Pécsi Figyelő, 1884 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1884-08-02 / 32. szám

5211- 60­ fol.a ZTL, Pécs, 1884. augusztus 2-án. 32-i­­s azé, m. Előfizetési dij: parlás u?­ Pécsett házhoz küldve: tpsi éne­k írt, félévre 2 írt 50 kr. Negyed évre 1 írt 25 kr. Egyes szám 10 kr. Megjelenik minden szombaton, egyes szím­ek kaphatók Weidinger N. könyvher. (Széchényi-tér.) Hirdetések ára: Egy öt hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 6 kr., 3-szori 5 kr., 10-szerért 1 kr. ízelendő.—Minden hirdetés ntla 30 kr. bélyegdij íze­lendő. A nyilttér 1 petit sora 10 kr. A hirdetési dij előre fizetendő. SZERKESZTŐI IRODA: Ó-posta-utcza 16-ik szám. Kéziratok vissza nem küldetnek.* A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. a----------------------------------— s KIADÓ­HIVATAL: János-utcza 8-ik szám. é-----------------------------------------s A községi számadások. Megyei adminisztrác­iónk egy sar­kalatos hibája a községi számadások körül merül fel s komoly aggodalomba ejti mindazokat, kik éber figyelemmel kisérik közigazgatási viszonyainkat, kis- és nagyközségeink beléletét, a képviselőtestületek működését, é­s csak fokozódik ezen aggodalom, midőn minduntalan azt kell tapasztalnunk, hogy általános a rossz gazdálkodás, törvénytelen eljárás, megdöbbentő visszaélés. Tudvalevőleg nagy számmal van­nak megyénkben azon községek, me­lyekben 3 — 4, sőt határozott tudomá­sunk szerint 6 éven át sem készíttet­nek s terjesztetnek be számadások a megye törvényhatóságához, mely hivatva van: a számadásokat lelki­­ismeretes gondossággal, beható figye­lemmel átvizsgálni s ezzel kapcsola­tosan a községek gazdálkodását ellen­őrizni ; de nemcsak, hogy nem érkez­nek be számadások, hanem mint biztos forrásból tudjuk, itt-ott egyáltalán nem is vezettetnek rends­zeresen, é­s így könnyen belátható, hogy a községek vagyona éppen olyan Isten nevében kezelt jószág, mint a Csáky szalmája, a­melyhez az nyúlhat, a­ki akar s akkor, a­mikor. Hogy ne menjünk tovább, itt — a közelmúltban oly nagy feltűnést és megbotránkozást keltett siklósi eset, melyre még mindenki igen élénken emlékezhetik. Kell-e ennél eklatánsabb példa? . . . E nagyközség, mellesleg legyen mondva, a járási szolgabíró székhelye — évek hosszú során, szám­­szerint 7 éven át nem számolt, s be­következett a katasztrófa: a pénztár­nok ezreket sikkasztott. Ilyennek s ehhez hasonló esetnek egy rendes és jó adminisztráczióval bíró megyében nem szabad, nem lehet megtörténni, mert ott a törvény, amely rendelkezik, hogy az efféle bajoknak eleje vétessék, csak végre is kell azt lelkiismeretesen hajtani. A községek rendezéséről szóló törvény szerint: a költségelőirányzat, minden év őszi szakában, október első felében,­­ a számadás pedig tavasz­kor, április hóban lenne kötelesség­­szerűleg megkészítendő s a községi képviselőtestület átvizsgálása után a megye törvényhatóságához terjesz­tendő felülvizsgálás végett. Ez azonban vajmi felületesen, hiá­nyosan, vagy egyátalán meg sem is történik, a­minek természetesen több rendbeli oka van. Első­sorban okolhatók s hibáz­­tatandók a közjegyzők, kik hivatva volnának a község számadásait évről­­évre, a törvényben előírt módon meg­­készíteni, a községi képviselőtestület által megvizsgáltatva, a megye tör­vényhatóságához terjeszteni, é­s kik közül mégis némelyek a­helyett, hogy ezen hivatásuknak pontosan megfelelni igyekeznének, egyéb jó haszonnal járó munkába bocsátkoznak, többek közt mezei gazdálkodást űznek, úgy­védes­­kednek, postát kezelnek, vagy a kor­teskedés hevében egyik-másik megyei kapac­itás mellett kardoskodnak s