Pécsi Figyelő, 1884 (12. évfolyam, 1-53. szám)
1884-08-02 / 32. szám
5211- 60 fol.a ZTL, Pécs, 1884. augusztus 2-án. 32-is azé, m. Előfizetési dij: parlás u? Pécsett házhoz küldve: tpsi ének írt, félévre 2 írt 50 kr. Negyed évre 1 írt 25 kr. Egyes szám 10 kr. Megjelenik minden szombaton, egyes szímek kaphatók Weidinger N. könyvher. (Széchényi-tér.) Hirdetések ára: Egy öt hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 6 kr., 3-szori 5 kr., 10-szerért 1 kr. ízelendő.—Minden hirdetés ntla 30 kr. bélyegdij ízelendő. A nyilttér 1 petit sora 10 kr. A hirdetési dij előre fizetendő. SZERKESZTŐI IRODA: Ó-posta-utcza 16-ik szám. Kéziratok vissza nem küldetnek.* A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. a----------------------------------— s KIADÓHIVATAL: János-utcza 8-ik szám. é-----------------------------------------s A községi számadások. Megyei adminisztrációnk egy sarkalatos hibája a községi számadások körül merül fel s komoly aggodalomba ejti mindazokat, kik éber figyelemmel kisérik közigazgatási viszonyainkat, kis- és nagyközségeink beléletét, a képviselőtestületek működését, és csak fokozódik ezen aggodalom, midőn minduntalan azt kell tapasztalnunk, hogy általános a rossz gazdálkodás, törvénytelen eljárás, megdöbbentő visszaélés. Tudvalevőleg nagy számmal vannak megyénkben azon községek, melyekben 3 — 4, sőt határozott tudomásunk szerint 6 éven át sem készíttetnek s terjesztetnek be számadások a megye törvényhatóságához, mely hivatva van: a számadásokat lelkiismeretes gondossággal, beható figyelemmel átvizsgálni s ezzel kapcsolatosan a községek gazdálkodását ellenőrizni ; de nemcsak, hogy nem érkeznek be számadások, hanem mint biztos forrásból tudjuk, itt-ott egyáltalán nem is vezettetnek rendszeresen, és így könnyen belátható, hogy a községek vagyona éppen olyan Isten nevében kezelt jószág, mint a Csáky szalmája, amelyhez az nyúlhat, aki akar s akkor, amikor. Hogy ne menjünk tovább, itt — a közelmúltban oly nagy feltűnést és megbotránkozást keltett siklósi eset, melyre még mindenki igen élénken emlékezhetik. Kell-e ennél eklatánsabb példa? . . . E nagyközség, mellesleg legyen mondva, a járási szolgabíró székhelye — évek hosszú során, számszerint 7 éven át nem számolt, s bekövetkezett a katasztrófa: a pénztárnok ezreket sikkasztott. Ilyennek s ehhez hasonló esetnek egy rendes és jó adminisztráczióval bíró megyében nem szabad, nem lehet megtörténni, mert ott a törvény, amely rendelkezik, hogy az efféle bajoknak eleje vétessék, csak végre is kell azt lelkiismeretesen hajtani. A községek rendezéséről szóló törvény szerint: a költségelőirányzat, minden év őszi szakában, október első felében, a számadás pedig tavaszkor, április hóban lenne kötelességszerűleg megkészítendő s a községi képviselőtestület átvizsgálása után a megye törvényhatóságához terjesztendő felülvizsgálás végett. Ez azonban vajmi felületesen, hiányosan, vagy egyátalán meg sem is történik, aminek természetesen több rendbeli oka van. Elsősorban okolhatók s hibáztatandók a közjegyzők, kik hivatva volnának a község számadásait évrőlévre, a törvényben előírt módon megkészíteni, a községi képviselőtestület által megvizsgáltatva, a megye törvényhatóságához terjeszteni, és kik közül mégis némelyek ahelyett, hogy ezen hivatásuknak pontosan megfelelni igyekeznének, egyéb jó haszonnal járó munkába bocsátkoznak, többek közt mezei gazdálkodást űznek, úgyvédeskednek, postát kezelnek, vagy a korteskedés hevében egyik-másik megyei kapacitás mellett kardoskodnak s ekkép természetesen a község