Pécsi Közlöny, 1911. december (18. évfolyam, 257-280. szám)

1911-12-01 / 257. szám

1911. december 1. „Pécsi Közlöny“ Tudományos munkái nem csupán ná­lunk, de a külföld előtt is szép tekintélyt szerzettek neki. Nagy tudását és tevé­kenységét ismerte a tudományos világ és ennek elismeréséül elérte azt a legna­gyobb kitüntetést, hogy a m. tudományos akadémia tagjai közé választotta. Kevesen ismerték az életben kint, hi­szen munkái nem érdekelték a nagy kö­zönséget,­ munkáinak tudományos értékét a tudományos körök ismerték el és ezek a körök emeltek előtte és tudása előtt kalapot. Elmondhatjuk róla koszorús költőnk­kel : „Homályban ül, ki egy világot zendit és teremt.“ A társaságot nem kereste, hivatalá­nak és tudásainak élt, minden szórakozását ebben találta fel s a mikor már budapesti lakásán súlyos betegen feküdt s néhány napra jobbulást érzett, a hivatalos mun­káit haza vitette s otthon dolgozott. Tudományos munkálkodásának egyik rendkívül érdekes esete,­­ hogy 1901. év­ben a Budapesten megtartott VIII. nemzet­közi statisztikai kongresszuson „A társa­dalmi és közgazdasági szempontok a XIX. század végén és a XX. század elején foga­natosított népszámlálásokban“ című felol­vasásával és előadásával nagy feltűnést kelt az összes államok tudós statisztikusai körében s folyton élénk érdeklődéssel ki­sérték előadását s kiváló szaktudással megirt munkáját. További munkái: „A nemzetiségek aránya Magyarországon 1851,1870 és 1880. évi népszámlálások alapján.“ „Jog és államtudományi vizsgálati rendszerünk.“ „A jog és államtudományi szakokta­tás reformja.“ Ugyancsak ő írta meg az 1890. évi nagy népszámlálási mű­ foglalkozási sta­tisztikáját s az egész külföld az ő általa kidolgozott és lefektetett alapokon dol­gozik. 1887 óta a közgazdasági és statiszti­kai évkönyvek szerkesztésében vesz tevé­keny részt. Legújabb munkája: „A népszámlá­lásról 1900. évben.“ Ezeken kívül is számtalan munkája van még, amelyek mind nagy tudásának, kiváló munkálkodásának élő és örök hirdetői. De rendkívül érdekes és erről egy­általán csak legmeghittebb barátai tudnak, hogy 1903. évben a nagy nemzeti küzde­lem idején, amikor a politikai pártok ádáz küzdelmet vívtak egymással, ő is a küzdő­térre lépett és a Budapesti Hírlap vezér­cikkeiben szállt síkra a nemzet eszméi mellett és odadörögte az akkori szabad­elvű pártnak: „Tessék a szabadelvű pártnak egész nyíltan és őszintén a nemzeti követelések élére állani és hazafias érzéssel, de egy­úttal bölcs megfontolással megállapítani, hogy mik szükségesek arra, hogy a nem­zet minden vágya és törekvése teljesüljön.“ Cikkéről maga a „Budapesti Hírlap“ így ír: „A Budapesti Hírlap ismeretlen munka­társa, akinek különösen nemzeti s katonai kérdésekben nem egy szellemes, alapos és­ komoly cikket köszönnek e lapok ol­vasói, akinek a szerkesztőség valóban csak nemes szellemét és kezeírását ismeri, nevét ellenben nem tudja.“ Rendkívüli szervező erő volt a sta­tisztikai munkálatok tudást és széles körű ismereteket igénylő vezetése körül, az adatgyűjtések mesteri összeállítása és fel­dolgozásának ezerféle ágazatánál. Nemes, nagy szív halt ki, akit egy­aránt sirat mindenki, aki nemes szívének, nagylelkű gondolkozásának jóságát ismerte. Tisztviselő társai szerették s most mély fájdalommal kisérik utolsó útjára. Kubik Sándor, lak. De hát a vallásos ember nem lehet a haladás embere ? De igen. Csakhogy úgy rendezze be életét, hogy szeme elől ne tévessze a vallási ideált és vele és mellette éljen lelkében a többi! Nézzük végig az emberiség történe­tét. Egyik eszme, felkapott ideál a másik után lesz lehetetlenné, elbukik, csődöt mond, elvész az élet forgatagában , s a vallásos ideál évezredeken át nemcsak fenntartja magát, de az élet forgatagában ezer támadásnak is kitéve legyőz időt és embereket s napról-napra emelkedik s emel magával minden lelket, mely szerinte él. Az egyház senkit nem magasztal fel, ha Krisztust magában meg nem testesí­tette. A nagy embarras de richesse, a sok próféta, a sok