Pécsi Közlöny, 1899. május (7. évfolyam, 50-59. szám)

1899-05-07 / 51. szám

VI. évfolyam. 51. szám. Pécs, 1899. vasárnap május 7. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Hirdetések elfogadtatnak. Előfizetések, Egész évre .... 6 frt. II Negyedévre 1 frt. 50 kr. A szerkesztői és kiadóhivatalban és ifj. Rézbányay reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesz. Félévre . . . . 3 frt. Egyes szára ára 4 kr. János kereskedésében. tőséghez küldendők a lyc. nyomda épületébe. íme a főpap. Hetyey Sámuel pécsi megyés püspök mióta elfoglalta a nagy elődök ősrégi püspöki székét, majd minden nap újabb bizonyítékát adja, hogy a püspököt a szentlélek küldi az egyház kormányzására. Az a leereszkedő nyájas modor, párosulva a béke csókjával, melylyel első találkozáskor az egyházmegye papjait megtisztelte, a benne rejlő apostoli szeretet s a lelkek üdvéért való buzgalom záloga volt. Ő egyházmegyéjének mindene akar és tud lenni s figyelme — mint a gondos atyáé — mindenre kiterjed. Biztos kézzel tartja az egyházmegye kormányrudját s a mint szigorral lép föl, ha fenyiteni kell, ép oly határozottsággal kel a jó ügy védelmére. Vezérelve — amint tényei bizonyítják — az egyházmegyei hitéletet, úgy az iskolákat a legmagasabb színvonalra emelni. S e cél elérésére sem anyagi áldozatot nem kímél, sem önmaga iránti kíméletet nem ismer. Püspöki működésének rövid egy évi tartama alatt már önmaga köré gyűjtő papjait és tanítóit lelki szt. gyakorlatokra, a hívek buzgalmának emelésére szent missziók tartását szorgalmazza, melynek költségeire sajátjából ezer forintot ajánlott föl. Csak a minap olvastuk, hogy tanügyi célokra százezer forintos alapítványt helyezett kilátásba ; rendezte a papi nyugdíj-ügyet és szeretetének egész melegével karolja föl az egyházmegyei papok és tanítók lelki és anyagi érdekeit. A jótékony társadalmi egyletek benne igazi atyjukat és bőkezű mecénásukat tisztelik, s ki tudná megszámlálni a jótéteményeket, melyeket jobbja a bal tudta nélkül gyakorol ? és a könnyeket, melyeket áldó keze nap-nap után letöröl?! Nincs szándékom e méltósága apostoli buzgalmának bámulatot keltő közvetlen megnyilatkozásait e helyen fölsorolni, csakis lelke nemességének egy tényéről akarok itt megemlékezni, mely őt egész nagyságában — mint az evangéliumi „jó pásztort“ tünteti föl. Ápril. 26-án kezdte meg a völgységi kerületben bérmantját, nap-nap után kel fáradságos útjára, hogy szavának hatalmával s a szent kenet erejével szent hitünk küzdő bajnokaivá avassa a serdülő ifjúságot. Egy napja, május elseje maradt szabadon, hogy kipihenje magát s erőt gyűjtsön a távoli, félreeső, rossz utakkal ellátott plébániákon a bérmálás szentségének kiszolgáltatására. Sem mire használja e pihenő napot?! Ápril 30-án magyar főúri vendégszerető nádasdi kastélyában ebéd közben egy közeli plébános előhozta, hogy május 1-én Kakasdon szentségimádás lesz s ő van fölkérve az ünnepélyes szentmise végzésére. Mosoly igen, de szó nem röppent el e kijelentésre a főpásztor ajkán. Este azonban rendeletet adott ki, hogy holnap reggel 7 órakor a kocsi készen álljon s a mit sem sejtő szertartót maga mellé véve Kakasdra hajtatott. Fél kilenc órakor robogott be a fényes négyes püspöki fogat a plébánia vendéglátásra nyitva levő kapuján, s az ezen napon dühöngő zord széltől átfázott főpásztor teljesen megfeledkezve egészségéről, égő vágytól áthatva, a kitett oltári szentség imádására a templomba sietett. Itt a főoltár előtt, ép imáit végző és a püspök jövetelét nem is sejtő plébánossal találkozott, kinek meglepetése, de öröme is határtalan volt. Néma üdvözlés után püspök és plébános együtt térdepeltek az ünnepi díszben, virágok özönétől elborított főoltáron kitett oltári szentség előtt. Ki írná