Pécsi Közlöny, 1904. március (12. évfolyam, 34-42. szám)
1904-03-03 / 34. szám
2 PÉCSI KÖZLÖNY. 1904 március 3. 4. nevelni senkit gondosabban, mégis hogyan jártam. — Igaz, — mondtam róla, — hogy néha meggyónik a többivel ő is; de azt tapasztaltam, hogy azon szőlőknek gyermekei gyónnak többnyire őszintén, kiket édes atyjuk jó példája vonzott, nem a rideg törvény. Valamint a kertész magát a gyümölcsöt nem nemesíthetné, ha magát a fát nem nemesítené meg , épugy a szülőnek, ezen élő fának, magát kell először beojtani azzal, amit gyermekébe akar csepegtetni. És mint a vidékek meredek ösvényén a vezetőnek kell előlmenni mindig, a többiek szépen nyomába haladnak: úgy kell a szülőnek mindig előljárni saját példájával, úgy lépked a gyermek atyja nyomdokába hálás érzülettel. Az apa most így szólt : -~ Értem, mire céloz. Bir ebben az egyben rossz példát mutattam. De ha megígéri nekem a tanár úr, hogy ez uton-módon fiam megjavítja, fogadom, hogy én is el-elmegyek gyónni s megáldozom édes kis fiammal együtt. Nekem sem árt néha. Bátran megígértem, mert ezt eredményben teljes hittel birtam. Most a fiú anyja szólalt meg ekképen : — A gyónást csak értem, mert hát a szülő is csak azt teszi bűnös gyermekével szemben, amit a gyónásban követel az Isten . Mi is azt akarjuk, hogy a fiú szépen vallja be bűnét, bánja meg s ígérje, hogy nem teszi többet. Ekkor oktatást kap, s némi büntetést is, ezzel aztán kész a bocsánat számára. De az áldozást már igazán nem értem. Ott az Istenember saját testével táplálja lelkünket. Ez megfoghatatlan. — Ha fel tudnánk fogni, — felelem, — akkor hitre nem volna szükségünk. Érteni azonban nagyon lehetséges. Hisz az anya éppen ugyanezt cselekszi piciny gyermekével. Ha egy anya képes a saját testéből táplálni magzatját, mert ne tudná Isten mindenhatósága ? — Most már ezt is értem — felelte az asszony, — de hát miben áll az áldozásnak oly nagy nevelő hatása. — No, ez meg, — így szóltam, — egészen világos. Hisz a nevelésnek nem lehet más célja, minthogy mindenrosszat kiirtson belőlünk, és a rossz helyébe az erényt fakasztván boldoggá tegyen már itt e földi létben. A szent áldozásban a megtisztult lélek egyesül Istennel ! Mennyire gyűlöljük ezután a vétket, s erény után vagyunk repeső lélekkel. De hát maga Voltaire elismeri nyíltan, hogy az áldozásban hatalmas erő van, ami visszatartja lelkünket a bűntől, sőt még a hibáktól és a rossznak még a gondolatától is. íme, így szól Voltaire : — „Nézzétek az embereket, kik magasztos szertartás közepett, száz gyertya fényénél, érzékeiket elbájoló zene mellett, aranytól csillogó oltár lábainál magukhoz veszik az Istent! A képzelet leszegzi szárnyait, a lélek elbűvölten kedves kéjben szendereg, az embe alig lélekzik, leszakadnak a földiekhez fűző bilincsek, az ember egyesül Istennel, ő bennünk van, bennünk, testünkben, vérünkben. Ki menne, ki volna képes ezután csak egyetlen hibát elkövetni, vagy csak gondolatban is vétkezni ! Kétségkívül lehetetlen volt hittitkot képzelni, mely erősebb kötelékkel tartsa, vissza az embereket az erények ösvényén.“*) A szülők meggyóntak, s gyermekükkel együtt szépen megáldoztak. Kisfiukat aztán gondom alá vettem, és másfél év múlva öröm volt ránézni. Pedig a gyónáson és az áldozáson kívül semmiféle orvossága nem volt, csupán az imádság önmegtagadással és a szentmisének gyógyító hatása. Végezetül kérem, kedves hallgatóim, engedjék meg, hogy elmondjam még azt a kis történetkét, amely történetnek gondolatánál is úgy repes a lelkem tiszta örömében. Nem mondtam el még azt soha senkinek sem. Mélyen el volt zárva szívem közepében, ott erősítette hitemet a gyónás felsőbb erejében. De e gondolatnak helyet kellett adnom, hátha talán egy-két kedves