programm, a temérdek ur! Akik már mindent , letagadtak, ami fenkölt s felmagasztaltak, ami közönséges ! Mit értek el ? Bizony, bizony, az embe­riség nagy epochája az inkarnációval kez­dődik ! II. A pogányok önzésből szolgáltak iste­neiknek. A judaizmus félelemből hódolt Jehovának. Jézus tanította, hogy Istenhez szeretetből kell lépni. Mégis észlelhetni, hogy a kereszténységben sem tűnt el tel­jesen a pogány és a zsidó istentisztelet szelleme. Pogány vonás bennünk, hogy merő anyagi és ideig való szempontokból imádkozunk Istenhez és vele, meg szent­jeivel is pörbe szállunk, ha nem vagy nem úgy és abban hallgattatunk meg, amit és hogyan kívántuk. Bizony alig ma­radunk hűek az Úrhoz, ha bölcsessége más intézkedést lát szükségesnek. Közel a kísértés, hogy bölcsességé­ben és igazságosságában kételkedjünk. Magunk szeretnénk Gondviselés lenni. Mennyire hiányzik a komolyság e sza­vainkból : Legyen meg a te akaratod. Hol marad megvalósítása Krisztus tanácsának: Keressétek elsőbb az Isten országát. Örö­mök, sikerek — ez egy nagy darab po­gányság. És nem a régi zsidó szellem-e az olyan lelkűsét, amelyik megemlékezik ugyan a csalhatatlan Biróról, mégis szivé­ben igy beszél: Bár csak ne volna számadó s ne számonkérő Isten, hogy a kívánság ilyen-olyan ösztöneit szabadjára engedhet­ném. Jobb ugyan, hogy félelemből s nem önzésből szolgálnak sokan Istennek, de ez is csak tökéletlen forma. Mint Krisztus, szabadon és kényszer nélkül volt enge­delmes Atyjának, úgy a krisztusi ember­nek sem lehet másként, mint önszántából és meggyőződésből keresni az Urat s az Ő akaratát. Fizikában és morálisban egyaránt a megismerésen fölépülő szeretet viszi az embert a szabad elhatározásra. A gyakorlati vallásos élet a fensőbb akaratban a bölcsebbet látja s azt és olyat, akiben előbb volt hozzánk hajlan­dóság, semmint mi őt megbecsültük. Az állhatatos, hűséges, kitartó ra­gaszkodás Istenhez abban gyökeredzik, hogy mi mindenben őt keressük. Nem mint a világ, mindenben magunkat. Az békéhez, világossághoz, egyensúlyhoz se­gít. Ez rövidlátóvá, pessimistává tesz. Isten az ő akaratát így vagy úgy, de keresztülviszi. A mi akaratunk naponta új akadályokba ütközik. És abban nincs lelkiismereti kény­szer, ha ezt az isteni akaratot respektálj A csecsemők halandósága. — Németországban és máshol. — A csecsemőhalandóság nemcsak a köz­­egészségügy, hanem a szociálpolitika szem­pontjából is korunk egyik legnagyobb fon­tosságú problémája. Senki sem haladhat el közömbösen azon döbbenetes tény mellett, hogy esztendőnként milliónyi gyermek hal meg első életéveiben. Gustav Temme: „Die sozialen Ursachen der Saeuglingsster­­blichkeit“ című könyvében megrázó ada­tokat tár föl Németország csecsemőhalan­dóságáról. Temme szerint Németországban félmillióra rúg évenként az egy évnél fia­talabb korban elhalt gyermekek száma. A higiénikus rendszabályok és a munkafel­tételek megjavulása erősen csökkentették az utóbbi évtizedekben a halálozások szá­mát. Amíg például 1855-ben ezer lakosra 29,4 halálozás jutott, 1903-ban már csak 21,1. Ezzel szemben azonban a csecsemő­­halandóság nem javult, sőt rosszabbodott, az ipari vidékeken pedig egyre fokozódik. A csecsemőhalandóság legerősebben az al­sóbb néposztályok között pusztít, ami köny­­nyen érthető. A szegény embereknek van tudvalévően, a legtöbb gyermekük és a legkevesebb módjuk ahhoz, hogy gyerme­keiket megfelelően fölnevelhessék. Egész Németországban meghalt 1904- ben 1.163.183 egyén. Ebből volt gyermek : egy éven alul 397.781, 1—5 év között 117.001, 5—10 év között 28.121 és 10—15 év között 15.875, összesen 560.778, tehát az összes elhaltaknak csaknem a fele 15 éven alul volt és ennek a nagyobbik fele pedig még csecsemőkorban. A legtöbb csecsemő a sziléziai kerü­letekben pusztul el, ahol átlag majdnem minden harmadik gyermek még első élet­évében meghal. A csecsemőhalandóság 1901-ben a legnagyobb Oroszországban volt: 36.4%­­Meghalt ugyanebben az esztendőben az élveszülöttek közül: Németországban 20.7%, 3

Next