számadása, melyért külön honorárium nem jár, évről-évre marad az Urban,—pedig azért, hogy a községi teendőket híven végezzék, eléggé vannak dotálva jegyzőink. Másodsorban s kiválókép hibásak a járási szolgabirák — tisztelet a kivételnek ! — kiknek elodázhatatlan, szigorú kötelmekben állana a községi számadásokat, ha azok a törvényben meghatározott kellő időben be nem terjesztetnek, megsürgetni s a legnagyobb erélylyel bekivánni. De mit tapasztalunk ? . . . A járási szolgabiráknak, úgy látszik, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a községi számadások után nézzenek. — Megtörténik nem ritkán, hogy panaszt emelnek egyik-másik községből a községi számadások iránti ügyben s még ilyenkor sem tesznek szolgabiráink kellő lépést, szükséges intézkedést; sőt ellenkezőleg, szemet hunynak s mintha minden a legjobb rendben volna, stoikus nyugalommal nézik a viszás állapotokat. S miért? . . . mert, azt tartja a a közmondás, hogy: az egyik kéz a másikat mossa! De hibáztatható a megyei számvevőség is, mert ha már a közjegyzők nem felelnek meg pontosan hivatásuknak s a szolgabirák se néznek utána hogy a törvény szavainak elégtétessék, úgy a számvevőségnek kellene a törvény szorgos figyelembe vétele mellett, minden erejéből oda hatni, hogy a községi számadások pontosan egybeállíttassanak s mindenkor a kellő időben a megye zöld asztalára jussanak, hogy aztán a megye köztörvényhatósága áttekinthesse, felülvizsgálhassa azokat. Ezt kívánja a törvény, ezt követeli a rend. Ott, ahol a törvények, ahelyett, hogy szigorú pontossággal megtartatnának, figyelmen kívül hagyatnak , nem lehet rend, márpedig ahol rend nincs, ott jólétről szó sem lehet. Mi községeink jólétét óhajtjuk s azért rámutatunk a bajokra, hogy azok orvoslást nyerjenek, s reméljük, hogy nem hangzik el szavunk eredménytelenül, mint a pusztákba kiáltó szava. Aratási statisztika. A földművelésügyi és kereskedelmi minisztérium, mely úgy mint eddig, ez évben is kiadja az aratás eredményének lehető pontos statisztikai összeállítását, az idén egy lépéssel tovább megy, hogy ne csak az aratás összeredményét, hanem a kivitelre használható többletet is a lehető legpontosabban megállapíthassa. E czélból utasította az összes gazdasági tudósítókat, hogy e hó végéig ne csak az aratás eredményét jelentsék be, hanem ezenkívül vizsgálatokat eszközöljenek az iránt, mennyi búzát és rozsot fogyaszt a ma vidéken egy öt taggal fölvett család évenként, továbbá, hogy hány hektoliter búza és rozs van még a múlt évi aratásból. Ezen fölvétel új kísérletet képez Európában és előreláthatólag évről-évre pontosabb adatokat fog a gabnatermelésről úgy a termelők, mint a gabnakereskedők számára szolgáltatni. flöld, Ö reg apó. Öregapó tipeg-topog Háza kis kertjében . . . Halkan szól a vén cselédnek: „Hívd a feleségem ! Ez a fa itt az S fája, Mennyi bimbó rajta . . . Ő az első, ki virágát Róla leszakasztja* . . . A vén cseléd nem felel rá. Jaj mit is felelne! Ha felelne , mindkettőnek Odaveszne kedve . . . Öregapó a fát nézi: „Tudod-e hány éves ?