le a hivek örömét s a község háláját ama meglepően magas kitüntetés fölött, hogy maga a főpásztor jött el kisded nyájához, s ő maga mutatja be az ünnepi nagy misét az Urnak. A főpásztor után jóval később érkezett meg a kerületi esperes Weisz János nagymányoki plébános, ki az ünnepi szónok volt, és a kerület tagjai közöl néhányan, kik természetesen mindnyájan a meglepetés hatása alatt állottak s az örömhírnek, hogy a szeretett püspök jelen van, csak akkor hittek, midőn — mint egykoron Tamás apostol — eléje kézcsókra járultak. Tíz órakor kereszt elővitele mellett és a harangok zúgása között indult a plébánia házból az összerögtönzött segédlettel ő méltósága a templomba, melynek ajtajánál „Pécsi ”üzlef” tárcája. A fénykép-írásról. Mint sok más találmány, úgy a fényképészet is bizonyos előhírnökökkel rendelkezik a nagy természetben. Mindnyájan tudjuk, hogy a nap hatást gyakorol a színekre s hogy khémiai hatásokat hoz létre. A pipacs erős napvilág behatása alatt közmondásos élénk színét bizonyos halványsággal váltja föl, pláne a sötétebb kék üveg alatt előbb, mint fehér alatt. Az aszfalt a világosságon megfehéredik. A khlórezüstnek azon tulajdonságát, hogy a fény behatása alatt megsötétül, már az alkhimisták is tudták, de valami nevezetesebb célra nem alkalmazták. Hanem századunk elején Charles világosság segélyével tudott bizonyos képeket létrehozni, de eltitkolt tudományát magával vitte a halálba. Később Davy s mások nevei említtetnek. A fényképészet föltalálójának azonban közönségesen 2 férfiút tartanak, ezek: Niepce és Daguerre. Az előbbinek első kísérlete 1814-re esik, mely egy képnek fény által való sokszorozásában állott s Így történt: A sokszorozandó képet viaszszal bevonta, hogy a papír átlátszó legyen, azután képes oldalával ráfektette a lapot egy cinlemezre, a mely aszfalttal volt vékonyan bevonva és ezt kitette a napvilágra. A rajz fekete részei a fénysugarakat nem eresztvén át, azok alatt a gyanta nem is fehéredhetett meg; a hol pedig a papiroson rajz nem volt s igy a papír fehér volt, ott áthatottak a fénysugarak és ott a gyanta megfehéredett s a képet a fény habár halványabban az eredetinél, híven lemásolta. Ezt azután állandósította levendulaolajjal s az út megvolt törve. Évtizedeket szentelve céljának, nagy fáradsággal munkálkodott. Ettől egy szerződés értelmében Daguerre megtudta a titkot s most ő fejlesztette tovább. Ő főleg a jódot alkalmazta s ezzel a találmány a diadal kapuja előtt állott, de Niepce a föltaláló a sir szélén volt s mielőtt még valami történt volna ezután a találmány érdekében, 1833-ban lezárta szemeit ama keserű tudattal, hogy azon eszme, mely életének egyetlen reménye volt, melyért tevékeny életéből 20 évet vesztett el, nem valósult meg s a diadal kapuja helyett a halál küszöbét kellett átlépnie . . . Az első hir a nagy közönséghez csak 1839-ben jutott el, midőn is a találmányt Aragó a párisi tudományos akadémián kihirdette. Ettől kezdve azután sebesen fejlődött s 60 év múlva ma olyan fokon áll, hogy mindenki bámulatát magára vonja s oly széles alkalmazást nyer, melyről a laikus nem is álmodik. Mindennek főemelője pedig azon körülmény, hogy a másodpercnek század, sőt ezred része alatt is tudnak, precíz fölvételeket tenni. Hogy ez mily haladás, kitűnik abból, hogy kezdetben a lefényképezendő egyénnek álló egy negyed óráig kellett a verőfényen ülni vagy állni, nyitott szemekkel tűrni a nap fényét és izzadni annak hevében s mindezt a készülendő kép rontására, mert ha a legszelídebb szende arc ült is a kamara elé, míg 10 órán át ott farkasszemet kellett néznie, arckifejezése szükségkép úgy elváltozott, hogy az fénykép egy kínvallatásra fogott gonosztevő képét mutatta. Hogy ez ma nem így van,, mindnyájan tudjuk.