Pécsi Figyelő, 1896. július-szeptember (24. évfolyam, 148-223. szám)
1896-07-01 / 148. szám
m lékezet terhelése — a vizsgálatokig. Az az értelem nélkül betanult ismeretanyag azonban természetesen az értelmet teljesen érintetlenül hagyja, következőleg a szívet nem nemesítheti, az akaratot nem fegyelmezheti. Ezzel a teljesen elhibázott, eredménytelen tanítással aztán kiesett a leányiskolái tanítónők kezéből az erkölcsi nevelés leghatásosabb eszköze. Ahol az értelmet föl nem világosítják erkölcsiségünk alapjairól, az emberi és természeti dolgokról és viszonyokról, az érzelmek nemességéről, vagy nemtelenségéről, a vágyak és akaratok jogosultságáról, az erkölcsi elvekről, a cselekvések beszámíthatóságáról, ott erkölcsi nevelésről beszélni sem lehet. Itt van az a pont, ahol legelőbb meg kell fogni a dolog végét. Mert akárhogyan hányjuk-vessük, az általános erkölcsi sülyedés és társadalmi romlás a nők erkölcsi állapotával függ össze. Neveljünk jó magyar anyákat, csak akkor segíthetünk gyökeresen általánosan felpanaszolt állapotainkon. Íme, a többi szakosztályt nem is említve, ezekből is világosan kitűnik, hogy közoktatásügyünk jövő fejlődési irányához mily bőséges anyagot hord össze a magyar tanítóvilág a második egyetemes kongresszuson. Az egymást gyorsan követő ifjú nemzedékek nevelését végző tanítók eddig is kiváló igyekezettel szolgálták a közügyeket, de oly hatalmas munkát, milyenre mostan vállalkoztak, még eddig elő nem végeztek. A között a sokféle kongresszus között, amit eddig az ezredéves ünnepekkel kapcsolatban tartottak, nemzeti fejlődésünk szempontjából első helyre kell tennünk a tanügyi kongresszust. Mert a második ezer évnek legerősebb, legbiztosabb alapkövét azok a szolgálatok teszik, amelyeket az ország minden rendű iskolái tenni képesek a magyar nemzeti érdekeknek. Mi is elküldjük tanférfiaink javát erre a kongresszusra, azzal az óhajtással, vajha nagyot és dicsőt alkotnának és munkálkodásaikat a kívánt siker koronázná, éspedig minél előbb. Igaz, hogy a 48 év előtti állapotokhoz viszonyítva tanügyünk magas színvonalra jutott, az általános ismeretek terjedtek, a tanítói, nevelői állás manapság már nem olyan lenézett, mint 48 év előtt volt, de mégis nagyon sok a teendő amit végezniük kell derék tanítóinknak: ezer év mulasztásait kell kipótolnak , hogy nemzetünk fenmaradása biztosítva legyen a második ezer évben. Adja az Ég, hogy úgy legyen! Vidéki hátralékosainkat tisztelettel kérjük, szíveskedjenek hátralékaikat mielőbb beküldeni. pártkör tagja lenni mai naptól fogva megszűntem lenni ; megmaradva tántoritlan hive a függetlenségi és 48-as pártnak, mely mellett mint közharcos annyi éven át hiven harcolni meg nem szűntem és nem fogok. Hazafius üdvözlettel tisztelő barátod Jeszenszky Ferenc, a szent-lőrinci választókerület orsz. gyűl. képviselője. * Jeszenszky Ferenc, a szentlőrinci választókerület országgyűlési képviselője a következő levelet intézte Bartha Miklóshoz, mint a függetlenségi és 48-as párt Ugrón-csoportjának elnökéhez: Kedves barátom ! Kötelességemnek tartom veled tudatni, miszerint az elnökleted alatti PÉCSI FIGYELŐ A szinügyi bizottság. Lapunk egyik tekintélyes olvasójától, mint közéletünknek és a régi gárdának még most is szereplő tagjától veszszük a következő levelet, melyet érdekes tartalmánál fogva sietünk közreadni. Maga a levél igy hangzik: Pécs, 1896. junius 29. A „Pécsi Figyelő“ egyik nem régi számában, a pécsi nemzeti szinház dolgai fölött keseregve, megemlékezik egy érdemekben megőszült s így tisztességes vénséget elért testületről, melyet közönségesen szinügyi bizottságnak szoktunk nevezni. Ennek létezését ugyan bizonyosnak mondják, de ha kérdezi az ember, hogy ki az, mi az, mit csinál, mire való és minő hatáskörrel bír, — ezekre a kérdésekre senki sem tudna kimentő választ adni, még maguk azok a titokzatos bizottsági tagok sem , mert úgy látszik soha sem jövén össze teljes számban, a megjelenők nem is részesülhetnek abban a szerencsében, hogy társaikat színről-szinte látssák és becses személyeikkel megismerkedhessenek. Sőt amennyire értesülve vagyok, még az elnök személye iránt sincsenek tisztában. Némelyek a főispánt, mások a polgármestert, mások ismét egy harmadikat említik, mint elnököt; de hogy csakugyan ezek eske az elnök, s ha igen, melyik, — erre ró a büntető törvénykönyvnek a hamis elvtről intézkedő szakaszára való tekintettel, megesküdni senki sem mer, aki magát bármi oknál fogva elnöknek képzeli. Ha vannak-e jelek, melyekről, mint a szabadkőművesek egymást, ha véletlenül találkoznak, megismerik, vagy hogy anyakönyvet vezetnek-e? — ezt ne tudom, nem lévén részese annak a szerencsének, hogy egyik ilyen tagját is, mint ilyent, szinről-szinte ismerhessem és tőle a