Pécsi Figyelő, 1895. október-december (23. évfolyam, 224-299. szám)

1895-11-20 / 266. szám

XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. szerda, november 19ó 20. 266-ik szám. EäöSne­.­«J­árak. Egész évre . . 10 frt — k.­. Félévre .... 5 » — » Negyedévre . . 2 » 50 » Egy hóra . . . — » 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária-utcza I. sz. a .kir. ítélőtábla épületével sz­embeni. kora az előfizetések és a lap­­átküldésére vonatkozó­­felszó­lalások intézendők. Szerkesztői Iroda, PÉCSETT, Mária­ utca 1-ső szára I. EMELET |hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Kormánypárti hazugságok. Pécs, 1895. november 19. A­­nemzeti párt­­ékesszóló vezére, Apponyi Albert­­gróf szombati naagy beszédében a törvény­­hatósági­­ önkormányzat korrupt voltáról szólva a többek közt ilyképp nyilatkozott: „Az autonom testületet elárasztottuk, meg­engedem nagyrészt magának a közönségnek, indolenciája folytán, oly egyénekkel, kik lehet­nek igen tiszteletreméltók, de a kiknek egész állása nem arra való, hogy az önkormányzati tevékenység bármily részletét is betöltenék; el­árasztottuk községi jegyzőkkel, községi elöljá­rókkal, s a főispánok legtöbbje arra fordítja főgondját, hogy a törvényhatósági bizottság leg­nagyobb része ily függő elemekből álljon, kikkel minden politikai kérdésben, mikor ilyen fordul elő, diszponáljon az uralmon levő párt érdekei szerint; a­kik pedig, hogy az ellenőrzést hogyan gyakorolhassák azokkal a közegekkel szemben, melyek viszont őket vannak hivatva ellenőrizni, azt nekem megmagyarázni, még ha Pulszky Ágost tisztelt képviselőtársam vállalkozik is reá, nem fog sikerülni senkinek.“ Apponyi beszédének e részében megtalálta a nyitját annak, hogy mi okozza vármegyéinkben az önkormányzati tevékenység elernyedését, sőt mer­jük állítani, a közigazgatásnak minden kritikán alul álló voltát. A magyar Machiavelli, a politikai korrupció atyja, Tisza Kálmán, ki a magyar al­kotmány minden közszabadsági intézményét kifor­gatta a maga valóságából s csak a tartalom nél­kül való üres formákat hagyta fenn, hogy azokkal a párturalom végnélküli fennállását biztosítani le­hessen, meghamisítva az 1848-iki törvénynek azt a rendeletét, a mely a megyéket a népképviselet alapján mondta szervezendőknek, behozta a viri­listák reakcionárius intézményét, s ezzel az ön­­kormányzati testület fele részét oly elemekből al­kotta meg, a­melyek képviselik a törvényhatóság közönségét, gyakorolják ennek a közönségnek jogo­sítványait a­nélkül, hogy erre a közönségtől meg­­bízást nyertek volna. Természetes, hogy az ily megbízás nélküli képviselők nem sokat törődnek a közügyekkel s a nyakukba varrt jogosítványnyal rendszerint csak akkor élnek, ha erre valamely önös céljuk elő­mozdítása szempontjából szükségük van, vagy ha valamelyik jó pajtás szekerének tolására felké­retnek. De a törvényhatósági bizottságoknak népkép­viseleti alapon nyugvó másik fele sem gyakorolja a független önkormányzatot s a közigazgatás pár­tatlan és erélyes ellenőrzését, de nem is gyako­rolhatná, ha egytől-egyig független és önzetlen polgárokból állna is, mert hisz a virilistákon kívül még a törvényhatósági tisztviselők is tag­jai a bizottságnak, a független népképviseleti elem tehát mindenképpen kisebbségben marad. Ez a körülmény okozza aztán a közönségnek azt az indolenciáját, a­melyről Apponyi szemre­­hányólag emlékszik meg, s a­mely lehetővé teszi azt, hogy a törvényhatósági bizottságok válasz­tott tagjainak helyét oly egyének foglalják le, kik „lehetnek igen tiszteletreméltók“, de éppen­séggel nem rendelkeznek azzal az önállósággal és függetlenséggel, a­mely a törvényhatósági önkor­mányzat