“ „„Hogy ne tudnám: ültetéskor Ment az úrnő férjhez““ . . . „Emlékszel-e? szép idő volt, Éppen pünkösd napja . . . Itten állott, menyasszonyi Ruha volt már rajta, Fehér rézsa-koszoru volt A fejére tűzve, Ide tévedt a magányba, Hogy zavarát űzze. Virágitól búcsúzott el, Halkan igy beszélve : El kell válnom tetőletek, Vajh boldogság ér-e ? . . . Ne legyetek féltékenyek, Hogy én őt szerettem — Kis kertemet jóban, roszban Soha sem felejtem. S azon helyre, a hol állott, Rózsafát ültettem . . . . Hűn ápoltuk, öntözgettük, Később mind a ketten . . . Első nyílta nagy ünnep volt, Még a táncz is járta, — Bizony járta, nos talán te Nem emlékszel rája ? Siess, siess, mert nem futsz már ? Hívd a feleségem ! . . . De valahogy meg ne mond, hogy Miért hivom éppen. Meglepetés legyen neki, Hadd örüljön rajta . .. Boldog lesz, ha ezt a bimbót Nékem leszakasztja“.......... Nem siet az öreg cseléd. Búsan néz urára — Nagyon fáj a jó szivének, Hogy urát Itt látja . . . Ni még sir is I hogy is lehet Férfi ilyen gyenge, Jé, hogy ura meg nem látta, Okát ne keresse . . . Öregapó tipeg-topog, Csak nem jön a párja .. . Daczosan szól a cselédnek, Haragszik is rája, „Hallod-e már gonosz ficzkó, Hivd a feleségem ! No már látom makacs vagy az Engedetlenségben . . . Megyek, megyek, magam hivom, Te hagyd el a házam — Elég sok volt úgyis, amit Veled már kiálltam . . . És ha szegény feleségem könyörögne érted, Ne hidd már hogy megbocsájtok, Kiadom a béred“ . . . Öregapó betipeg a Kicsi házikóba . . . „Hallod anyjuk! mit tett János, — Vinné el a gólya . .. De kiadom mostan útját, — Na is kérleljél te . . . Hol vagy anyjuk? talán bizony Nem feküdtél még le ? Kinyílott a rózsafácskánk, Hallod édes . . . hallod, Ejnye anyjuk tán elbújtál, Mért nem adsz már hangot . . . Öregapó hívogatja. . . Esdekelve kéri. . . Ezt a csodát: neje eltűnt — Bizony túl réméli. Öregapó hívására . . . Hej ki is felelne — Rózsafája kinyiltának Hej ki is örülne? . . . Bizony-bizony lefeküdt már Az öregnek párja, A vén János virágot hint Mindennap sírjára. Szigethy K. Külföldi szemle. Belgrádban, a szerbek fővárosában nagy ünnepélyességgel fogadták Angyeli és German karlóczai patriarchát. A látogatás nem bír ugyan különös politikai jelentőséggel, de mindenesetre figyelmet keltő, hogy a magyarországi szerb egyház feje hosszú idő óta most először lep Budapesti és bécsi úti emlékeimből. „Mi volt önnek legélvezetesebb bécsi útjában ?“ A „Neptun“ hajón elköltött beafsteck. Ez a rövid útleírás jutott eszembe, midőn hajóra szálltam, hogy mint az egyszeri olaszországi utas átaludjam egy pompás velenczei éjt. De bizony az alvásról szó sem volt, a jó angol szelet pedig még kevésbé ízlett; megtörődve, elcsigázottan, bosszúsan érkeztem rekkenő hőségben és ékes német üdvözletekkel fogadva, szép magyar hazánk büszke fővárosába, mely világnyelven ma is ekként neveztetik : Ofen-Pesth. De csakhogy egyszer száraz földön vagyok és időm, alkalmam lesz A győri „Hazánk“ — Kossuthnak 1870. márcz. 4-ikén Barvart Antalhoz, a szigetvári olvasó egylet elnökéhez intézett levelét közli, melyet mi a következő kivonatban adunk: Láz futkos végig idegein — írja Kossuth — midőn Szigetvár emlékezete felmerül előtte, Zrínyi s neves és névtelen félisten kortársai az osztrák háznak haltak meg, pedig nem kellet volna meghalniok, mert az osztrák császár 12.000 főnyi sereggel vesztegelt és hagyta az élethalál harczot vivni. Csodára volt szükség — írja Richelieu franczia bibornok — hogy az osztrák ház fennmaradhasson, Szigetvár hősies védelme volt a csoda, mely őt megmente. Az osztrák ház Zrínyi önfeláldozását megismerkedni a főváros zajával, örömeivel, élvezeteivel. A kis város csendje, mindennapisága, zagyva politikával teli légköre rendkívül unalmassá lettek előttem; lárma változatosság, kaland és látványok után vágytam s minél nagyobb darabot úsztunk át a mélységes Dunából, annál szomjasabb lettem a fővárosi élvezetekre. Még éreztem a pécs-mohácsi vasút lassú döbörgését, mely bizonyára, erős türelemre késztetvén háborgó kedélyünket, egyik legnagyobb földi penitenczia, — még