Pécsi Napló, 1898. január (7. évfolyam, 1-25. szám)
1898-01-01 / 1. szám
,megállapitása: apostoli királ ii felségesel kéziratot méltóztatott , báró Báffy! Minthogy a korona szájainak és a birolmácsban képviselt királyságok szagoknak törvényes képviseletei tött azon arányra nézve, melyben azok az 1898 ik évben a közös ügyek kötségeihez járulni tartoznak, az 1867. tj XII. t. sz. 19., 20 és 21. §§-ai 1867. deczember 21-én kelt törvény I. §. a kir. törv. lap 146. s-zára) értelmében létesítendő egyezmény nem jött étre, a közös ügyek költségeihez való hzzájárulásvi arány kérdését az idézett érvény 21. § a (az idézett törvény 3. aj alapján akképén döntöm el, hogy az arány, melyhez a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok a tö be ügyek költségeihez az 1887. vi XXIII. t.-cz. (1887. évi május ,1 én kelt törvény bir törv. lap 47.zám) alapján az 1888 tól 1897 ikéig terjedő időközben járultak, az 898 ik év tartamára is változatlanul enntartatik. Utasítom Önt, hogy ezt köztudomásra hozza. Kelt Bemben, 1897. évi deczemer hó 30 ." Ferencé József, s. k. , Bánffyi, s. k. Ugyancsak a hivatalos lap mai táma közli a magyar delegácziónak : ’«Inger ’« A provisoriumról szóló rendeleteket , hivatalos lap mai száma nem közölte. A rejtélyes ember. A „Pécsi Napló“ eredeti tárczija.• Messzemenő nagy hire volt Weigert latyás gazdagságának , de senki se tudta óla, hogy miképen jutott a nagyvagyon----- módhoz. Felszakadt az uj év szinte hogy kaczag a ni végig ;ezeg az egész mind» uj, tiszta levegő áttör a ru alkaton belopódzil,a szírek 0 ■ vert» és'tíz#3'ekkel lelkeket. Széjjel oszlott a boszu, a bánat, a e-ügged játszi, pajzán tündérkék m sokat, piezulákat, mint val mint egy élettelen gép. W mosolyogni nem látta em, mintha szive, lelke és lett boltzárás után gyors lépte nyaralójába, sietett, mint Az égisz éjszakát künni csak kora reggel tért ki Rejtélyes, misztikus alak tartotta a köznép, hogy azel a lelkét, a pokol fajzat Még a családi életében se bizalom, szeretet. Úgy élűnek lettek volna. Csak az együtt, máskor elvétve, toros ünnepekkor. Olyan »ле« gyermek a különös embernek, oly menő leáijai és senki es isteni élet. Igaz, hogy a kozog hozzá. Nyilvánosságokra soha se mentek, őrizte az öreg Weigerte aranyait, erős zár alatt. C léány mert néha az utczai sok gyúladt titkos ezé, kárhoztatott szive. Egy hadnagyba szeretett, ak ridec, mogorva Eldobott kard. A társadalomban, a kenyérért hatalmas küzdelmet és óriási munkát folytató emberek között, nem ismerek szánandóbb alakot, egy szegény, vagyonnal nem bíró katonatisztnél. A kardbojt, az aranysujtásos ruha kötelezettséget ró a viselőjére, amelyeket ha törik, ha szabad teljesíteni kell az illetőnek, különben érdemetlennek találják a kard viselésére és előbb vagy utóbb megfosztják attól. Sok ember jut erre a sorsra s még több azoknak a száma, akik nem várják be azt a borzalmas pillanatot, hanem egy pisztolydörrenéssel véget vetnek sötébe borult életüknek. Olyanok is akadnak, akik nem várják be azt a pillanatot, amely a kétségbeesésbe rántja őket, hanem idejekorán önmaguk tépik le és dobják el a kardot oldalaikról s keresik a boldogságot más uton és elmerülnek a munka okozta zsivajban, zakatolásban. Ezek a józanok, a szerencsések, az irigylésre méltók, akik tudnak komolyan gondolkozni és többre becsülnek egy pereznyi édes boldogságot, amit egy csöpnyi édes asszony képében találnak fel, a hosszú, kínszenvedéssel teli, csillogó nyomorúságnál. A napokban egy rövidke hite jelent meg a Hivatalos Lapban és ez okozta azt, hogy gondolkozóba estem egy pillanatra a gyönyörűnek tartott katonai élet felett. Szárazon, egyszerűen csak annyi volt megírva alig két apró sorban, hogy egy huszár tiszthelyettest, aki lemondót a rangjáról, az igazságügyi miniszter egyik közeli községben díjtalan adógyakornokká nevezte ki. Szokatlan hír, amely sokak előtt feltűnt. Vannak, akik csodálkoznak, hogy akadt egy ember, aki eldobta a fényessen ragyogó kardot, letépte gallérjáról az aranyos kitüntetést, oda hagyta a zajos nagy várost és elment mesze íbesezett felcsapott holmi magunkfajta egyszerű, hétköznapi munkásnak. És mikor elolvastam a kicsinyke czukor-, kávé-, szegfűszeg- és bors-mérés nem valami szédítő nagy haszonnal jár. Kis lutri is volt nála pár évig s valami hiányosság miatt egy szép napon elvették tőle. A rossz nyelvek akkoriban azt hajtogatták, hogy csalt a lutrin. Tudta a módját, hogy mikép kvinternókat csinálni.*Más volt az ő pénzforrása, ez követte volna el az ő volna. Neki sok pénze lát. Sokáig járt szájrólmonda, de utóbb felamanó se beszélt róla. Izdagodott tovább, kétszer-háromszor kigba s néhány hetet a családja se tudta és teszi meg évenként a titokban tartotta, mondani, hogy egy m Németországban, a utazik, de egyeztó sem a rejtélyes köjet, hova ment, csomó pénzzel tért bírt, egyszerre elkezdettem Eszembe jutott az én ehhez de Ambicziával, nagy remények tem fel egykor én is a kardot sok pillanatban ismételdő rózsaszínű álmaim elenyészte reményem ködbe foszlott. Húzott, vonzott valami, epedtem egy csöpnyi édeti ság után, a melyet abban e nába bújva, ki tudja megtal, valaha. Ugyanezek a gondolatok is, amikor a Hivatalos Lapi A szerelem, ez az áprilisi csalfa, kápráztató játékát mi nyal a szegény huszár tiszti a mig végre megunta a játékot hörögve hullott le a fényes kar És szivemből gratulá tiszthelyettesnek komoly go nagy elhatározásáért és egy sajnálom mostani helyzetét hogy csak egy egyszerű dijtat beli gyakornokocska. A megelégedett és boldog, lázva lesi a csillogó napságt belopodzik a piszkos, poros kán és ott okvetetlenkedik mellyel a fehér papiroson e szivet rajzol, czirkalmoz egyszer-húszszor a legszebb Hírrovatuk Pret, 1898.