Pécsi Hírlap, 1911. januármájus (2. évfolym, 1-110. szám)
1911-01-01 / 1. szám
Vasárnap, 1911. január 1. II. évfolyam. Kéziratokat nem adunk vissza.Pécsi Hírlap Előfizetési ár: Egész évre • • 18 kor. — fil. Fél évre • • • 9 kor. —fill. Negyed évre • 4 kor. 50 fill. Egy hóra 1 kor. 50 fill. Egyes szám ára 6 fillér. KÜLÖNVÉLEMÉNY: Ahogyan most élünk, úgy látszik, hogy sohase evickélünk ki a sablonokból, a megszokásból. A napok oly egyformán telnekmúlnak egymásután és eseménytelenségükkel, vagy színes voltukkal egyáltalán nem hajlandók alkalmazkodni a kalendárium hétköznapjához, ünnepeihez. Az ünnepnapok bizony sem nagy eseményeket, sem nagy változásokat nem hoznak. Az újév napja sem hoz. Holnap valójában époly szürke, eseménytelen nap lesz, mint amilyen gazdag, nevezetes, jelentőséggel teljes lehetne az óesztendő utolsó, vagy akármelyik szürke hétköznapja. És mégis olyan ünnepváróan, olyan fordulópontot szomjazóan mennek az emberek az uj esztendő elé, mintha a szilveszteri éjfél határvonalán állna a minden rossz emléket, minden ballépést, minden átkot feledségbe fürdető Lethe folyó. Pedig ezen a határvonalon csak egy megrögzött és megaggott sablon áll. . ' $ & s?. .... ..''pin.ai..cnu; mindig "s... Iji .haszontalan, szószátyárkodó intézmény, mely csak arra való, hogy néhány szerepelni vágyó, nagyhangú szónok addig és annyiszor öblögesse benne a hangját, amig nagy férfiút teremt önmagából. A parlament pedig úgy áll bosszút, hogy megmutatja, mennyire nélkülözhetetlen ebben az országban ő. Amint becsukja a kapuit, amint üresen locsogó szónokai egy-két heti szünetre mennek, egyszeribe ráfekszik az álom, az élettelenség, az unalom nagy Magyarországra. A politikának nincsenek eseményei, az újságok üresek politikai események nélkül, az újságolvasók zúgolódnak a tartalmatlan lapok miatt. Szóval, kiderül, hogy parlamen nélkül nem boldog a magyar. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a parlamentről elmondott sok rossz nem igaz. Csak azt jelenti, hogy a politika még mindig főfőtápláléka szép hazánknak. Lapunk mai száma 18 oldalra terjed. 1. szám. Megjelenik minden hétköznap utáni reggel. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Pécs, Ferenciek utcája 11. sz. Telefon : 501. Újévi beszéd. Amelyet egészen biztosan nem mondanak el. Kegyelmes uram ! Egy évvel ezelőtt, sokkal kevesebb hétrét görnyedő házat, alázatoskodó vállat hajtottak meg előtted. Egy évvel ezelőtt mi sem jöttünk eléd, sőt őszintén szólva rém is álmodtunk arról, hogy ma, hogy egy esztendő múlva tolongva, » anya borítja, s lai.'o/ £.Jsdi.;- 'Eia. creuve, kedvét veszítve ültünk vidéki birtokainkon, fővárosi palotáinkban és ha valamiben, úgy ebben egyek voltunk veled, kegyelmes uram. Te is, miként mi, feltámadás, uj hatalom reménységét vesztve ültél hédervári magányodban. Nem hittük, hogy elődeink, a kitűnő koalíciósok oly mohón, olyan tehetetlen kapzsi étvággyal feküdtek neki az országnaak, hogy három rövid esztendő alatt kijózanodik belőlük a magyar. De — hogy költői fordulattal éljek — ne beszéljünk most az elmúltról, amikor a gyönyörű és széles perspektivájú jövő tárul elénk. Ne riadj meg kegyelmes uram ! Az a beszéd, amelyet én mondok el most, nem festeget rózsás álmokat a politika jövőjéről nem vár olyan választ, amelyben te megígérj nekünk, illetve az országnak mindent, ami szép és jó, az általános választói jogtól a presztizsmentő katonai reformokig. Kegyelmes uram, mi, akik itt ujesztendei bókolással járulunk eléd, tulajdonképpen veszedelmes emberekvagyunk. Belátjuk, hogy a Manyzás sehogysem megy másként. Akár hazafiúi erényekkel ékesen, nagy és dicső atyának emlékére hivatkozva ültök a bársonyszékben, akár ravasz