Pécsi Közlöny, 1902. június (10. évfolyam, 64-82. szám)
1902-06-08 / 64. szám
k kötelességei és jogai érvényesítésére, hisz az volna hivatása, hogy féltékeny őre legyen nem annyira a tanításnak, a tanítók fegyelmi ügyeinek, az iskola fölszerelésének, mert ezt megteszik felekezeti illetékes hatóságok is, hanem őre legyen a nemzeti szellemű tanításnak , nincs-e állami ellenes, specifice magyarellenes törekvés, nincsenek-e ily erős jellegű nemzetiségi aspirációk az iskolában. Képzelőerő milyen szellem uralkodhatik az amúgy is erős szerb ízű iskolák közül ebben a kácsfalui iskolában, amely ország világ előtt szerb nemzeti jellegét hirdeti. Ez vérlázító nyomorúság, tűrhetetlen jelenség. Nem fog ez reakciót szülni más nemzetiségi helyeken erősen megindult, örvendetes eredménynyel haladó magyarosítás ügyének ? Mit szóljon a nemzetiségi jellegére szintén féltékeny lutheránus és katholikus sváb épen Kácsfalun, amely iskolában oly dicséretes a magyar érzés, nyelvben és szellemben kitűnően áll a magyarosítás ügye, mikor látja, hogy a szerbnek nemzeti jellegét senki sem meri bántani, mert félnek a reakciótól. Az volt hibája mindig a magyarnak, hogy következetlen és felületes nép. Következetlen nemzetiségi politikájában, felületes a nemzeti jelleg plántálásában. Míg egyes nemzetiségekkel szemben azok gyengeségénél fogva a magyar nemzeti szellemet teljesen keresztülküzdi, megengedi másokkal, mint a szerbekkel szemben, a legkihívóbb nemzetiségi törekvéseket. Fölületességének pedig eklatánsabb bizonysága mint épen a magyarosítás ügye. Csak magyarosítani derure-borura quantitative,extensive; külsőleg a gyerek pögyögjön jól-rosszul egy pár szót, de hogy qualitásaiban, intensive, szellemében, magyar legyen hogy szeretni háláját, érte áldozatot hozni, hogy a magyar nemzet történelmében saját múltjának, saját hagyományainak küzdelmét s dicsőségét vélje látni, arra a magyarosítás ügye már csak néhány okos tanítón kivül alig terjed ki. Pedig ez volna az alapos munka s ez szilárdítaná elsősorban a magyar állam épületét Hol van a kácsfalui „szerb nemzeti iskola” ezen törekvéstől ? ? Széll Kálmánnak épen a mostani május hó 28-iki főrendiházi országgyűlésen hányta szemére a főrendiháznak egyedüli merész és tartalmas ellenzéke Zichy Nándor gróf „. . . a második kérdés azon gyönyörű, azon magasztos törekvés, hogy Magyarországon a magyar nyelv, a magyar nemzet iránti ragaszkodás, az egységes érzés mindinkább erősödjék és terjedjen ; itt és odáig ragadtak minket, hogy bizony az utakat és utódokat ebben nem kellőleg választjuk meg (ez az, amit én következetlenségnek és felületességnek neveztem) és szerintem nincsen szerencsétlenebb politika mint a nemzetiségek irányában követett politikai Magyarországban ! Széll Kálmán azt feleli, hogy Zichy kijelentése szerencsétlen, mert nem mondja meg mi a szerencsétlenség ebben a nemzetiségi politikában. No hát itt ezen szerencsétlenségnek egy erős tanúbizonysága. Szerencsétlen ez a politika, mert inkonzequens, mert felületes, mert rossz, a nemzetiségi törvény, mert a rossz nemzetiségi törvény nem lesz végrehajtva, mert Bánffy erőszakos volt, és rontott, mert Széll gyengeségével bátorít, mert nincsenek szilárd, determinált elveik nemzetiségi politikájukban, mert nincsen határozott irány, amely ezen kényes dolog természetének megfelelne. Félnek a kácsfalui szerbség reakciójától, s nem félnek a magyar nemzeti jelleg halványulásától; félnek befesteni a cirill betűk alatt rejlő fölirást; pedig még abban az iskolában s minden szerb iskolában nem lehet megtűrni a magyar állam ellen irányuló aspirációkat. Ha valamikor, mikor még gyengébb állami consolidatio helyzetében voltunk, mint most, a magyar nemzeti eszméért vérünk és életünk feláldozásával küzdöttünk, nem kellene most is oly helyeken különösen, ahol még nemzetiségi mozgalom nincsen hála Isten, mint itt Baranyában is — a szigornak minden megengedhető eszközével föllépnünk, hogy nemzetiségi törekvések érvényesülhessenek. Ily dolgokban az illetékes hatóságok nem törödömsége vétkes mulasztás, opportunizmusa nem menthető gyávaság, hallgatása