ekkép természetesen a község szám­adása, melyért külön honorárium nem jár, évről-évre marad az Urban,—pedig azért, hogy a községi teendőket híven végezzék, eléggé vannak dotálva jegy­zőink. Másodsorban s kiválókép hibásak a járási szolgabirák — tisztelet a ki­vételnek ! — kiknek elodázhatatlan, szigorú kötelmekben állana a községi számadásokat, ha azok a törvényben meghatározott kellő időben be nem terjesztetnek, megsürgetni s a legna­gyobb erélylyel bekivánni. De mit tapasztalunk ? . . . A járási szolgabi­­ráknak, úgy látszik, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a községi szá­madások után nézzenek. — Megtörté­nik nem ritkán, hogy panaszt emelnek egyik-másik községből a községi szám­adások iránti ügyben s még ilyenkor sem tesznek szolgabiráink kellő lépést, szükséges intézkedést; sőt ellenkező­leg, szemet hunynak s mintha minden a legjobb rendben volna, stoikus nyu­galommal nézik a viszás állapotokat. S miért? . . . mert, azt tartja a a közmondás, hogy: az egyik kéz a másikat mossa! De hibáztatható a megyei szám­vevőség is, mert ha már a közjegyzők nem felelnek meg pontosan hivatásuk­nak s a szolgabirák se néznek utána hogy a törvény szavainak elég­tétes­sék, úgy a számvevőségnek kellene a törvény szorgos figyelembe vétele mellett, minden erejéből oda hatni, hogy a községi számadások pontosan egy­beállíttassanak s mindenkor a kellő időben a megye zöld asztalára jussa­nak, hogy aztán a megye köztörvény­hatósága áttekinthesse, felülvizsgál­hassa azokat. Ezt kívánja a törvény, ezt köve­teli a rend. Ott, a­hol a törvények, a­helyett, hogy szigorú pontossággal megtartat­nának, figyelmen kívül hagyatnak , nem lehet rend,­­ már­pedig a­hol rend nincs, ott jólétről szó sem lehet. Mi községeink jólétét óhajtjuk s azért rámutatunk a bajokra, hogy azok orvoslást nyerjenek, s reméljük, hogy nem hangzik el szavunk ered­ménytelenül, mint a pusztákba kiáltó szava. Aratási statisztika. A földműve­lésügyi és kereskedelmi minisztérium, mely úgy mint eddig, ez évben is kiadja az ara­tás eredményének lehető pontos statisztikai összeállítását, az idén egy lépéssel tovább megy, hogy ne csak az aratás összeredmé­­nyét, hanem a kivitelre használható több­letet is a lehető legpontosabban megálla­píthassa. E czélból utasította az összes gazdasági tudósítókat, hogy e hó végéig ne csak az aratás eredményét jelentsék be, hanem ezenkívül vizsgálatokat eszközölje­nek az iránt, mennyi búzát és rozsot fo­gyaszt a ma vidéken egy öt taggal fölvett család évenként, továbbá, hogy hány hekto­liter búza és rozs van még a múlt évi ara­tásból.­­ Ezen fölvétel új kísérletet képez Európában és előreláthatólag évről-évre pontosabb adatokat fog a gabnatermelésről úgy a termelők, mint a gabnakereskedők számára szolgáltatni. f­­­löl­d, Ö r­e­g a­p­ó. Öregapó tipeg-topog Háza kis kertjében . . . Halkan szól a vén cselédnek: „Hívd a feleségem ! Ez a fa itt az S fája, Mennyi bimbó rajta . . . Ő az első, ki virágát Róla leszakasztja* . . . A vén cseléd nem felel rá. Jaj mit is felelne! Ha felelne , mindkettőnek Odaveszne kedve . . . Öregapó a fát nézi: „Tudod-e hány éves ?