Pécsi Napló, 1911. október (20. évfolyam, 222-247. szám)
1911-10-01 / 222. szám
k elmélkedhettek a haza nagy bánatján, feledve volt minden, amit a török ellenünk valaha vétett. A régi gyűlölséget rokonszenv váltotta föl és jó ideig úgy gondolkoztak nálunk: ne bántsd a törököt. A törökök örömeiből, harci dicsőségéből mi is kivettük részünket, testvéri szeretetet adtunk cserébe a régi gyűlölködésért, mégis most, hogy az olasz nemzet imponáló föllépésével szorongatja a törököt és Tupoliszt és Kirenaikát, »ahol a rendetlenség nem akar véget érni«, amint ezt az olasz külügyminiszter nevezetes diplomáciai jegyzéke mondja, elfoglalja, nem tudunk sajnálkozást érezni Törökország iránt, mely képtelen most szembe szállni a hatalmasabbal, az erősebbel, mivel hadihajóinak még ágyúit is felpanamázták a vezérek és ott áll ma is a török birodalom, ahol évszázadokkal ezelőtt állt! Ennek pedig következményei vannak, melyeket meg fognak érezni. Most még hősködnek, büszkén szólanak az ifjú törökök, hogy megvédik Törökország integritását, de kővel dobálják az utcán nagyvezéreket, akit pedig azért felelősségre vonni, amit elődeik évszázadokon át elmulasztottak és amit most hatalmi mámorukban, de talán érdekeik megóvása céljából az olaszok tesznek, nem lehet. De bűnbak kell és azt a nagyvezérben vélik megtalálhatni. Bizton reméljük, hogy az olasztörök konfliktusba nekünk beleszólásunk nem lesz. De mindenképen alkalmas a tripoliszi okkupáció arra, hogy mi is öntudatra ébredjünk. Vagy le kell szerelni a hadsereget, ha ezt megteszik az összes európai nagy államok és olyan hadsereget kell csak szervezni, mely polgári munkát folytat, de 24 óra alatt hadba állítható, amikor azt a haza védelme megkívánja, vagy szét kell nézni Ausztria- Magyarország határain túl is, hol tűz— Mert azt mondta Zsófika egyszeri hogy szereti a zsemlyét, — felelt Herman érzékenyen. — Eleinte nem is tudtam, hogy többet ád, — szólt a leány. — Nem tudta ? — kérdezte meglepődve a kis bűnös. — Tudtam ugyan (tehát mégis tudta!) hogy hatot szoktak adni másutt, Kanizsán is annyit adtak mindig mindenütt, — mentegetődzött a leány, — de azt hittem, hogy maguk többet adnak. Még el is dicsekedtem a nagyságáéknak, hogy Schwartznál nyolc zsömlyét adnak! Nevettek rajtam. Aztán szekíroztak — magával . . . — Hát még a mérnökök is tudnak az ő létezéséről? — kérdezte önmagában — ez már valami mégis: ővele szekirozzák Zsófit! összehozzák vele. Ez több, mint amire valaha számított! Zsófi folytatta: — Azután már nem bántam, hogy a zsömlye miatt szekiroznak. Gondoltam, ha maga adja, hát akkor biztosan adhatja. Van a kosárban elég a Schwartznak. Jut is, marad is. Gondolom, valami háromszor adott többet. Azután már Schwartz adott, mint ahogy mondotta is . . . Zsófi most olyan mozdulatot tett, mintha már menni akarna. — Ugye, most maga szökik, Zsófi? — kérdezte hirtelen elhatározással Hermann űzhetnék ki a monarkia egyesített lobogóját, melynek a magyar korona az ékessége! Imperialistikus politika nélkül nincsen szükség arra, hogy megremegjen a honi föld a békehadsereg dübörgő lépései alatt és miként az olasz, angol, német, francia, orosz, amerikai, holland tengerészet és hadsereg a honi kereskedelem és iparnak igazi harcosai, ébredjünk, eszméljünk végre mi is és a nagy osztozkodásból jusson Ausztria-Magyarországnak is, mely nem maradhat meg mindenkor a legszolidabb, legigénytelenebb államnak, melynek nincs más rendeltetése, mint hogy megéljen! Épen a véderő reform, a katonai létszámemelés küszöbén aktuális e tárgy. Érdemes azzal a legkomolyabban foglalkozni, ha azt akarjuk, hogy ne csak nagy és erős hadseregünk, öldöklő flottánk, de annak a mai kor szellemének és törekvéseinek megfelelő hivatása is legyen! A gyengének Vélt Itália egységesítésének évfordulóján mutatja meg az utat, melyen ma az államoknak haladni kell, amikor néhány nap alatt egész hadsereget szállít partra Tripoliszban, ahol Olaszország javára semmi mást nem akar, mintrendet teremteni, megvédeni az olasz érdekeket», ami magyarul annyit tesz, mint elfoglalni egy sok jövedelmezőséget ígérő török provinciát! A mostani tripoliszi okkupáció pedig mint idegen állam hódító törekvése bennünket csakis annyiban érdekelhet, hogy azért egyik katonánknak hajaszála se görbüljön meg és ha a mi katonáinkat küldjük harcba, az csakis saját érdekeinkért történhessen. FERENC JÓZSEF gőz- és kádfürdő A bosznia-hercegovinai