuszogtak benne orrmányukkal s hangosan szürcsölték. A suszterné vakargatta fülük tövét, mustrálgatta őket s számította, hogy karácsonyra hány liter zsírt fognak adni. Feri dideregve állott a finoman szitáló, hidegesőben, aztán felkapta a fazekat, a konyhába szaladt vele, letette s visszafutott a tyúkketrechez. Kivette a vaskarikába dugott pecket, kinyitotta az ajtót s eregette lefelé a tyúkokat. Amint egyenként az ajtóhoz közeledtek, megfogta őket, megnézte, hogy nem tojós-e; amelyiket annak találta, azt visszalökte a ketrecbe. Amikor ezzel is megvolt, visszament a műhelybe. A szalmazsákot begyömöszölte a láda mögé, a rongypokrócot a ládára terítette, kinyitotta a légypiszkos kis ablakot és seperni kezdett. A szemetet kis halomba gyűjtötte az ajtó mögé, aztán elrendezte az asztalon a szerszámokat, a mester székét még le is törölte a tenyerével. Az egyik lábszíjjal este a gyermekek játszottak, sokáig kereste, míg egy csizmaszárban megtalálta. Mire ezeket elvégezte, a szoba is megmozdult. A gyermekek ingben ugrándoztak, a legkisebbnek már egy csupor meleg tej volt a markában. Ahogy szürcsölte, lefolyt az állán, végig a mellén s megnedvesítette mocskos kis ingét. A két nagyobbik egyszerre állott a mosdótál elé, ott aztán lökdösődni kezdtek s ráncigálták a piroscsíkos szőttes kendőt. Az anyjuk kikapta kezükből s mindenikre húzott egyet vele. Felébredt a suszter is és mérgesen figyelte a lármát. Rámordult a kicsikre, hogy legyenek csendesen. A felesége odaszólt: — Kibújhatnál már az ágyból. Ott heversz, mint egy püspök, nem bánod, ha megszakad is a nyakam a dologban. — Fogd be a szádat, — válaszolt az ember, s kibújt a paplan alól. Rongyos fekete harisnyát húzott a lábára, nagy körülményességgel csavargatta rá a gatyamadzagokat, ferántotta a cugos cipőit, aztán a fényes, elől csirizes fekete nadrágját, sebtiben megmosdott, megtörülközött s az asztalhoz ült.