“ „„Hogy ne tudnám: ültetéskor Ment az úrnő férjhez““ . . . „Emlékszel-e? szép idő volt, Éppen pünkösd napja . . . Itten állott, menyasszonyi Ruha volt már rajta, Fehér rézsa-koszoru volt A fejére tűzve, Ide tévedt a magányba, Hogy zavarát űzze. Virágitól búcsúzott el, Halkan igy beszélve : El kell válnom tetőletek, Vajh boldogság ér-e ? . . . Ne legyetek féltékenyek, Hogy én őt szerettem — Kis kertemet jóban, roszban Soha sem felejtem. S azon helyre, a hol állott, Rózsafát ültettem . . . . Hűn ápoltuk, öntözgettük, Később mind a ketten . . . Első nyílta nagy ünnep volt, Még a táncz is járta, — Bizony járta, nos talán te Nem emlékszel rája ? Siess, siess, mert nem futsz már ? Hívd a feleségem ! . . . De valahogy meg ne mond, hogy Miért hivom éppen. Meglepetés legyen neki, Hadd örüljön rajta . .. Boldog lesz, ha ezt a bimbót Nékem leszakasztja“.......... Nem siet az öreg cseléd. Búsan néz urára — Nagyon fáj a jó szivének, Hogy urát Itt látja . . . Ni még sir is I hogy is lehet Férfi ilyen gyenge, Jé, hogy ura meg nem látta, Okát ne keresse . . . Öregapó tipeg-topog, Csak nem jön a párja .. . Daczosan szól a cselédnek, Haragszik is rája, „Hallod-e már gonosz ficzkó, Hivd a feleségem ! No már látom makacs vagy az Engedetlenségben . . . Megyek, megyek, magam hivom, Te hagyd el a házam — Elég sok volt úgyis, a­mit Veled már kiálltam . . . És ha szegény feleségem könyörögne érted, Ne hidd már hogy megbocsájtok, Kiadom a béred“ . . . Öregapó betipeg a Kicsi házikóba . . . „Hallod anyjuk! mit tett János, — Vinné el a gólya . .. De kiadom mostan útját, — Na is kérlelj­él te . . . Hol vagy anyjuk? talán bizony Nem feküdtél még le ? Kinyílott a rózsafácskánk, Hallod édes . . . hallod, Ejnye anyjuk tán elbújtál, Mért nem adsz már hangot . . . Öregapó hívogatja. . . Esdekelve kéri. . . Ezt a csodát: neje eltűnt — Bizony túl rém­éli. Öregapó hívására . . . Hej ki is felelne — Rózsafája kinyiltának Hej ki is örülne? . . . Bizony-bizony lefeküdt már Az öregnek párja, A vén János virágot hint Mindennap sírjára. Szigethy K. Külföldi szemle. Belgrádban, a szerbek fővárosában nagy ünnepélyességgel fogadták A­ngye­li és German karlóczai patriarchát. A láto­gatás nem bír ugyan különös politikai jelen­tőséggel, de mindenesetre figyelmet keltő, hogy a magyarországi szerb egy­ház feje hosszú idő óta most először lep Budapesti és bécsi úti emlékeimből. „Mi volt önnek legélvezetesebb bécsi útjában ?“ A „Neptun“ hajón elköltött beafsteck. Ez a rövid útleírás jutott eszembe, midőn hajóra szálltam, hogy mint az egy­szeri olaszországi utas átaludjam egy pom­pás velenczei éjt. De bizony az alvásról szó sem volt, a jó angol szelet pedig még kevésbé ízlett; megtörődve, elcsigázottan, bosszúsan érkeztem rekkenő hőségben és ékes német üdvözletekkel fogadva, szép magyar hazánk büszke fővárosába, mely világnyelven ma is ekként neveztetik : Ofen-Pesth. De csakhogy egyszer száraz földön vagyok és időm, alkalmam lesz A győri „Hazánk“ — Kossuthnak 1870. márcz. 4-ikén Bar­vart Antalhoz, a szigetvári olvasó egylet elnökéhez inté­zett levelét közli, melyet mi a következő kivonatban adunk: Láz futkos végig idegein — írja Kossuth — midőn Szigetvár emlékezete felmerül előtte, Zrínyi s neves és névtelen félisten kortársai az o­sztrák háznak hal­tak meg, pedig nem kellet volna meg­­halniok, mert az osztrák császár 12.000 főnyi sereggel vesztegelt és hagyta az élet­halál harczot vivni. Csodára volt szükség — írja Richelieu franczia bibornok — hogy az osztrák ház fennmaradhasson, Szigetvár hősies védelme volt a csoda, mely őt megmente. Az osztrák ház Zrínyi önfeláldozását megismerkedni a főváros zajával, örömeivel, élvezeteivel. A kis város csendje, minden­­napisága, zagyva politikával teli légköre rendkívül unalmassá lettek előttem; lárma változatosság, kaland és látványok után vágytam s minél nagyobb darabot úsztunk át a mélységes Dunából, annál szomjasabb lettem a fővárosi élvezetekre. Még éreztem a pécs-mohácsi vasút lassú döbörgését, mely bizonyára, erős türelemre késztetvén háborgó kedélyünket, egyik legnagyobb földi penitenczia, — még