tartománygyűlés egybehivása. A hivatalos lap mai számának élén a következő királyi kézirat jelent meg: MI ELSŐ FERENCZ JÓZSEF, ISTEN KEGYELMÉBŐL AUSZTRIAI CSÁSZÁR, CSEHORSZÁG KIRÁLYA stb. és MAGYARORSZÁG APOSTOLI KIRÁLYA ezennel tudtul adjuk és közhírré tesszük: A bosnyák-hercegovinai tartománygyülés 1911. évi október hó 2-ára Sarajevó országos fővárosba uj ülésszakra egybehivatott. Kelt Wienben, 1911. szeptember 24-én. Ferencz József s. k. Burián s. k. : Az obstructió megszüntetése A kormány ezideig a legnagyobb nyugalommal nézte az obstrukciót. Nem volt könnyű feladata a miniszterelnöknek, hogy flegmájával, nyugalmával és önbizalmával lecsendesítse a Nemzeti Munkapártban mind erősebben jelentkező türelmetlenséget, de ezzel elérte azt, hogy immár a törvényhatóságok túlnyomó nagy része energikusan állást foglalt az obstrukció ellen és a legközelebbi napokban hasonló szellemben fognak megnyilatkozni rendes közgyűléseiken a többi törvényhatóságok is. A kormány előtt most csak két út állt, hogy véget vesse az obstrukciónak. A házföloszlatás és a házszabályrevízió. Bár célt ért volna a házföloszlatással is, mely mindössze három hónapos képviselőházi szüneteléssel járt volna, de a választás annyira fölkavarja az ország nyugalmát, hogy ezen eszközt lehetőségig mellőzni kell, annál is inkább, mivel az ellenzékből még a Nemzeti Munkapártnak a választásokra várható nagy többsége mellett is oly számban juthatnak be, hogy ott folytathatják az obstrukciót, ahol most esetleges házfeloszlatás útján abbahagyták volna és akkor is mindjárt az obstrukció letörésével kellett volna kezdeni, ami kétszeres megrázkódtatással járt volna. És így a képviselőház most öt napi szünetet fog tartani és mire újból egybegyűlnek a képviselők a tárgyalások folytatására, addig meg fog érni a házszabályrevízió és gondoskodás fog arról is történni, hogy az ne történjék erőszak útján, melynek alkalmazására olyan imponáló és lelkes többség mellett nincs is szükség, hanem csakis a 48-as évi házszabályok szellemét fogják föltámasztani és ez elegendő is lesz a parlament munkaképességének helyreállítására, amire annál nagyobb szükség van. — Találkozunk? — sürgette újabb kérdéssel a legény. — Nem tudom, — felelt a leány. — De igen... Találkoznunk kell, Zsófika... — Lehet . . . — Jó? . . . — Talán. — — Igen, vagy sem? — Nem tudom . . . Ezekkel a rövid szavakkal körülbelül be is fejeződött volna Zsófi és Hermann ur között a beszélgetés, mert Zsófi máris, indulófélben, szájához kapta a kezét és Hermann ur szomorúbb arccal, mint valaha, a hátsó kis raktárajtótól szólt vissza: — Hát kezet se ad? — De, azt igen, — felelt a leány. Visszament és kezet adott Hermann úrnak, amit a segéd szinte túláradó boldogsággal ragadott meg. És Hermann úr, — miután először életében fogott kezet egy olyan leánnyal, mint Zsófi és olyan szándékkal, amilyennel Zsófi iránt viseltetett — ilyenformán megelégedetten tértetett vissza, a ládákon keresztül bukdácsolva, a boltba . . . Épp akkorra Zsófit is hívták. De Zsófi már az utcáról hallotta kiáltozni a nevét. — No, hiszen engem várhatnak — dünynyögött magában a leány. És ment tovább, vissza — a mérnökök lakása felé . . . Pécsi Napló 1911. október 1. Pécs, Rákócy-ut 42. Nyitva reggel fél 6-tól este fél 7 óráig. — Nem szököm én, — felel a leány — dehogy szököm. Nem szoktam szökni. Én csak elmegyek innét. — úgy értettem én is, Zsófika, — igazította helyre az előbbi kérdést a segéd, belevörösödve, — úgy értettem természetesen én is, hogy maga most megy, Zsófika ... Hát csakugyan elmegy? . . . — El, — felelt kurtán a leány. — Pedig milyen jó lett volna, ha nem megy el tőlünk, Zsófika . . . Milyen jó lett volna nekem! ... De én, — én nem szólok most senkinek, hogy... láttam magát szökni... — Mondtam már, hogy nem szököm, — szólt a leány, fejét elfordítva. — Hát akkor ne menjen Zsófika, — kérlelte a legény — most éppen a legjobb lett volna nekünk. — Micsoda „nekünk ?“ — kérdezte megütődve a leány, — mire gondol? . . . . . . E percben nevén kiáltották Feisztuber urat, gyors ismétlésben, belülről, az üzletből: — Herman! . . . Herman ! . . . Hermann ur dühös lett, de csak lenyelte a haragot, hogy még ott sem hagyják békén, ahová pár percre kiment s amihez kell a cigaretta füstje is . . . Azért hát inkább ő sietett most már a kérdéssel: — És most hová fog menni, Zsófika? — Vissza, a régi helyemre, — szólt elgondolkozva a leány.