szabad gyakorlatához és az igazgatás erélyes ellenőrzéséhez okvetlenül szükséges. Minden községi jegyző első és főkötelességé­­nek tartja magát megyebizottsági tagnak megvá­lasztatni ; nem mintha a közügyek intézésében való részvételre mindegyik ellenállhatlan hivatást érezne magában, hanem mert ezt a vele rendel­kező magasabb hatalmak elvárják tőle. De meg­követelik azt is, hogy a jegyzők bizottsági tago­kul megválasztassák a törvényhatóság minden rendű és rangú hivatalnokát is, azokat, a­kik­nek a törvény nem ad hivataluknál fogva ülés- és szavazat­jogot a bizottságban, de azokat is, a­kiknek ez a joguk már törvényileg biztosítva van, csakhogy minél kevesebb hely maradjon a független elemeknek. Ezek a testületek gyakorolják aztán az ön­­kormányzatot, a­melyekben a kormányzottak közül alig van egy-kettő mutatóba; ezek ellenőrzik a közigazgatást, a­mikor az ellenőrzők többsége az ellenőrzendők közül kerül ki. S mivel az ilyen önkormányzat s az ilyen ellenőrzés abszurdumra vezet, a hatalom kezelői szemforgató cinizmussal a törvényhatósági intéz­ményt okozzák a közigazgatás hibáiért s ezek or­voslását a miniszteri önkény kiterjesztésétől, a közigazgatás államosításától várják. Az­az dehogy várják, tudják ők nagyon jól, hogy az államosított közigazgatás egy cseppet sem lesz jobb a mostaninál, de hát a párthatalom ér­dekében szükséges, hogy minden közigazgatási tisztviselő üstöke a kormány kezében legyen s hogy e tekintetben a törvényhatóságok is lépre menje­nek, azt hazudják, hogy majd az államosítás után a törvényhatósági önkormányzatot szélesebb ala­pokra fektetik s a megyék ellenőrzési tevékeny­ségét hatékonyabbá teszik. No hát csak bízzatok a kormány ígéreteiben s higyjétek, hogy erősebb lesz a megyei autonó­mia, ha a bizottsági tagok helyei kinevezett állami hivatalnokok sűrű tömegeivel lesznek betöltve, mert hogy az alispántól kezdve az utolsó kinevezett községi bakterig minden állami hivatalnok „bevá­lasztódik“ majd a törvényhatósági bizottságba, az „több, mint bizonyos.“ A kinevezett államhivatalnokok majd meg­­önkormányozzák a vármegyék közönségét, a­mint a kinevezett országgyűlési többség boldogítja az országot, mert a mai választási rendszer mellett a törvényhatósági önkormányzat éppen olyan ha­zugság, mint az, hogy a törvényhozás a népkép­viselet kifolyása. Mikor már maga a törvény ki­zárja az állam terheit viselő népnek túlnyomó ré­szét, a­mikor e mellett még a választókul bejutott kiváltságosak szabad elhatározása is ezer­féle módon befolyásolva s meghamisítva lesz, a­mikor a vá­lasztói jog legdurvább megsértései sem találnak orvoslásra, akkor csakugyan a legcinikusabb arcát­lanság kell ahhoz, hogy ezek az urak ki merjenek állni a közönség elé azzal a hazugsággal, hogy „a­mit mi akarunk, azt az ország többsége akarja, mert a mienk a többség a népképviseletben“ ! ? Hát ha olyan nagyon bízik ez a „liberális“ kormánypárt abban, hogy a nemzet többsége mel­lette van, miért fázik annyira a választási tör­vénynek liberális szellemben való módosításától és miért nem hajtotta végre húsz év alatt az 1874. évi törvénynek azt a rendeletét, hogy a kérvénynyel megtámadott választások felett a Curia ítél­i a „Pécsi Figyelő“ tárcája. Hajnali hangulat. — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. — Irta Bérczy Károly. Nyirkos, ólomszürke köd ül a tájékon , sötétes homályba rejtőzött a mindenség. A nap is még javában szunyókál, pedig megkondult már a hajnali harangszó. Az öreg Róka már egy félórával ezelőtt ébren volt. Hányadik vetődik ágyában a takaróul szol­gáló régi divatu téli ködmön foszlányai alatt s a körülre felhangzó jóizű hortyogásokra, lassú