Pásztortűz, 1931 (17. évfolyam, 1-25. szám)
1931-07-12 / 14. szám
törekvés külön művészi kínja. Hatása ezért olyan meglepően biztos a legkülönbözőbb olvasók felé. A beszéd olyan tiszta művészi anyag nála, mint a hang, vagy a szín. Sorait nem lehet és nem szabad kiszakítani, benne élnek a hömpölygő, széles folyamban. Ahogy művész-, vagy író-egyéniségek látásában az egyéni titkot kereste, a külön és egyetlen világ szavait, úgy látta, mint elbeszélő művész, az emberekben azt, ami őket mindenki mástól megkülönbözteti. Azt a furcsaságot, egy-egy kis mozdulat titkát, az egyén legbensőbb, legsajátabb rejtekét, amely csodálatosan élővé varázsolta a legkülönbözőbb arcokat. Ez volt az a fogantyú, amellyel az emberek sablonmilliói közül az embert elénk emelte, amelyről mindig megismertük. Ez a legnélkülözhetetlenebb erénye az elbeszélő művésznek. Nem lírai keresése az emberek között a rokonnak, a hasonlónak, az egyéni hajlamok számára érthetőnek és megfelelőnek, hanem meglátása az egyetlen külön jelnek, néha egy kis szemölcsnek, vagy mozdulatnak, amit egyedül hordoz valaki a tömegben. Az emberek ezekkel a néha igazán kicsi jeleikkel lépnek elénk, és csodálatos életszerűséget kapnak, emberek lesznek, mert nem ismétlődnek. Nem kell ennek értéknek, vagy lényegnek lennie, de arra jó, hogy senki se álljon ismeretlenül a mások drámája mögött. A Fekete kolostor nagy hatásának titka az, hogy benne a két-három sorban megrajzolt embersorsok is éppen olyan érdekkeltők és elevenek, mint azok, amelyekről oldalak szólnak. Néha egy-egy mondattal tovasuhanó alak felé utána kapkod képzeletünk, többet szeretnénk tudni róla, mert azt az egyetlent tudtuk meg, ami a többiektől megkülönbözteti. Aki az embereket így látta meg, annak számára kifogyhatatlan, beláthatatlan mesekincs lett a világ. Így állt ő az emberekkel és a világgal szemben. Az elbeszélő művésznek ezzel a hatalmas, szinte egyetlen képességével. Ezért tudott oly kedvesen, jóságosan élni velük. Ezért tudta formálni, mozgatni őket nemes és boldog ügyekért. Ezért tudott eleven regényt alkotni belőlük. Ezért tudott legközvetlenebb közelükben melegedni, hogy a legzártabb ajtókat is szeretettel és könnyen nyithatta föl. Bármelyik pillanatban kezdhette volna a mesét, s most körülvenne a művésztől teremtett sok-sok élet, új megteremtése a világnak. A Fekete kolostor-cm, regénytöredékeken, novellákon kívül az élet és ember új, teljes felmutatása, kifogyhatatlan mesék, amelyek új, meg új utakon vinnének arra a meleg csúcsra, ahonnan ő nézte a világot és ő ölelt magához mindenkit a gyermek friss bámészkodásával, a férfi dúdoló életszerelmével, a bölcs jóságos titokfejtésével. De a ragyogó és színes regénybuborékok beszélgetés vagy mesélés közben szálltak el ajkáról, mosolygó meleg szemei alól. És bezáródtak egy-egy kifejezés, vagy képminiatűr szelencéjébe... örökre úgy maradtak, elvarázsolva ... Kedves, ugrató mosolyával visszanéz reánk, és a mi karunk lankadt kétségbeeséssel nyúl messze, nagyon messze tűnő alakja után. Az élet határain át. Keresi annak a felejthetetlen melegnek közelségét, amelyet örökre elvitt magával. Mennyivel nagyobb volt ő, mint azok az örök nyomok, amelyeket az élőknek itt hagyott a földön. Pedig ezek pusztíthatatlan anyagból vannak alkotva, és nem az ő felejthetetlen, édes alakjának törékeny anyagából. Szegény... Ajkunkon folyton ez a gyöngéd, síró szó lebeg, ha rá gondolunk ... Mintha ő lenne szegény, aki itt hagyott, és nem mi, akik örökre elveszítettük őt... Kimondhatatlan szegénység érzése ver le halála után. Ibsen halálának 25-ik évfordulója. — 1828—1906. — Jobbra Ibsen oslói sírja.