Pécsi Közlöny, 1900. március (8. évfolyam, 17-25. szám)
1900-03-01 / 17. szám
tűrték, magát az angol nemzetet nagy lelkűnek, csak tisztviselőit tartván haszontalanoknak. Tévedésüknek csakhamar megitták a levét. E század közepén Lord Carnarvon gyarmatminiszter nem titkolhatta el régi vágyát, hogy a délafrikai köztársaságokat egyesítve angol uralom alá hajtsa, jóllehet a Sand Riveri és Bloemfontein i megállapodások értelmében 1854-ben a holland respublikált függetleneknek ismertettek el. Segítségére volt ebben az új köztársaságnak a kaffer főnök által felidézett háború, mely az ifjú Transzvált csaknem a tönk szélére juttatta. Shepstone, angol megbízott egy kierőszakolt kedvező népszavazás által az angol királyné nevében Transzvált 1877-ben annektálta. Hiába való volt a burok tiltakozása, sőt fegyveres felkelése ez ellen, mert noha kedvezett nekik a hadiszerencse, 1881. február 27-én teljesen legyőzték az angolokat a Ma ju ba hegynél, mégsem vívhatták ki teljes függetlenségüket. Az 1884-iki béke szerint Transzvál belügyeinek elintézésében teljesen független, de külpolitikájában Angliától függő, úgy hogy jóváhagyása nélkül nem is mozdulhat. Ezen időtől kezdve az angolok mindinkább kezdtek terjeszkedni, míg a burok mindig csekélyebb területre szorultak. A köztársaság mindazonáltal, szép virágzásnak indult és több szerencsés szerződés megkötése által anyagi haladásának biztos útjait egyengette. Az angolok minden jog ellenére fosztották meg mindkét köztársaságot, Transzvált és Oranjet, a Kimberley gyémántmezőkhöz való jussuktól úgy, hogy midőn a búrok 1877-ben a Johannesburgi aranybányákat felfedezték, az angoloknak nagyon szerényen kellett volna viselkedniök és a búrokat azok élvezetében zavartalanul meghagyniuk, kik erre financiális szempontból nagyon reászorultak. Ha Anglia egyáltalában kevesebb erőszakkal nyúl Transzvál belügyeibe, ha lemond annektálásáról, sokkal hamarább nyerhették volna meg a burok rokonszenvét nemcsak a maguk, hanem az általuk pártfogolt bevándoroltak részére is. De mert az angolok régi tervükről letenni soha nem tudtak és a buroknak konfliktusait mindig saját befolyásuknak növelésére akarták kihasználni, mi sem természetesebb, minthogy a Volksrad az idegeneket (uitlanders) polgári jogaiktól megfoszsza, nehogy ezek valaha elhatalmasodván veszélyesekké lehessenek. És Krügernek nagy cautelával kellett élnie a mindenben műveltebb beözönlő idegenekkel szemben, hogy utóbbiak a köztársaság önállóságát ne veszélyeztessék. Innét Krüger intézkedéseinek forrása, mely intézkedések látszólag a jog és szabadság tagadásai. Ha az angolok önmaguknál is angolabbak, bizonyára bevárják az időt, midőn a gyümölcs éretten öleikbe hull, de minthogy ezt az időt bevárni nem tudták, minden módon okot kerestek a háború megkezdésére. Jamesonnak Transvalba való betörése is angol hadicselnek vehető s mert ez sem bizonyult elegendő oknak, végre is meg kellett értetni az egész angol nemzettel a háború szükségszerűségét. Védekezésük, hogy küzdelmök igazságos részükről, előttünk végtelen gyengének látszik és önkéntelenül a farkas és bárány meséje jut eszünkbe. S mert minden hasonlat sántít, szeretjük hinni, hogy most is úgy vagyunk a felhozott hasonlattal t. i. a bárányban nehezen esik kár, mig a farkas boszujában vicsorítva fogait továbbra is megmarad farkasnak. „Pécsi Közlöny tárcája. Római emlékek. Midőn 1891. évben a keresztény világ az angyali ifjú, szt. Alajos halálának három százados évfordulóját ünnepelte, azon nagy szerencse jutott osztályrészemül, hogy a magyar zarándokokkal én is elzarándokoltam szt. Alajos sírjához, az örök városba, a keresztény világ középpontjába, Rómába. Boldogság és öröm dagasztotta keblemet midőn szept. 