szuszo­­gásokra ügyet se vetve, a páráktól gyöngyöző falon egy szál kénes gyújtót végighuzogatva, az ágya fe­jénél három lábon sántikáló szalmaszékre helyezett üres fiaskó nyakából kikandikáló faggyúgyertyát meggyujtja, aztán hangos köhécseléssel búcsút mond a nyikorgó ágydeszkáknak A gyertya pislogó lángja lassanként megvilá­gítja a hideg szobácskát. Az asszony is fölnyitja pilláit és félig alva, félig ébren, bozontos fejét vakar­­gatva még nyújtózik egyet-kettőt a földön fekvő rongyos szalmazsákon, a vánkosként szereplő fakó nagy kendő roncsát kétrétbe hajtogatva vállára veti s nagyokat ásitva nyögdicsér: — Hej haj, reggel van már ? — Hát, te bizony nem bánnád, ha három éj­szaka tenne ki egyet. — Jobb lenne, ha egy miatyánkot motyogna el, ahelyett, hogy már virradtkor kezdi a böször­­ködést, utálatos pálinkás hordája. Az öregnek nagyot ugrik mérgében a szeme bogara. Szólna, is meg nem is. De ha szól, teremtvcscse­patába kerekedik belőle , hát inkább cipőt ránt a lábaira - s a tulipiros, sárgapitykés hordársipkát visszajárul a feje búbjára dobva, a szurtos konyhán keresztül kilép az udvarra. Hanem előbb az ajtó­küszöbre szegezett török patkót háromszor megcsi­szolja a ballábával. Ez a hajnali imádság . . . Míg az apjuk az udvaron csetlik-botlik, addig az anyjuk is fölemelkedik a szalmáját hallogató, elványolt álomról s kuszált haját egy csomóba csa­varva föltüzi fejére, aztán a kályha kuckójában hentergő rongyhalom felé rúg: — Talán muzsikaszóval ébreszszelek föl benne­teket ebadta álomtarisznyái ? Tüstént hegyibétek löttyintek egy dézsa hideg vizet! A szelíd hangokra megmozdul lomhán a rongy­kupac és kócos hajú, szennyes képű gyerekfejek bukdácsolnak elő a sokszínű foszlányokból. Először egy, aztán kettő . . . három . . . négy ... öt . . . hat. Az egyik nevet, a másik nyafog, a harmadik veszettül vakaródik, a negyedik álmosan, pislogva húzódik vissza a vacok melegébe ; az ötödik ökleivel dörzsöli szemeit; a hatodik meg egy szalmaszállal a szomszédja füleit csiklandozza. Ím, itt van a Róka família hajnali hangu­latban! ... A feleség ezenközben egy csutakra valót kiránt a szalmazsák törekjéből s valami podvás fenyülécet, — tegnap este húzta ki valamelyik kölyök a szom­széd kerítéséből, — a térdein darabokra tördelvi bedob a kályhába s a gyertyát a,forgácsos rész ad tartva, tüzet éleszt, hogy fölrotyogassa a porontyok reggelijét. Tegnap délután padlót mosott valami ur háznál s a napszám hegye még egy fazékra való kétnapos főzeléket kapott, a minek az ize a kelleté­nél valamicskével savanykásabb lett ugyan, de azért jó lesz a szurtos tacskóknak kanalas fölöstö­kömre. — Szegény ember gyereke bizony nem igen válogathat a piskótás tortákban. Magam is jobb sze­retném ha fölös kávét tálalhatnék eb­bek aranyos csészékben, akkor legalább jutna belőle é neken is. Úgy a’! Az asszony morfondirozását a konyhából behal­latszó rekedt köhögés, hangos lubickolás nesze za­varja meg s véletlenül a gyerekek felé pislant : — Ejnye hogy a . . . Még mindig tollászkod­nak a lusta fattyúk ! Apátok már mosakodik, tudón lesz dolga a botnak, ha itt ér benneteket. No ni, még ez a vén majom is húzódozik, talán majd én hozok az öregnek pálinkát ? Kéne ? A Róka fiókák előtt nagy potentát lehetett a bot nevű szerszám, mert be sem várva az utolsó szót, egynek a kivitelével talpra ugrott valamennyi. Ennek az egynek is azért engedődött meg a hajnali lustálkodás, mert még nem lehetett dologra használni, lévén a legkisebbik poronty alig három esztendős. Ez legfölebb csak ételért nyafogna, hát inkább hadd nyugodjék. A „vén majom“,­­ aki lehetett vagy tizenkét­­tizenhárom esztendős, — a rongyok tömkelegéből

Next