Pécsi Közlöny, 1903. szeptember (11. évfolyam, 196-220. szám)
1903-09-05 / 200. szám
n vannak hasonló vagy legalább is megközelítő nagyságok. Mikor lesz már egyszer vége nálunk a német nyelvimádásnak ?! A magyar székem rokon a franciával , holott a német egészen idegen, sőt ellentétes a miénkkel. Ideje lenne tehát a német helyett az igazi világnyelvvel a franciával foglalkoznunk. Ha azonban a német nyelvnek gyakorlati úton való elsajátítására akarjuk gyermekeinket — bármi okból is — fogni, kérdem : miért kell erre a célra okvetlenül külföldről hozatni nevelőnőt ? Van itthon sok olyan okleveles tanítónő, aki egészen jól beszél németül és vagy helye nincs, vagy szervezete az iskolában való tanítást nem bírja , miért is szívesen elmenne nevelőnőnek — ámbár, mint ilyen, ha magyar, nincs kellően megbecsülve az úri háznál. Igen ám ! mondják Szegeden és másutt — csakhogy nekünk olyan kell, aki magyarul nem tud, hogy mindenki kénytelen legyen vele németül beszélni. Nos hát ilyen is van — sajnos ■— elég hazánkban , különösen az erdélyi szászok között és legkülönösebben Nagyszebenben, amely város közönsége magas műveltségű. Tessék oda fordulni, nem a külföldhöz. Két okból is. Először is azért, hogy az a honi németajkú nő bizonyára igyekezni fog magyarul megtanulni és be fogja látni, hogy a maga otthoni környezete által kicsinyett magyar kultúra is figyelemre méltó, holott a külföldi teljességgel nem fog arra törekedni. Ezt hangoztatni fogja visszatértekor otthoni és ezzel egy parányit simít a köztünk élő ellentéteken. Másodszor pedig a nevelőnő fizetése nem fog külföldre vándorolni és ez tiszta haszon. Sőt egy harmadik ok is felhozható, az t. i., hogy a német közvélemény lassan kint leszokja azt a jórészt balhiedelmet, hogy mi élünkhalunk a német kultúráért. Szegeden a törzs magyar városban talán csak nem ? Mert Pécsett, ahol a polgárság zöme német és ez anyanyelvét ma is túlságos előszeretettel használja, a városi elemi iskolákból a jelen tanévtől kezdve már kiküszöbölték a német nyelvet Egy pár év múlva talán már ide is hozhatnak Hannoverből vagy Nagyszebenből német nevelőnőt, mert itt eddig az utcán is meg lehetett németül tanulni s most már nagyon le fog apadni a német szó. Talán csak nem a közös hadsereg német vezénynyelvének féltése okából van szükség Magyarországon és főleg Szegeden még ma is német nevelőnökre ? ! | Hetyey Sámuel | | 1845-1903. (Folyt és vége.) Hetyey én a papsága. Mikor Pécsre jött, igy nyilatkozott az előtte tisztelgő papság előtt: — Szivem s asztalom mindig nyirta lesz papságom számára' Beváltotta szavát úgy az egyikre, mint a másikra nézve. Erről sokat lehetne beszélni. Elhozta Pécsre prefektussága vasmarkát és spirituálissága szerető szívét. Ambicionálta, hogy rövid idő alatt egész megyéjét megismerje. Mindjárt kinevezése után fölkereste egyik pécsi újságíró s terveiről kérdezősködött. Ezt válaszolta : — Mint püspök jövök Önökhöz és dolgozni akarok. A dolgok egész halmaza vár reám Gazdasági, adminisztracionális és lelki teendők sok dolgot adnak egy püspöknek. Én meg akarom ismerni valamennyi plébániát, pedig tudom, nagy az egyházmegye; a plébánosokat, kiknek anyagi helyzete szintén gondozásom tárgyát fogja képezni, saját plébániájukban akarom megismerni, mert a lelkiek művelése soha elég intenzív nem lehet; ezen művelést pedig személyes megjelenésemmel is fokozni óhajtom. A legjobb szándék, akarat vezérel egyházmegyémbe és úgy reményem, hogy ott meg fogják csakhamar ismerni szándékaimat. Szerény tehetségemet egészen hivatásomnak akarom szentelni. Nem fogok elzárkózni a püspöki rezidenciába, hanem alkalmat adok majd a nagyközönségnek is, hogy megismerjen. Nem úgy értem azt, hogy eljárok majd magánházakba vizitelni. Megteszem majd hivatalos látogatásaimat, de a püspöki állás társadalmi kötelezettségeinek is iparkodni fogok