szemeim előtt lebeg a mohácsi indóházi istálló, melyben, mint „váróteremben“ órákig kelle várnom a hajóra, — még el - elkalandozott a közügyekbe gyakran hatoló elmém Mohács gyászterein, latolgatva, számitgatva, mit mindent lehetne egészséges észjárással és becsületes jóakarattal e fontos pozíczióju városból tenni, midőn hajónk egy negyed órai közbenforgása után szerencsésen kikötöttünk. Berlinben vagyok-e ? . . . nem a szép Budapesten, de hát akkor a nagy Duna miért is lett hazánk könnyévé ? Ám a költő igazat mondott! — itt már német szó fogad! No de hát szívesen látnak, száz kar nyúl podgyászunk után. Repeső örömmel adjuk át a bőröndöt egy „kommisionernek“, hogy miután a magyar király nem lakik nálunk, mi szállunk a „Magyar Király“ vendégszerető lakába. De csitt! ez illegális szarvas okoskodásért nyomban meglakolunk, egy fináncz leparancsolja bőröndömet, felnyitja, kikutatja és ékes rendetlenségben hagyva, rámondja a megváltó igét: passirt! De hát megesett ez már magán Lónyay Menyhérten is, a grófon, és eszembe is jutott, hogy miért lenne Budapest zárt város, ha nem lenne joga a fináncznak kinyitni a kufferünket, aztán van ám minden falusi emberben annyi furfang, hogy amit szive szeret, nem teszi táskába, pett szerb földre. A látogatás és a főpapnak ünnepeltetése élénken demonstrálják, hogy a politikai okok, melyek a hasonló látogatásoknak eddig útjában állottak, elestek és kézzelfoghatólag jellemzi Szerbia politikai helyzetének megváltoztát A patriarchát Belgrádban úgy dicsőítik, hogy kötelességeit, mint szerb egyházfejedelem, magyar főrendi és a király bizalmassá össze tudja egyeztetni. Mitterburgban, mint Triesztből jelentik, egy bizottság küldetett ki, melynek feladata, hogy Trieszt, Görcz és Isztria jelenleg egy hatósági területet képező, de külön tartománygyűlésekkel bíró országrészeknek egyesítésével foglalkozzék. Mint Konstantinápolyból távírják, az ottani európai gyarmatokban nagy az izgalom a portának az idegen postahivatalok ellen tervezett lépései miatt. Küldöttségeket menesztettek államuk képviselőihez s indítványozták, hogy az idegen postahivatalok követségük épületében helyeztessenek el s igy a porta rendelkezése alól kivonassanak. Az osztrák-magyar monarchia nagykövetsége már régóta úgy tett. De a porta buzgalma nagyon meglanyhult, mert saját diplomácziája utján értesülhetett, hogy az összes kabinetek ez ügyben diplomácziai ligába álltak ellene, így az erőszakos rendszabályok alkalmazása kizártnak tekinthető. Egy másik jelentés szerint a porta három biztost küldött Albániába, Macedoniába, Trácziába és Kis-Ázsiába oly utasítással, hogy az idegen postahivatalokat mindenütt beszüntessék. A dongolai mudir egyik távirata jelenti Alexandrából, hogy Gordon basának sikerült Berbert újra elfoglalnia. Toulonban, Marseilleben, Aix és Arlesben a kolera szünőfélben van. A Toulonból elmenekültek kezdenek visszatérni. Kossuth Lajos egy régebbi levele, megháláltan az irtózatig. Legközelebbi örökösét megmérgezett retekkel ölte meg Wallenstein. Egy másik Zrínyit vadászat közben elejtett egy vadkan, mely puska alakban máig is látható egy bizonyos titkos múzeumban. Egy harmadik Zrinyi a vesztőhelyen vérzett el Bécs-Ujhelyen külföldi bírák által elitélve. Ennek özvegye megtébolyult, fiát Boldizsárt pedig föld alatti üregbe zárták, hol kiszenvedt, így hálálták meg a szigetvári Leonidás önfeláldozását. „Bizony, bizony mondom, a Zrínyiek sorsa a nemzet sorsának tüköre, mert ez így volt sokszor később is---------------Jó néha felfrissíteni az emlékezetet, mert a történelem