szemeim előtt lebeg a mohácsi indó­­házi istálló, melyben, mint „váróteremben“ órákig kelle várnom a hajóra, — még el - elkalandozott a közügyekbe gyakran hatoló elmém Mohács gyászterein, latol­gatva, számitgatva, mit mindent lehetne egészséges észjárással és becsületes jóaka­rattal e fontos pozíczióju városból tenni, midőn hajónk egy negyed órai közbenfor­­gása után szerencsésen kikötöttünk. Berlinben vagyok-e ? . . . nem a szép Budapesten, de hát akkor a nagy Duna miért is lett hazánk könnyévé ? Ám a költő igazat mondott! — itt már német szó fogad! No de hát szívesen látnak, száz kar nyúl podgyászunk után. Repeső örömmel adjuk át a bőröndöt egy „kommisionernek“, hogy miután a magyar király nem lakik nálunk, mi szállunk a „Magyar Király“ vendégszerető lakába. De csitt! ez illegá­­lis szarvas okoskodásért nyomban megla­kolunk, egy fináncz leparancsolja bőrön­dömet, felnyitja, kikutatja és ékes rendet­lenségben hagyva, rámondja a megváltó igét: passirt! De hát megesett ez már magán Lónyay Menyhérten is, a grófon, és eszembe is jutott, hogy miért lenne Budapest zárt város, ha nem lenne joga a fináncznak kinyitni a kufferünket, aztán van ám minden falusi emberben annyi furfang, hogy a­mit szive szeret, nem teszi táskába, pett szerb földre. A látogatás és a főpapnak ünnepeltetése élénken demonstrálják, hogy a politikai okok, melyek a hasonló látoga­tásoknak eddig útjában állottak, elestek és kézzelfoghatólag jellemzi Szerbia politikai helyzetének megváltoztát A patriarchát Belgrádban úgy dicsőítik, hogy kötelessé­geit, mint szerb egyházfejedelem, magyar főrendi és a király bizalmassá össze tudja egyeztetni. Mitterburgban, mint Triesztből jelentik, egy bizottság küldetett ki, melynek fel­adata, hogy Trieszt, Görcz és Isztria jelen­leg egy hatósági területet képező, de külön tartománygyűlésekkel bíró országrészeknek egyesítésével foglalkozzék. Mint Konstantinápolyból távírják, az ottani európai gyarmatokban nagy az izga­lom a portának az idegen postahivatalok ellen tervezett lépései miatt. Küldöttségeket menesztettek államuk képviselőihez s indít­ványozták, hogy az idegen postahivatalok követségük épületében helyeztessenek el s igy a porta rendelkezése alól kivonassanak. Az osztrák-magyar monarchia nagykövet­sége már régóta úgy tett. De a porta buz­galma nagyon meglanyhult, mert saját diplo­­m­ácziája utján értesülhetett, hogy az összes kabinetek ez ügyben diplomácziai ligába áll­tak ellene, így az erőszakos rendszabályok alkalmazása kizártnak tekinthető.­­ Egy másik jelentés szerint a porta három biztost küldött Albániába, Mac­edoniába, Trácziába és Kis-Ázsiába oly utasítással, hogy az idegen postahivatalokat minde­nütt beszüntessék. A dongolai mudir egyik távirata jelenti Alexandrából, hogy Gordon basának sike­rült Berbert újra elfoglalnia. Toulonban, Marseilleben, Aix­ és Arles­­ben a kolera szünő­félben van. A Toulonból elmenekültek kezdenek visszatérni. Kossuth Lajos egy régebbi levele, meghálálta­n az irtózatig. Legközelebbi örökösét megmérgezett retekkel ölte meg Wallenstein. Egy másik Zrínyit vadászat közben elejtett egy vadkan, mely puska alakban máig is látható egy bizonyos tit­kos múzeumban. Egy harmadik Zrinyi a vesztőhelyen vérzett el Bécs-Ujhelyen kül­földi bírák által elitélve. Ennek özvegye megtébolyult, fiát Boldizsárt pedig föld alatti üregbe zárták, hol kiszenvedt, így hálálták meg a szigetvári Leonidás önfeláldozását. „Bizony, bizony mondom, a Zrínyiek sorsa a nemzet sorsának tüköre,­ mert ez így volt sokszor később is---------------­Jó néha felfrissíteni az emlékezetet, mert a történelem az