pedig a kifelé húzó nemzetiségek felbátorítása. Dixi. Müller Károly*. Mert akkor ismerték az emberi testet és megértették azt. Látták, szemlélték azt életük minden fázisában, látták ifjaik tornáján, a harcokban, a versenyeken, és nem látták benne az ember bestiális, takarni való, jelentéktelen külső burokját, hanem lényegének egy részét, melynek szépsége a világ minden szépségét felülmúlja. S ezért megbecsülték a testet : ápolták s ügyessé, elegánssá és hajlékonynyá tették, hogy képes legyen szép helyzetek, állások, lépések és szökések alakítására. Ha egy esetlen mozdulatot, egy hibás testrészt, egy ferde lépést láttak, az fájt nekik, mint a zenéjének fáj a dissonáns hang, a festőnek a rikító színfolt, a költőnek a sántító rithmus. Rithmus! Igen, ez is görög. Ők a a rithmust olyan szükségszerűleg használták, mint a levegőt. A katona rithmikus tánclépésben ment verekedni, a körmeneteken az aggastyánok méltóságteljesen rithmikus lépésekben haladtak, —hogyne lettek volna a poezis, a zene és a tánc rithmusának mesterei! Csak fuvolázott az ifjú, egy szép elégia impressziója alatt, Theokritos egy pásztorversére gondolva, — annak hol epedő, hol szerelemittas, csapongó rithmusára önkénytelenül táncolt a görög lány. Ha összeveszszük e kettőt , boldog együgyüségben, elfogulatlanul, gyerekes csintalansággal biró tiszta, üde kedély, s a plaszticitás, a szépség, az elegantia élénk, öntudatlan érzése , akkor belátjuk, hogy ott a tánc fogalma sokkal magasabb rendű és sokkal általánosabb volt, mint ma. Hogy ott táncoltak nemcsak a lábukkal, hanem az egész testükkel, a szenükkel, a mosolygásukkal, melynek bájos melegségéből az egész élet szépsége áradt. Nekünk mindez idegen, sőt nem jó hatással van ránk. Mert eszünkbe juttatja a mi nyomorúságainkat, a mi nehézkes, megdöbbentően rideg életünket. Nem csodálom, hogy Miss Duncan mai előadásán nem volt valami falrengető taps vagy viharos extasis. Mi már nem is értjük meg, ha a boldogságnak külső jelét látjuk : egy olyan jelét, melytől mi oly távol állunk, mint a mai tánc a Miss Duncan táncától. Szinte fáj az embernek, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk ; nem is annyira az, hogy az élet nehéz viszonyai nem képeznek a boldogság amaz önfeledt, naiv nyilvánulására alkalmas terrénumot, hanem inkább az, hogy mi már egyéniségünkké fekalkotásunk alapján absolute képtelenek vagyunk rá. Olyanforma érzés ez, mint egy atkomalista tiszta látásának egy pillanata, mikor meglátja a normális józan emberek egészséges életét s constatálni kénytelen, hogy ő már képtelen közéjük állani. Szinte elkeseredve merülünk újra a modern élet fagyos hullámaiba, mert érezzük, hogy ama másik, langymeleg virágeső élvezésére már elsorvadtunk. És épen ezért megáll az ember esze, felvetvén a kérdést, hogy miként jutott el ez a lány a classikus légkör ilyen mélységére, hogy minő csoda képesítette őt a többi ember lelkétől annyira külön válni. Nekem különösen az a megfejthetetlen, hogy honnét tanúba a játszi csapongás, boldog öröm, bájos naivságnak azt a kifejezhetetlenül édes mámorát, mely táncáról, mosolyáról, szeme pillantásából úgy áradt felénk, mint a mindig keresett, soha meg nem talált, le is tagadott, kétségbe is vont absolut boldogság megnyilatkozása. Nem is beszélek arról, hogy minden mozdult a szobor, egy classikus műremek vonalait tűnti föl, hogy minden kézmozdulata elég volna egy modern értelemben vett művésznőnek, hogy ünnepelt legyen, hogy minden lépése, szökése, fordulata egy „PÉCSI KÖZLÖNY*002 június 5. Bánffay Simon. Irta : Bitter Illés. Ismét egy tiszta élet lobbant ki. Társadalmunknak, kultúránknak, közéletünknek neves munkája hanyatlott Bánffay Simonnal a sírba. A temető egy halommal gaz* Bizony furcsa eset. Ha mi katolikusok pápai zászlót tűzzünk ki ünnepélyeinkalkalmával, azonnal hazafiatlanságról vádolnak, pedig ki gondolhat komolyan arra, hogy a pápához pártoljon át politikai téren? De szerb zászlót kitűzni szabad, azon senki sem ütközik meg. Különben mi biztosra vesszük, hogy megyénk intézői nem fogják ezt a dolgot abban hagyni Szerk. __________________