az élet meze, az igazságnak világa. Hanem nekünk — úgy látszik — hiába ir a történelem. Mi felejteni nagyon szeretjük — még a felejthetetleneket is. De tanulni tudnánk, csak hogy nem merünk. És miért nem merünk ? Eljutottunk oda, hogy hazánk mai közjogának sarka, hazánk politikájának vezércsillaga (majd lidérctet írtam) e tételben áll: a (osztrák) birodalom egységének , nagyhatalmi állásának érdeke előtt minden tekintetnek háttérbe kell vonulni. Az idegen érdekek vontató kötete, melynek egykor Zrinyi és társai áldozatul estek — már nem puszta tény többé. Már jog. Jogot írtam? Rosszul írtam, törvényt kellett volna mondanom. Jog, törvény, — nem mindig egyértelmű. Lehetnek, vannak jogtalan törvények is. Nincs az ország széle-hosszában egyetlen egy ember, ki az 1865—68-iki országgyűlés bármely képviselőtagjának mandátumot képzelt adni, hogy ama fatális tétel nyomasztó tényét törvénynyé emelje s e fatális alapra az osztrák-magyar államegység a közös delegácziók közös miniszterek ominózus épületét felrakja, mely (mint a mindennapi tapasztalás mutatja) fagylaló árnyékát mind messzebb és meszszebb kinyújtja, még a belügyek mezejére is. Hiszen e dologról az 1865-ki választók ezernyi ezrei közt egy árva lélek sem álmodott! És ha megkérdezték volna a 65-ki választókat: Kellenek-e nektek az ily „vívmányok“ és hiszitek-e, hogy ezen vívmányokkal a magyar alkotmány helyre lesz állítva és minden meg lesz nyerve? Én nem igen nagy véleménynyel vagyok jelenben a közszellem felől hazánkban (nem minden vidék Szigetvár), de Istenemre mondom, ha hasonló kérdések tétettek volna fel a 65-iki választóknak, egy egeket hasító „nem hisszük, nem kell!“ — volt volna a felelet ép oly egyhangúlag, mint felelt az egykori fehérvári országgyűlés azon kérdésre: Kell-e nektek királynak az ausztriai főherczeg ő fensége ? Hát végre valahára szobámban vagyok. Drága kis szobám, te itt a szédítő magasban beköltöztem hajlékodba fővárosunk iránti kötelezett büszkeséggel, vágyaimmal reményeimmel. Első vágyam látni — rámutatnak a korzóra. Boldog Isten! mennyi ember egy helyen egész falu népe! Figyelmesen széttekintek — hát ez a sok ember mind sétál, itt öli meg a vén Gellértnél leáldozó napot, itt veszi sorra újból sikerült vagy füstbe ment üzleteit, itt a Dunától átlengő szellővel üdíti fáradt tagjait, itt keres és talál tápot kalandok utáni vágyának és ha a sok járást már nem birja, itt talál enyhe menhelyet egy erős vas széken, melyért három obulus fizetendő. De itt mutatják be a a mamák kisasszony-leányaikat és itt hagyják el a lányok kedves mamáikat. A Duna másik partjáról Jstemes zene hangjai hatolnak fülembe, a k. k. 23-ten Infanterie regiment zenekara, élén Zaplicsek Venczel karmesterrel éppen a „Wiener Lust“ valczert játsza és a sétálók sietve oda futnak a vaskorlátokhoz, hogy egy tempót se veszítsenek el az ingyenes élvezetből. Én visszagondolok az én kis kertemre, hírs bokraira, virágágyakkal szegélyezett keskeny sétányaira, a palánknál növekedő mogyorófa ágain daloló fülemilére és a jázmin bokrokkal és szőlőindákkal fedett lugasra, hol valaki — hiába mosolyogsz reám te divatos veres ruhába öltözött, tournurös, festett hölgyecske, nekem az a valaki egyszerű babos szoknyájában többet ér, még ha veled adnák is a boldogtalan Stein háromemeletes házát. El a váczi utczába! Itt már csendesebb, nyáron az élet itt este kihalt, csak éjjel mulatnak, de a sok éji lepke malmost is zaklat, kiállhatatlanabbak a szekcsői szúnyogoknál, melyek véredet egész Földvárig szipolyozzák. Nos hová ? Menjünk a népszínházba.