hallgatómnak hitét is táplálja, vagy tán felgyullasztja az a kis történet, hogyha elbeszélem. Levélben kikértem az érdekelteknek szíves engedelmét, persze neveiknek elhallgatásával. Örömest megadták a kért engedelmet, élek tehát véle. Lelki fiam volt az, akiről most szólok. Mikor kikerült az élet ösvényére, romlott pajtások közt a rossz útra járt. Atyja észrevette, hogy az eddig oly jó, engedelmes ifjú kezd életunt lenni. A munka nem ízlett neki semmi áron, szüleinek gyengéd szeretete inkább teher volt ránézve, mint öröm forrása. Apja nem sokára tisztába jött vele. Beszélt a fejével, rimánkodva kérte, később még erősebb eszközökhöz is nyúlt, de nem használt semmit. Véletlenül egyszer találkoztam vele. Első kérdésem volt : — Mit csinál a Béla ? — Köszönöm, csak megvan. Kiéreztem mindjárt kelletlen hangjából, hogy nem csekély baj van. *) Encyklopediai kérdések. IV. k. Genf y' Más feleségéért. Nagy botrányt okozott Galambos András, ez a galamb epéjü ember, aki senkire sem tudott haragudni, aki soha botrányosan nem viselkedett, aki soha nem ivott egy-két pohárnál többet, nehogy megártson neki a bor, aki minden legkisebb illetlenséget is került, aki leányos volt annyira, hogy még a legcsekélyebb kétértelműség is arcába kergette a vért, s félénk volt anynyira, hogy talán félénksége miatt nem kért meg nőt s ezért nem nősült megmondom ez a Galambos András a kávéházban botrányt okozott. De még milyen botrányt! A kávéház tömve volt vendégekkel, valami Budapestről jött híres cigányprímás muzsikált, a vendégek közt sok színű selyembe öltözve nagy számú hölgy közönség volt. Galambos magában ült az egyik asztalnál, amikor egy hatalmas erőteljes alak fekete bajuszszal és kifogástalan szabású ruhában bejön a kávéházba, nyilván idegen volt, mert nem talált társaságot, hát odaült ahhoz az asztalhoz, amelynél Galambos ült. — Illemtudóan bemutatkozik — Galambos a füle tövéig elpirult és motyog valamit, mintha bizony akárki is megértette volna, hogy mit akar mondani. Oly jót mulattunk ennek a félszegyén gyereknek a zavarán, aki nyilván azért, hogy ne kelljen az idegennel sokat beszélnie, egészen oda fordult a cigány prímás felé, s hallgatta annak a játékát. — Bocsánat oly ismerősnek tűnik fel előttem uraságod, mintha már találkoztunk volna valahol. — Kezdette meg az ismeretlen a társalgást. — Lehet. — Felelt rá Galambos lakonikus rövidséggel, hogy a további szónak elejét vegye, s kettőzött figyelemmel figyelt a cigányra. — Talán Budapesten. — Faggatta tovább az idegen. — Lehet, — jártam Budapesten. Az idegen, kire Galambosnak ez a hidegsége egy cseppet sem hatott zavarólag, a kávéház márvány asztalán a cigányzene ritmusa szerint kopogott a körmeivel, — meg kell adni jól ápolt rózsás körmei voltak. — Azután ezüst hajtott cigaretta tárcájából egy cigarettet vett elő — s ennek füst karikáin, mint egy színházi szemüveg karikáin át vizsgálni kezdte a kávéház hölgy közönségét. Egyszerre aztán oda fordult újra Galamboshoz. — Sok szép asszony vann ebben a városban. Erre aztán Galambos odafordult asztaltársához. — Hát érdeklik az asszonyok ? — Az idegen egy igen előkelően kicsinylő kézmozdulattal felelt előbb, azután ajkbigygyesztve tette hozzá : — Hát, tudja, a másé. — S a sajátja ? — No az csak annyiban és addig érdekli az embert — tudja — amíg útjában nincs. Nagy élet tapasztalatai lehettek ennek az idegennek, mert rövid vártatva folytatta : — Ön még nem nős ugye ? Így aztán majdnem igen érti át szavaim igazságát. Pedig sem igaz, amit mondok, saját tapasztalatomból tudom, hogy a feleség csak nyűge az embernek, kölönc, aki előhaladásában gátolja. Nézze nekem is volt feleségem. Szűkös keresetemből alig tudtunk megélni. Jó asszony volt a