kellő felvilágosításokat megszerezhessem, ha egyáltalán léteznék közöttük valaki, aki ezeket megadni képes volna. Hogyan szülemlett meg ez a bizottság és hogyan nőtt nagyra, ezt a jelen nemzedék már éppen nem tudja. Titokzatos homály fedi a mozzanatokat, mely még a múlt nemzedék ifjú korába nyúlik vissza. Ezt a titokzatosságát a mai korig megőrizte s — úgy látszik — őrzi továbbra is, és közölhet a „Pécsi Figyelő“ a múltkorinál még hosszabb és élesebb cikkeket, ezt a bizottságot a maga létező valójában a bokorból ugyan ki nem ugratja , hallgat az és hallgatni fog, legfeljebb azt gondolja magában egyik-másik magát befolyásosnak képzelő tagja: mit ügyetlenkedik ez a lap a mi cirkulusaink körül, mely a művészet értékének a közönség zsebéhez való viszonyáról halvány fogalommal sem bír. Hát azt beszélik — igaz e, nem tudom — de hát beszélik, hogy eredetileg valaki a várostól négy embert megbízott volna, hogy a színművészet minden ágára kiterjeszkedve, ellenőrzést gyakoroljon s minthogy a város közönsége a színművészet fejlesztésére mindig áldozott, az igazgatónak a személyzet, a műsor stb. tekintetében néha mérvadó tanácsokat adjon, és ha esetleg ez ezekre nem hederítene, a hatóságnál is orvoslást kereshessen, esetleg az áldozások beszüntetését is indítványozhassa. Hogy ki az a valaki, aki őket kiküldötte , vagy talán maguk küldötték ki önmagukat, ez mellékes dolog; — elég, hogy ki voltak küldve , hogy hiába ne voltak légyen kiküldve, működésüket azonnal meg is kezdették. Első dolguk, persze, a személyzet közül merült föl s főleg annak női tagjai közül. Sok bajuk volt velük, és minél inkább megszaporodtak, annál több, s mikor már a társulat hallett- és karszemélyzettel is erősbödött, arra meggyőződésre jutottak, hogy ők négyen feladatuknak megfelelni már nem képesek s magukon könnyítendők, végre sok habozás után elhatározták, hogy ifjabb erőket szerezzenek magukhoz, kik nekik nehéz munkájukban kisegítőkül szolgálnának. Körükbe vonták tehát a főispánt, de mikor látták, hogy ennek egyéb elfoglaltságai miatt, nem sok hasznát veszik, mint munkabíró embert, bevették a polgármestert. Azonban „Non omnia possumus omnes“ . . . ennek is sok más dolga akadt, hogy a bizottságéival csak elvétve foglalkozhatott. Ez az eljárás aztán a szükséghez képest ismétlődött, míg az a bizonyos szinügyi bizottság a mai terjedelmére fölszaporodott. De hogy hányan vannak s kikből áll, minő bel szervezettel bir ? ezt sűrü köd fedi. Egy-két beavatott talán tud ezekről valamit, de a nagyközönség csak a sötétben tapogat, és legfeljebb akkor érzi, mikor színházi felségelés címén a zsebeit megcsapolják. És ha aztán ez a bizottság a közönség rovására valami bolondot csinál, mint például azzal a bizonyos szerződéssel, s egyik-másik ennek a bolond dolognak okát, kutforrását keresi, akkor az a bizottság úgy elpárolog, hogy a legérzékenyebb páramérővel sem lehet létezését megállapítani, és így annak gazdája nem akad, úgy, hogy utoljára is a városi tanácsnak kell érte a felelősséget elvállalni, s nehogy rajta verjék el a port, úgy ahogy, a lőtt bakkot valami módon az útból eltakarítani. Mi pedig, jámbor városi nép, birkatürelemmel hordjuk ennek az ismeretlen, úgy látszik, a szabadkőművesség mintájára szervezett társulatnak már nagyon is érezhető igáját, mely belemarkol a zsebünkbe és oly terheket ró reánk, melyek a mérleget már nagyon is érezhetően billentik meg. És mi mégis hallgattunk, és mert hallgattunk, az annál vakmerőbb lett, míg aztán végre anynyira kényszerített, hogy vele mégis csak foglalkoznunk kell. Hát van e annál nagyobb rendellenesség, mint az, hogy a színügyet, ezt a város roppant áldozatába kerülő közművelődési ágát, egy ismeretlen, felelősséggel senkinek se tartozó, sőt talán még a város kötelékén kívül eső elemekből álló társulat igazgassa, reánk terheket rójjon és általunk teljesítendő kötelezettségeket vállaljon ? Ha van a városi képviselőtestületnek gazdasági, pénzügyi, jogügyi, egészségügyi stb. bizottsága, miért ne lehessen színügyi bizottsága is, mely a tanácsnak, illetve a közgyűlésnek minden irányban felelősséggel tartozzék. Ha már a közgyűlésen nem akad senki, aki ezt a szabálytalanságot szóba hozza, felvetjük mi és sürgős intézkedést kérünk most, mikor még ideje van, nehogy ismét azoknak a sajnos esélyeknek legyünk kitéve, melyek miatt a múltban oly sűrü és mondjuk ki, alapos panaszok hangzottak föl. Hírek, Pécs, 1896. janus 30. A gimnazista keserve. A mai postával az alábbi levelet és egy mellékelt gimnáziumi értesítőt kaptunk. Elolvasván a VII. főgimn. oszt. tan. aláírással ellátott levelet, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a gimnazista átöltönyébe alighanem egy olyan úriember öltözött, aki 1896 julius 1.