Pécsi Közlöny, 1899. március (7. évfolyam, 26-37. szám)
1899-03-05 / 27. szám
VII. évfolyam. Pécs, 1899. vasárnap márcis 5. 27. szten. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési év: Hirdetések elfogadtatnak: Egész évre . . . . 6 frt. [I Negyedévre 1 frt. 50 kr. A szerkesztői és kiadóhivatalban — ifj. Rézbányay Félévre . 3 frt. 1 Egyes számára 4 kr. János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a lyc. nyomda épületébe. Beiktatási beszéd. V.1 A kanonoki installáció alkalmával f. hó 2-án mondotta Szeifritz István éneklő kanonok. Főtisztelendő káptalan, mélyen tisztelt kartársak ! Méltatlanságom érzetében midőn ezen széket elfoglalom és innen tekintetemet először fölemelem, a kér bölcsnek alakja áll előttem, a mint elmélyedve e nagy mindenség ekonomiája fölötti elmélkedésébe, nézi, szemléli annak erkölcsi és anyagi világrendjében az egymást váltó események áramlatát. Csodálja ezeknek bámulatos összhangját, keresi ezeknek okozati összefüggését, kutatja ezeknek mozgató erejét; s midőn mindenütt és mindenben nem a puszta véletlen játékát, hanem az imádandó isteni gondviselés ujját ismeri föl: önkénytelenül fölkiált: „mire Judit in humanis divina providentia rebus. (Csodálatosan játszik az emberi dolgokban az isteni gondviselés) Én is ezen ünnepélyes alkalommal méltán ajkaimra vehetem a bölcsnek e szavait, mert visszatekintve éltem lefolyt eseményeire, ezek láncolatában én sem látok más összeköttetést, mint az isteni kegyelem kapcsát, a mely reményemen kívül idemert, s érdemem nélkül velem irgalmat gyakorolt és itt kell, hogy eszembe jusson szt. Gergely pápának homiliája az evangéliumi emberről irt szakaszhoz, ki távol országba menvén összehívta szolgáit s kiosztotta a talentumokat. „Lectio huius evangelii — mondja — sollicite considerare nos monet, ne nos, qui plus caeteris accepisse cernimur, ab auctore mundi gravius inde judicemur. Cum enim augentur dona, rationes etiam crescunt donorum. Tanto ergo esse humilior, et ad serviendum Deo promptior quisque debet ex nunere, quanto obligatiorem se sentit ad reddendam rationem." (Ezen evangéliumnak olvasása int bennünket, nehogy mi, kik másoknak szemeiben többet nyertünk, a világ alkotója által szigorúabban ítéltessünk meg. Mert ahol a kegyadormányok növekednek, a felelősség terhe is nagyobbodik. Mindenki azért kell hogy kötelességérzetből alázatosabb és az Isten szolgálatára készségesebb legyen, minél inkább kötelezve érzi magát a számadásra.) Ily és hasonló érzések vesznek erőt rajtam e pillanatban és ez érzések mindinkább hullámzanak, mindinkább dagasztják keblemet, a midőn felújul lelkemben e széknek történeti múltja és lelki szemeim előtt vonulnak el mindazon nagy szellemek , és dicső ősök, kik e széket elfoglalták ésezt annyi fénynyel, annyi dicsőséggel elárasztották , kik előtt az ember csak megilletődve áll meg, hogy bámulja bennük a tudóst, bámulja az igaz hívőt, kik lángelméjükkel egyesitették a hit mélységét, kiket csak egy cél lelkesített és ez az, hogy szolgálják a tudományt és a tudománynyal szolgálják a vallást, a kik minden szépnek, nemesnek, magasztosnak kultiválására egyesítették minden erejüket, lelküknek e nemes érzését örökségkép hagyván hátra az utókornak. Facti forma mentis aeternae. (Az örök észnek mintaképei lőnek.) Legékesebben örökítette meg őket a nagynevű pápai nuncius, Garampi, a midőn a halhatatlan emlékű Klimó püspök látogatása alkalmával, innen távozván, útközben, Veszprémben kelt levelében a nagytudományu Koller nagypréposthoz igy ír: „Felicem me reputo, apud Vos tam acris ingenii, tam vastae eruditionis viros invenisse, oportet totam percurrere Hungáriam, ut tanti valoris viros invenias.