ígéretek kígyósimaságával. Jtumunak. ^ f Íj T. - MV f KO&üí i, m ló. ti i pedig — mint te is kegyelmes uram — mosolyogva, ravaszkodva, tintatartóval megdobálva mentek az utatokon. Minden mindegy. Ahol egyszer szembekerül az úgynevezett nemzeti akarat, nemzeti követelés az osztrákkal, a császárival, ott meg kell állni, ott vissza kell vonulni. A megállásban, a visszavonulásban csak nüánszok vannak, csak formák, a külső TÉLI REGÉNY. Mikor a szivek gondolkoznak. Nyugtalan, kapkodással teli nap volt. Vannak ilyen napok az életben. Egyszerre, egy kis huszonnégy órára, vagy annak is csak egy darabjára összeszalad, összetornyosodik annyi mindenféle, hogy máskor egy hónap alatt sincsen annyi eseménye az emberi életnek. Zajos volt, nyüzsgött az a négy első emeleti szoba, amely gőgösen, hivalkodva tekintett le a széles nagykörútra. Az ablakok fölött nagy tábla hirdette, hogy itt van a Filléres Magyarország szerkesztősége. Ugyanezt hirdették a négy szobában fecsegő, papirosokat zizegtető kócos fiatal urak. Talán tizen voltak, de száz helyett lármáztak. Délután három óra volt és a Filléres Magyarországnak hat órára már az utcára kellett dobnia friss példányait. És épen most, három órakor kellett két olyan nagy szenzációnak jönni, mint a kormány lemondása és — ez még nagyobb szenzáció volt — egy véres szerelmi dráma. A négy szoba negyedikjében Sátor Pál szántott véres sorokat a papirosra a bukott kormányról. A Budapesti Újsággal vége volt mindennek, amint azt előre sejtette is. A kovácshidai panama-kirándulás után még megvolt a lapnál valahogy, de újévkor egyszerűen kifizettek neki valami végkielégítést, azután mehetett. Vége volt a békés Vegyes rovatnak. A Filléres Magyarország, ahol helyettes szerkesztő lett, vérben, bűzben, gennyben, szennyben gázolt mindennap. De kényelmesebb dolga volt mégis, mert nem kellett éjszakáznia. Persze ez nem jelentette egyúttal azt is, hogy csakugyan nem éjszakázott, mert híven végigülte az éjeket a New Yorkban. Szemei sápadtabban, karikásabban néztek, mint valaha is. Érezte, hogy roppannak, roskadoznak, repedésekkel telnek meg az életépületének pillérei. Fáradt volt, beteg volt, halódó volt. Oh messzire érezte magától azt a Sátor Pált, aki a kovácshidai kirándulás előtt élt, mintha évek állnának kettőjük, a régi és mostani énje között. Pedig csak másfél hónap múlt el azóta. Egyedül ült a szobában. Mellette árván állt egy íróasztal, a felelősé, aki ilyenkor már az Abbáziában itta a feketét. Sátor, amint a kis cikkel végzett, enerváltan meredt maga elé és gondolatban végigfutotta ezt a másfél hónapot, életének talán legizgalmasabb másfél hónapját. Mindent látott, mindenre emlékezett. Mintha most élné végig Kálmán zavaros elbeszélését, könyörgését. Az utat Kovácshidára. A panamakomédiát. Klárát, a szerelmet, mindent. Mennyi meglepetése, mennyi új csodája volt ennek a negyvenöt napnak! Élete minden tekintetben új mederbe terelődött. Olyan volt, mint a folyó, amely hirtelen kiszorul régi utjából és új ágyat ás magának, nehézkes, vad, erőszakos rohanással. Soha, soha sem hitte volna, hogy ő és Klára! Két hét óta minden szabad idejüket együtt töltötték egymással. Klára ezer ravaszkodással szökött el mindennap egy-két órára rokonaitól és találkozott vele. Hogy tudott ez a lány szeretni! Látogató toppant a szobába. Az alacsony, madárarcú emberke fürkészve nézett Sátorra. — Hohó, barátom, maga megint gondolkozik — kiáltott reá vidáman. — Pedig megtiltottam, százszor megtiltottam ! Vén fiú, illik ez? Már idestova nekideresedünk, — no nem a kor miatt, hanem a jó élet segítségével — aztán úgy viselkedik, mintha, no mintha szerelmes gimnazista volna . . . — Doktor úr örülök, hogy ilyen