megfelelhetni. Ezek az utóbbiak ebédjei s keresetlen vidám modora voltak. Papjaitól megkívánta, hogy időről időre felkeressék. Első találkozásuk alkalmával végigvégig nézte őket tetőtől talpig, mintha a szúró, szigorú tekintettel, melyet hamarosan keresztjére, vagy a földre szegezett lelkük fenekét is át akarná vizsgálni, holott megakadt az egy szabálytalan nyakravalón is. Kegyesen fogadta egyik fiatal papját. Megígérte neki az állást a mit kért. Jó kedvében már búcsú kézcsokra, hajolt a boldog. A püspök nem engedte. — Máskor ne jöjjön elém azzal a a gallérral. A cilindert nem szerette. Sorra leintette róla papjait. De az csak olyan volt mint a hazajáró lélek- folytonosan kisértett. A cimadát, a papoknak bőszabású egyházi ruháját, sem nézte szivesen. Az általános jog nem tiltja, több egyházmegyében engedélyezve van, a pécsi papok is viselték. Rászent az egyikre, ne hordozza. A fiatal pap szegény pap, gondolta elviselt szakadásig. Észrevette a püspök. Várta. Az audencián nem szólt semmit. Jól tudtam, hogy nem a csuha teszi a barátot, hanem aztán az asztal fölött annál erősebben előhívette a dominót. Az mentegetődzött. — Kérem Méltóságos Uram az egyházjog megengedi. Az asztal fölött lehetett vele tárgyalni — Mit ? Azt hiszi maga én nem ismerem az egyházjogot. Tudja mi az ? ! — A püspök parancsol. Ez ellen nem volt appellata. Beszédje kimért, határozott, néha szinte parancsoló, sokszor szigorú, néha érdes, legtöbbször szeretettel teljes volt. A panaszt szivesen meghallgatta s röviden, velősen , de hajthatatlanul mondta ki határozatát. Az r............i káplán bement hozzá kézcsókra. Hét-nyolc hónapja volt már pécsi püspök. Engedte, hogy elmondja mondókáját. Rováson volt a gyerek, miért nem jött előbb. Közel volt, megtehette volna. A hang, az első kérdés éreztette is vele a püspök nem tetszését. De mikor hamarosan látta zavara fölött a püspök jóságos szemét megmosolyogni, hallotta személyes viszonyaira kiterjeszkedő kérdéseit, megbátorodott. — Méltóságos Uram, egy alázatos kérésem volna. — Nos? — Tiszta sváb faluba járok misézni, prédikálni. Öreg apám sem hallott, apám sem tudott, én se beszélek németül , legyen kegyes magyar községbe tenni. — Azt már nem. Tanuljon meg. Törje zúzza, a hogyan tudja. Figyelemmel kisérem. Megtette-e nem-e, de annyi bizonyos, hogy pár hónapig nem mozdult a kópián. Később tette egy tiszta magyar helyre. Ad audiendum verbum citált be egy másikat. Kegyetlenül tudott korholni, búgó erős hangja ilyenkor betöltötte az egész nagy fogadó termet, átjutott a szomszédos szobába, átszüremkedett az előszobába, ahol a titkár és sokszor az idegenek is várakoztak, mig a sor reájuk kerül. A pap csak hallgatott és védekezett. Hóbortos ember volt s a püspök a szokottnál is hangosabb lett. A delinquens flegmája és fura észjárása csaknem kihúzták sodrából. Nagyot kiáltott. — Ne kiáltson olyan nagyot a Méltóságos Ur, mert meghallják odakünn. Ebéd alatt maga beszélte el az esetet. Hanem azért a beidézett érezte a nyugodt a püspök erős kezét, írásában is dördült a hangja. Egyik fiatal káplánját bepanaszolta plébánosa Másnap jött az áthelyezés, de olyan stylusban fogalmazva, ami kedvetlenné tehette volna szegény embert egy emberéletre. Szomorodott, tört szívvel bement szegény feje személyesen a püspökhöz. Vagyvagy. Ő nem tudja mi lesz. A püspök megölelte reá mosolygott s mintegy engesztelékeny jó atya hallgatta végig védekezését. Szent volt a béke. A személyes szolgálat közvetlen környezetében igen nehéz volt. Az aulikusoknak egész ármádiája változott hat éves püspöksége alatt. Személyi vonatkozású ügyekben is befolyásoltatlan, önálló akart lenni. Kereste az igazságot és méltányosságot. Kinevezései sokszor újságszámba mentek. Előre tudni róluk nem lehetett. Saját adományozású plebájáinál kiváló súlyt fektett a kor- PÉCSI KÖZLÖNY, 1903. szeptember 5