“ (Szerencsésnek érzem magam, hogy nálatok oly jeles elméjű és nagy műveltségű embereket találtam; szükséges bejárni az egész országot, hogy ily nagynevű férfiakat talált.) De miért hozom fel mindezeket a múltak fényéből ? Sz. Gergely szavaival felelek: „Quia per exempla iustorum multi proficiunt“ és ismét: „quemcunque volueris revolvere nobilem, ad humilitatem pervenies.“ (Mivel az igazak példája sokakat nemesit és — ha másnak nemes lelkületét forgatod elmédben, ez téged alázatosságra vezet.) De bármennyire szeretnék e dicsőült, ősök árnyában tovább nyugodni, tovább fűzni elmélkedésemet, nem tehetem, mert tova int az imént elfoglalt székemmel egybekötött kötelesség. Előléptetésemmel előlépnek ifjabb kartársaim is, kiket újonnan nyert székeikbe beigtatni, nekem jutott osztályrészül. Megvallom, örömre hangolja keblemet az a körülmény, hogy szerencsés lehetek bevezethetni székeikbe azokat, kikhez az ifjúkor reményei, a férfikor gondjai és terhei közelebb fűznek, így elsősorban nagys. ésft. Walter Antal kanonok urat, székesegyházi főesperest, a ki valamint a hivataloskodás minden ágában nyomon követett, úgy követ most elhagyott őrkanonoki székembe is, a melyre őt Felséges Urunk, Apostoli királyunk, főkegyúri jogánál fogva, legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott, mint ezt a felolvasandó legmagasabb kir. adománylevélből megértendjük. — Olvastassák . . . A fölolvasott legkegyelmesebb adománylevél értelmében foglald el most, szeretett kortárs, a neked adományozott őrkanonoki székedet, a melybe ezennel törvényszerűen bevezetlek, s annak minden jogai s javadalmaiba beigtatlak. Megedzve lévén a munkában, a terhek, a melyek itt reád várnak, nem lesznek neked terhesek, mert azokat, a fennforgott viszonyoknál fogva, eddig is — helyettesked, viselted. Reád bizvák a székesegyház kincsei és javai — úgy őrködjél felettük, hogy mig e múlandó javakat kezeled e földön, az örök kincseket biztosítsd magadnak az égben. „Sic transeas per bona temporalia, ut non amittas aeterna“ (Úgy menj át a földi javakon, hogy az örök javakat el ne veszítsd.) Szerény kötelességteljesítés volt mindig életelved ; ez lesz — nem kétlem — ezután is, amely többet ér a feltűnni vágyó, s melléktekintetektől ösztönzött tevékenységnél, mert ez adhat csak igazi örömöt és megnyugvást e sivár világrendben, mely elvet ha mindenki követne, boldog volna a társadalom, boldog az egyház, boldog a haza. Megüresedvén ekként a székesegyházi főesperesi szék, erre fels. ulunk legkegyelmesebben kinevezni méltoztatott: ngs. dr. Lechner János apátkanonok urat, tolnai főesperest, és a tolnai főesperességre ngs. dr. Szeredy József apátkanonok urat, legidősebb mesterkanonokot. Olvastassanak fel az ide vonatkozó legmagasabb kir. adománylevelek. A felolvasott kir. adománylevelek értelmében foglaljátok el a nektek legkegyelmesebben adományozott székeiteket, melyekbe ezennel bevezetlek és azoknak minden jogaiba, s javadalmaiba beigtatlak. Egybe fűzlek benneteket, a beigtatás tényénél ; — mert hisz úgyis egybe fűz benneteket a reátok ruházott kötelmek egysége és azonossága ; — ha munkásságtok területe el is választ benneteket, de egy és ugyanaz a munkakör, egy és ugyanaz a cél, egy és ugyanaz a feladat, amely reátok vár. Őrszemei lesztek mindketten a megyében a püspöknek, főfelügyelői a templomi és ájtatos alapítványoknak. E minőségben látjuk szerepelni a főespereseket az egyház 1 fő századaiban is. A IV. században élt Sz. Jeromos így ír: „Singuli Ecclesiar. Eppi, singuli archidiaconi, singuli Archipresbyteri, et quivis ecclesiasticus ordo suis rectoribus utitur,“ és a IV. karthagói zsinat: „Viduarum, Orphanorum, pupillorum gubernationem Eppus non per se ipsum agat, sed per Archidiaconum."*