26-án több társam kíséretében elindultam a pécsi állomásról. Dombóváron d. u. 3 órakor csatlakoztam a zarándoksereghez, amelynek jó részét kispapok és tanulók képezték. Külön vonatunk vidám ügetéssel haladt át Somogy vármegyén, majd Horvátországon, a Karszthegység kietlen mészsziklái közt, míg reggel 7 óra tájban a buccarii öbölben kedves Adriánkat megpillantván egy óra múlva ott voltunk a tengerparton, Fiuméban. A fiumei hordárok elég barátságtalanul szolgáltak ki bennünket, amennyiben a legtöbbnek közülünk sajátkezűleg kellett csomagját, a vasúti állomástól meglehetős távolságban levő hajóállomáshoz elcipelni. Miután a podgyász terhétől és gondjaitól megszabadultunk, besiettünk a városba szt. misére. Hajónk, melylyel Anconába voltunk utazandók, 1210 órakor indult el a kikötőből. A tengertől való félelem kezdetben erőt vett az egész zarándok csapaton s csak miután egy-két órát baj nélkül haladtunk a tükörsima Adrián, nyíltak meg ajkaink vidám beszédre és helylyel-közzel az „Ave maris Stella“ kedves dallamára. Feljöttünk az „Agatha“ fedélzetére és néztünk-bámultunk, szinte megittasulva a csodaszép látványtól, melyet a tenger nyújtott. A szelíd kék hullámok, melyeket hajónk vetett, ezer meg ezer fehér fodraikkal, napnyugtakor arany köntösbe, majd fekete gyászba öltöztek, midőn a nap tűzgolyója belehullani látszott a mérhetetlen víztömegbe. Amily kéjjel élveztük a tenger szépségeit nappal, époly borzadálylyal gondolunk vissza arra az estre, amelyet a tenger hátán töltöttünk. A Haragvó Neptun elküldő szeleit, hogy bennünket megrémítsen. Alig hogy beesteledett, kellemetlen szél támadt, mely felkorbácsolá a tenger hullámait és ide-oda hányta-vetette gőzösünket. A mozgalmas viszonyok természetesen kellemetlen helyzetbe sodorták az utazók jó részét; kevés kivétellel mindannyian megkapták a tengeri betegséget. Körülbelül négy-öt órai erős himbálódzás után végre éjjel 11 órakor kikötöttünk Ankonában. Boldogságunk azonban, melynél fogva ismét szárazföldön lehettünk, nem soká tartott; az anconaiak gondoskodtak róla, hogy ne valami vérmes reményekkel lépjünk Itália földjére. A kellemetlen szél dacára több százra menő csőcselék fogadott bennünket a vasúti állomásnál, piszszegve, fütyölve, ordítozva nyilvánítván barátságtalan érzelmeit a pápa-király és az őt megtisztelni óhajtó zarándokok iránt. Mindannyian osztozván a közös kellemetlenségben, tréfálódzva fogadtuk e kirohanást és miután még átszenvedtük a talián fináncok vizsgálódásait, gyorsvonatra ültünk, mely több gyorsasággal, mint kényelemmel regel nyolc órára az Örök városba röpített bennünket. „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1900. március 1. A kat. kör családi estéje. Ez volt a címe annak a nagyszabású estélynek, melyet