Pécsi Napló, 1941. október (50. évfolyam, 222-248. szám)

1941-10-28 / 245. szám

L. (ötvenedik) évfolyam, 245. szám. Ars 12 fill. шшшишшишшшвшааашяшш1941 október 28. KEDD NAPLÓ Ш1 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Munkácsy u. 10. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerk. tel.: 21-09. — Kiadóhivatali tel.: 20.27. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP Ш Előfizetési árak házhoz szállítva vagy postán egy hónapra 2 P 50 f, egy negyedévre 7 P 50 f. Egyes szám ára 12 fillér, — 12 oldalas 20 fillér. 0 MARCIA SA RÓMA Ma van tizenkilenc esztendeje annak, hogy egy esőverte októberi éjszakán feketeinges fér­fiak dübörgő menetoszlopai közeledtek Róma örök halmai felé. A Férfi, akinek acél­koponyájából kisugárzó ener­giák dinamizmusa hajtotta a vakmerő és fanatizált légiókat a Ti­beris felé, e pillanatban még a milánói színház egyik páholyában a „Hattyú“ előadását élvezte és hallatlanul fegyelmezett imperatorarca mit sem ár­ult el azokból a hírekből, melyeket a páholyajtón ötpercenként kopogtató futárok jelentettek a győzelem boldog izgalmától li­hegve. Az Avanti volt főszerkesztője, Itália legragyogóbb tollú és egyetlen megveszteget­hetetlen publicistája halálos biztonsággal tudta, hogy az alkotmányos tényezőkkel játszott ve­szedelmes „va banque“-ot meg kell nyernie és amikor a fasistáitól megszállt fővárosból meg­érkezett a király távirata, mely kormányalakí­tással bízta meg, nem érzett meglepetést vagy elfogódottságot. Mindennek így kellett tör­ténnie. A játékot meg­ kellett nyernie, mert a tét nem az ő egyéni életsorsa, nem egy klikk diadala, nem egy párt sikere, hanem az olasz nemzet jövendője és Itália nagysága volt. Mert senki sem tudta pontosabban, mit jelen­tett Itália a múltban és minő sors várja a jö­vőben, mint Benito Mussolini. __ Itália két ezredéven át megajándékozta a világot a római civilizációval, a keresztény kultúrával és a reneszánsz művészettel. Cézá­rokat és orátorokat, remek jogászokat és filo­zófusokat, apostolfejedelmeket és mártírokat, szent Ferenceket és Dantekat, Leonardokat és Savonarollákat, Macchiavelliket és Gallileiket vetett ki méhéből ez a föld és bűvöletbe ej­tette a világot a színek és vonalak, formák és hangok örökkévalóságba szökkenő csodáival. De Itália maga, amióta kilobbantak a rene­szánsz alkonyának utolsó tüzei, egyre koldu­­sabb lett. A véreskezű condottierek és sima­nyelvű signoriák világában a lokális jelentő­ségű, de izzó gyűlölettel vívott Firenze contra Pisa kakasviadalokban lealjasodott az itáliai lélek és az olasz lelkiség tarka és értéktelen mozaikdarabokká töredezett. A félsziget álla­­mocskái állandóan ide-oda dobált sakkfigurák voltak a pápa, a Habsburgok és a Bourbonok sakktábláján, a XVII. és XVIII. században Itália már csak muzsikusokat és spadassinokat adott Európának és a XIX. század elején Met­ternich nem ok nélkül szögezi le megfellebbez­hetetlenül: „Olaszország csak földrajzi foga­lom.“ Még a Risorgimento mozgalma sem az olasz lélekből sarjadt, mint Ugo d‘Andrea mondja, ez a francia természetjogi iskola, az angol alkotmányosság és a Jung Deutschland romanticizmusának szintézise volt. Amikor a század második felében sokkal inkább ked­vező külpolitikai konstellációk hatása alatt, semmint az olasz nemzeti lélek erőfeszítései következtében megszületett az­­Unita Italia, az olasz nép, amelynek tulajdonképpen évszázadokon át nem volt történelme, nem voltak hagyományai, nem volt egy­séges szelleme és