élet meze, az igaz­ságnak világa. Hanem nekünk — úgy lát­­szik — hiába ir a történelem. Mi felejteni nagyon szeretjük — még a felejthetetle­neket is. De tanulni­­ tudnánk, csak hogy nem merünk. És miért nem merünk ? Eljutottunk oda, hogy hazánk mai közjogának sarka, hazánk politikájának vezércsillaga (majd lidérctet írtam) e té­telben áll: a (osztrák) birodalom egysé­gének , nagyhatalmi állásának érdeke előtt minden tekintetnek háttérbe kell vonulni. Az idegen érdekek vontató kötete, melynek egykor Zrinyi és társai áldozatul estek — már nem puszta tény többé. Már jog. Jogot írtam? Rosszul írtam, tör­vényt kellett volna mondanom. Jog, tör­vény, — nem mindig egyértelmű. Lehet­nek, vannak jogtalan törvények is. Nincs az ország szél­e-hosszában egyet­len egy ember, ki az 1865—68-iki ország­­gyűlés bármely képviselőtagjának mandá­tumot képzelt adni, hogy ama fatális tétel nyomasztó tényét törvénynyé emelje s e fatális alapra az osztrák-magyar állam­egység a közös delegácziók közös minisz­terek ominózus épületét felrakja, mely (mint a mindennapi tapasztalás mutatja) fagylaló árnyékát mind messzebb és mesz­­szebb kinyújtja, még a belügyek mezejére is. Hiszen e dologról az 1865-ki válasz­tók ezernyi ezrei közt egy árva lélek sem álmodott! És ha megkérdezték volna a 65-ki választókat: Kellenek-e nektek az ily „vívmányok“ és hiszitek-e, hogy ezen vívmányokkal a magyar alkotmány helyre lesz állítva és minden meg lesz nyerve? Én nem igen nagy véleménynyel va­gyok jelenben a közszellem felől hazánk­ban (nem minden vidék Szigetvár), de Istenemre mondom, ha hasonló kérdések tétettek volna fel a 65-iki választóknak, egy egeket hasító „nem hisszük, nem kell!“ — volt volna a felelet ép oly egyhangú­lag, mint felelt az egykori fehérvári or­szággyűlés azon kérdésre: Kell-e nektek királynak az ausztriai főherczeg ő fensége ? Hát végre valahára szobámban va­gyok. Drága kis szobám, te itt a szédítő magasban­ beköltöztem hajlékodba fővá­rosunk iránti kötelezett büszkeséggel, vá­gyaimmal reményeimmel. Első vágyam látni — rámutatnak a korzóra. Boldog Isten! mennyi ember egy helyen egész falu népe! Figyelmesen szét­tekintek — hát ez a sok ember mind sétál, itt öli meg a vén Gellértnél leáldozó napot, itt veszi sorra újból sikerült vagy füstbe ment üzleteit, itt a Dunától átlengő szellővel üdíti fáradt tagjait, itt keres és talál tápot kalandok utáni vágyának és ha a sok já­rást már nem bir­ja, itt talál enyhe men­­helyet egy erős vas széken, melyért három obulus fizetendő. De itt mutatják be a a mamák kisasszony-leányaikat és itt hagy­ják el a lányok kedves mamáikat. A Duna másik partjáról Jstemes zene hangjai ha­tolnak fülembe, a k. k. 23-ten Infanterie regiment zenekara, élén Zaplicsek Venczel karmesterrel éppen a „Wiener Lust“ val­­czert játsza és a sétálók sietve oda futnak a vaskorlátokhoz, hogy egy tempót se ve­szítsenek el az ingyenes élvezetből. Én visszagondolok az én kis kertemre, hírs bokraira, virágágyakkal szegélyezett kes­keny sétányaira, a palánknál növekedő mogyorófa ágain daloló fülemilére és a jázmin bokrokkal és szőlőindákkal fedett lugasra, hol valaki — hiába mosolyogsz reám te divatos veres ruhába öltözött, tournurös, festett hölgyecske, nekem az a valaki egyszerű­ babos szoknyájában töb­bet ér, még ha veled adnák is a boldog­talan Stein háromemeletes házát. El a váczi utczába! Itt már csende­sebb, nyáron az élet itt este kihalt, csak éjjel mulatnak, de a sok éji lepke mal­most is zaklat, kiállhatatlanabbak a szek­­csői szúnyogoknál, melyek véredet egész Földvárig szipolyozzák. Nos hová ? Menjünk a népszínházba.

Next