tegnapelőtt este rendezett a pécsi belvárosi katolikus kör, de lehetett volna azt bátran Zsinkó-alap estélynek is nevezni, hiszen az ott látottak a derék boldogult Zsinkó kanonok valóságos dicsőítését képezték. Mindig igen sokan keresik föl a hát,kör díszes termeit, de akkora közönséget nagy ritkán látnak együtt helyiségei. S mikor a nagy látogatottság okát keresem újra meg újra arra a meggyőződésre jutok, hogy a nagyközönség most az egyszer nem a maga szórakoztatására jött ide, hanem hogy lerakja filléreit arra az oltárra, melyen egy végtelenül szerény, de nagyszivű pap neve megörökítésének készülnek áldozni. A belépő első tekintete a jobboldali mellékteremben ízléses csoportba állított tombola tárgyakon akadt meg. 250 tárgy diszlett ott egy csoportban, legnagyobb változatosságban. Különféle értékes dísztárgyak, ékszerek, női kézimunkák, borok s ki tudná mind elsorolni, mi mindent juttattak oda a nemesszivü adakozók a Zsinkóalap céljaira. Végig olvastam az adakozók névsorát s láttam a jegyzékből, hogy a fölvetett eszméért egyaránt rajongva lelkesedik a skat.közönség minden rangú és korú rétege. A gazdag megvette a drága tárgyakat, a művész és iparos elküldte keze munkáját, a kereskedő elhozta legszebb áruit, az anya félig gyermekleányával együtt hímezte ki a selymet s a bársányt, s miközben nagy fáradsággal öltötték a tarka fonalat, bizonyosan a nagy Zsinkóról regélt gyermekének, ez a mesébe illő valóság ihlette mind a kettőt, azért lett olyan művésziesen szép. S a névsorban ott találtam egy-két nem katolikus nevét is. Miért, hogy egy két papért ők is lelkesednek s hogy emléke örökre éljen, miért hoztak ők is áldozatot ? Eszményi nagynak kellett lennie annak, kitigy becsülnek meg halála után azok,a kik vele nem is egy hazából valók. Forrók és fényesek lehettek jellemének sugarai, ha ilyen messze tudták éreztetni hatásukat. Ide iktatom a tombola tárgyakat küldők névsorát, hadd buzduljunk rajta valamennyien a további gyűjtés folyamán: Jobst Lászlóné, Bodó Aladár dr., Eibach Emil, Mihálffy Árpádné, Decseva Vilmosné, id. Mihálffy Böhm Amália, özv. Auerhammerné, Szautter Gusztávné, Angster Józsefné, Kellerné Hegedűs Anna, Engeszer Miklós, Németh Józsefné, Hinka Lászlóné, Jánosik Béláné, özv. Farkas Józsefné, özv. Bartossághné, özv. Koós Dénesné, Hartl Ferencné, Gebhardt Ferencné, Dischka Győzőné, Károly Ignác, Ágh Timót, Buzássy Ábel, Littke Józsefné, Dr. Parraghné, Saághy Anna, Jiratkó Albin, Hantossy Lajosné, Éhn Emilia, Taizs József, Buday Béláné, Borsy Györgyné, Borsy név., Keller István, Krum Konrád, Sávéi Kálmánná, Kussinszky Lujza, Eizenhut Antal, Kammerer Ferencné, Végh Jánosné, Piatsek Gyuláné, Thurn Emil, Germán Ferenc, Köbér Jánosné, özv. Matuskovich Istvánná, Áronffy Józsefné, Zsiga Lászlóné, Zsilinszky Lajosné, Kelemen Irma, Dr. Darányi Ferenc, Koszter Jnév, Dr. Mihályffy Ernőné, Hikker Károly, Frank Sándor, Klimo Emma, Müller N., Pintér Erreth Matild, Eizer Ilonka, Hegedűs Huthflosz Ottilia, Hergerthné Mestrics Mária, özv. Dr. Kasza Józsefné, Dobszay Róza, Nendtwich Vilma, Kerbolt Gróf Ilona, Ocskay és Shaurek család, özv. Auber Vilmosné, Dr. Bodó Aladárné, Molnár Kálmánné, Szeifricné, Szuly Jánosné, Brázay Zoltánné, Zsaborszky Ferencné, Sey László.