közös lelki tartalmat legfel­jebb az osztrák gyűlöletben talált, idétlenül mozgott a megduzzadt államtestben. Európa előtt az olasz úgy jelent meg, mint a mando­linját pengető lazzaroni, aki ott sütkérezett a múlt nagyságát idéző és a jelen vigasztalansá­gát hirdető fórumok romjai tövében, ahonnan időnként valami népgyűlésre tódult, hogy déli vére temperamentumával tapsoljon meg, vagy fütyüljön ki egy-egy politikust, aki homályos célok érdekében, homályos üzelmekkel gyanú­sította valamelyik kollégáját. A királyság a bomlás összes szimptómáit magán viselte és az elmúlás enyészetillata lebegett Toscanától Calabriáig. Amikor kitört a világháború, az intervencionisták, D'Annunzio, Corradini stb. kis harcos csoportja élén éppen maga Musso­lini Itáliát háborúba hajszolta, azzal a csata­kiáltással, mely fogalmazását magától a ké­sőbbi Ducétól kapta: „A semleges Itália a ha­lottak országa lesz“. Hogy Olaszország mely­nek humuszát átitatta a százados Habsburg­­gyűlölet, a Monarchia ellen fog fegyvert, egy pillanatig sem volt kétséges. Olaszországnak a négyéves háború mérhetetlen vérveszteséget, a békekötés pedig túlságosan keveset hozott. A lerongyolódott és éppen szövetségeseitől meg­alázott Olaszország újra politikai maffiák, pártintrikák színhelye lett, fejetlenség, zűrza­var és züllés uralkodott. A prométheuszi férfi, akinek szívében egy nemzet megváltásának küldetéstudata lobo­gott, fajtája összes erényeinek és bűneinek ma­tematikai hitelességű ismeretében, halálos biz­tonsággal tudta, hogy ha meg akarja menteni népét, akkor új életideált kell adni nemzeté­nek, újjárajzolni az olasz nemzeti psziché arcu­latát. „Vivere pericosolamente“ harsogja a „dolce far niente“ népe fülébe. Azt akarja, hogy fajtája az „argonauták népe“ legyen, amely acélos karral és az önbizalom duzzadó vitorláival indul a történelem tengerére, hogy megszerezze magának a drága zsákmányt, a nemzeti nagyság rég hiányzó dicsőségét. Mus­solini anyaga nem az egyén volt, hanem a tö­meg. Nem a szervezetlen tömeg, melyet juh­­nyájnak tartott, hanem a menetelő hadoszlop, melyben az egyén megsokszorozódik mind­azokkal, akikkel együtt menetel. Azt mondta, a Tömeg olyan, mint a nő, szereti az erős em­bereket, ő pedig olyan valaki, aki egyike a világtörténelem legerősebb embereinek, nem szereplője a történelemnek, hanem kovácsolója, aki át tudta adni népének kiklopsi akarata ellenállhatatlan ritmusát. Úgy látta, hogy a tömeget két gyeplőn kell vezetni: az egyik az érdeklődés, a másik a lelkesedés. A mozgalom páthoszát az antik Róma víziója adta meg. Róma, Róma, Róma. Ez Mussolini nagy centrális élménye. A világ legdicsőségesebb impériumának emléke örök időkre rabul ej­tette fantáziáját ennek az embernek, aki való­ban egész lelki és testi habitusában cézári férfi. Egész szuggesztív erejével beleégette az ola­szok lelkébe azt a tudatot, hogy Olaszország egyenes folytatója a római birodalomnak és Itáliának világtörténelmi hivatást kell betölte­nie ma is. Ez a világtörténelmi hivatás egy földközitengeri birodalom kiépítése és egy új, harcos és dolgozó életforma kialakítása. Ez az életforma, melynek elérése eszköz és cél egyszerre: a fasizmus. Mi a fasizmus tulajdonképpen? Egyetlen szóval felel a kér­désre Mussolini: „Életmód“. Ez az életmód a bátorság, a rettenthetetlenség, a kockázat sze­­retete, irtózás a kényelemtől és a mindenáron való békétől, állandó készenállás, az egyhely­­benülés gyűlölete és mindennek merész válla­lása a közéletben és a magánéletben, az er­kölcsi és anyagi erők nagyszerű mozgósítása, mely hitvallásként hősiességet, magatartásként fegyelmet, összefogást, kötelességteljesítést és áldozatkészséget követel az egyéntől és dina­mizmussal tölti meg a tömeget. Mussolini álma az volt, hogy a félsziget egyetlen hatalmas elsáncolt tábor legyen, ahol emberek milliói készülnek szárazon, vizen és levegőben, iskolákban és gyakorlótereken, temp­lomokban és stadionokban az élet nagy áldo­zatára, a fajta megújhodására, a latin örökké­valóságra, a nagy csatára. Mussolini 1926-ban egyik beszédében azt mondotta: „tíz év múlva nem fognak Olaszországra ismerni az idege­nek, mert addigra gyökeresen átalakítottuk, nemcsak arculatát, de lelkét is és ha a fasiz­musnak sikerül, mint ahogy én akarom, átala­kítani az olaszok jellemét,­ úgy legyetek meg­győződve, hogy amikor a sors kereke a mi kezünk ügyébe kerül, mi készen állunk majd rá, hogy megragadjuk.“ Mussolininek a kijelentése azt a szikla­szilárd hitét tanúsítja, mellyel bízott a nemzeti jellem-regenerálódás csodájában. Pedig jól tudta, hogy milyen emberfeletti feladatot vál­lalt, amikor új életformát akart adni egy me­diterrán adottságokkal bíró, a kollektív gon­dolattól idegenkedő, önzően individualistának, elmésen kritikusnak és bájosan fegyelmezetlen­nek született népnek. Hiszen a római gondo­lat hagyományában több volt az ő nagyszerű agyvelejének brilliáns történelembűvölése, mint a valóság. A mai olasz temperamentumának összes vonzó tulajdonságával, délies bájával, kecses könnyedségével, artisztikus hajlandó­ságával, egész színes és néha felsz­ínes egyéni­ségével nem hasonlít Cincinnatus, Cato, vagy Caesar rómaijára. De Mussolini maga igazi római volt. Úgy volt és ma is úgy római, ahogy elképzeljük az imperatort, aki gyarmatokat hódít, városokat alapít, utakat épít, mocsarakat csapol, tör­­vényt hoz, hadsereget szervez, világpolitikát csinál és háborút vezet. Ez a tetőtől-talpig Római Férfi, akiben a romantikus fantázia cso­­dálatosan egyesült az igazi antik realitással, a Marcia su Roma napján kibontakozott moz­galmának páthoszos és teátrális elemeivel meg­ragadta népe képzeletét és a nemzeti jellem­­formáló pedagógia nagyszerű intézményeivel és szervezeteivel átplántálta az új generáció lelkébe az újfajta ember- és életideált, az ,,Stalinita“ eszményét. És ma a Dacéból áradó mágikus erő, menetelteti a légiókat a csata­tereken. Amikor a Duce 1940 júniusában hadba­­szólította Olaszország fegyvereseit, a külpoli­tikai helyzet adottságainál is erősebben deter­minálta elhatározását az a felismerés, hogy ez a háború lesz az ő lelkéből kipattant olasz­római jellem tűz- és vérkeresztsége és a há­ború olvasztótégelyében törhetetlen acélab­ronccsá forrnak a fascesek kapcsai. Mert ha nem így lenne, ha nem győzött volna a Marcia su Róma napján született olasz jellem és élet forradalma, akkor Itália népe örökre és vissza­vonhatatlanul kiesik a nagy nemzetek sorából. „Aki megáll, az elveszett.“ Ez a tudat adja meg a Duce alakjának a heroikus lendület szá­guldó iramát, mely a győzelem felé sodorja a légiókat. De a Duce képzeletében a győzelem nem pusztán katonai győzelem az afrikai homok­­sivatagokon vagy a Mediterrán-tengeren, a kré­tai sziklákon, vagy az orosz steppéken. ő egy sokkal grandiózusabb, mélyebb és misz­tikusabb győzelmet vár. A fasiszta győzelmét a lazzaroni felett, a Giovinezza győzelmét a Jambo-Jambo felett, az olasz Ma győzelmét az olasz Tegnap felett. Dr. Gőbel Emil

Next