Pécsi Napló, 1941. október (50. évfolyam, 222-248. szám)
1941-10-28 / 245. szám
L. (ötvenedik) évfolyam, 245. szám. Ars 12 fill. шшшишшишшшвшааашяшш1941 október 28. KEDD NAPLÓ Ш1 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Munkácsy u. 10. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerk. tel.: 21-09. — Kiadóhivatali tel.: 20.27. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP Ш Előfizetési árak házhoz szállítva vagy postán egy hónapra 2 P 50 f, egy negyedévre 7 P 50 f. Egyes szám ára 12 fillér, — 12 oldalas 20 fillér. 0 MARCIA SA RÓMA Ma van tizenkilenc esztendeje annak, hogy egy esőverte októberi éjszakán feketeinges férfiak dübörgő menetoszlopai közeledtek Róma örök halmai felé. A Férfi, akinek acélkoponyájából kisugárzó energiák dinamizmusa hajtotta a vakmerő és fanatizált légiókat a Tiberis felé, e pillanatban még a milánói színház egyik páholyában a „Hattyú“ előadását élvezte és hallatlanul fegyelmezett imperatorarca mit sem árult el azokból a hírekből, melyeket a páholyajtón ötpercenként kopogtató futárok jelentettek a győzelem boldog izgalmától lihegve. Az Avanti volt főszerkesztője, Itália legragyogóbb tollú és egyetlen megvesztegethetetlen publicistája halálos biztonsággal tudta, hogy az alkotmányos tényezőkkel játszott veszedelmes „va banque“-ot meg kell nyernie és amikor a fasistáitól megszállt fővárosból megérkezett a király távirata, mely kormányalakítással bízta meg, nem érzett meglepetést vagy elfogódottságot. Mindennek így kellett történnie. A játékot meg kellett nyernie, mert a tét nem az ő egyéni életsorsa, nem egy klikk diadala, nem egy párt sikere, hanem az olasz nemzet jövendője és Itália nagysága volt. Mert senki sem tudta pontosabban, mit jelentett Itália a múltban és minő sors várja a jövőben, mint Benito Mussolini. __ Itália két ezredéven át megajándékozta a világot a római civilizációval, a keresztény kultúrával és a reneszánsz művészettel. Cézárokat és orátorokat, remek jogászokat és filozófusokat, apostolfejedelmeket és mártírokat, szent Ferenceket és Dantekat, Leonardokat és Savonarollákat, Macchiavelliket és Gallileiket vetett ki méhéből ez a föld és bűvöletbe ejtette a világot a színek és vonalak, formák és hangok örökkévalóságba szökkenő csodáival. De Itália maga, amióta kilobbantak a reneszánsz alkonyának utolsó tüzei, egyre koldusabb lett. A véreskezű condottierek és simanyelvű signoriák világában a lokális jelentőségű, de izzó gyűlölettel vívott Firenze contra Pisa kakasviadalokban lealjasodott az itáliai lélek és az olasz lelkiség tarka és értéktelen mozaikdarabokká töredezett. A félsziget államocskái állandóan ide-oda dobált sakkfigurák voltak a pápa, a Habsburgok és a Bourbonok sakktábláján, a XVII. és XVIII. században Itália már csak muzsikusokat és spadassinokat adott Európának és a XIX. század elején Metternich nem ok nélkül szögezi le megfellebbezhetetlenül: „Olaszország csak földrajzi fogalom.“ Még a Risorgimento mozgalma sem az olasz lélekből sarjadt, mint Ugo d‘Andrea mondja, ez a francia természetjogi iskola, az angol alkotmányosság és a Jung Deutschland romanticizmusának szintézise volt. Amikor a század második felében sokkal inkább kedvező külpolitikai konstellációk hatása alatt, semmint az olasz nemzeti lélek erőfeszítései következtében megszületett azUnita Italia, az olasz nép, amelynek tulajdonképpen évszázadokon át nem volt történelme, nem voltak hagyományai, nem volt egységes szelleme és közös lelki tartalmat legfeljebb az osztrák gyűlöletben talált, idétlenül mozgott a megduzzadt államtestben. Európa előtt az olasz úgy jelent meg, mint a mandolinját pengető lazzaroni, aki ott sütkérezett a múlt nagyságát idéző és a jelen vigasztalanságát hirdető fórumok romjai tövében, ahonnan időnként valami népgyűlésre tódult, hogy déli vére temperamentumával tapsoljon meg, vagy fütyüljön ki egy-egy politikust, aki homályos célok érdekében, homályos üzelmekkel gyanúsította valamelyik kollégáját. A királyság a bomlás összes szimptómáit magán viselte és az elmúlás enyészetillata lebegett Toscanától Calabriáig. Amikor kitört a világháború, az intervencionisták, D'Annunzio, Corradini stb. kis harcos csoportja élén éppen maga Mussolini Itáliát háborúba hajszolta, azzal a csatakiáltással, mely fogalmazását magától a későbbi Ducétól kapta: „A semleges Itália a halottak országa lesz“. Hogy Olaszország melynek humuszát átitatta a százados Habsburggyűlölet, a Monarchia ellen fog fegyvert, egy pillanatig sem volt kétséges. Olaszországnak a négyéves háború mérhetetlen vérveszteséget, a békekötés pedig túlságosan keveset hozott. A lerongyolódott és éppen szövetségeseitől megalázott Olaszország újra politikai maffiák, pártintrikák színhelye lett, fejetlenség, zűrzavar és züllés uralkodott. A prométheuszi férfi, akinek szívében egy nemzet megváltásának küldetéstudata lobogott, fajtája összes erényeinek és bűneinek matematikai hitelességű ismeretében, halálos biztonsággal tudta, hogy ha meg akarja menteni népét, akkor új életideált kell adni nemzetének, újjárajzolni az olasz nemzeti psziché arculatát. „Vivere pericosolamente“ harsogja a „dolce far niente“ népe fülébe. Azt akarja, hogy fajtája az „argonauták népe“ legyen, amely acélos karral és az önbizalom duzzadó vitorláival indul a történelem tengerére, hogy megszerezze magának a drága zsákmányt, a nemzeti nagyság rég hiányzó dicsőségét. Mussolini anyaga nem az egyén volt, hanem a tömeg. Nem a szervezetlen tömeg, melyet juhnyájnak tartott, hanem a menetelő hadoszlop, melyben az egyén megsokszorozódik mindazokkal, akikkel együtt menetel. Azt mondta, a Tömeg olyan, mint a nő, szereti az erős embereket, ő pedig olyan valaki, aki egyike a világtörténelem legerősebb embereinek, nem szereplője a történelemnek, hanem kovácsolója, aki át tudta adni népének kiklopsi akarata ellenállhatatlan ritmusát. Úgy látta, hogy a tömeget két gyeplőn kell vezetni: az egyik az érdeklődés, a másik a lelkesedés. A mozgalom páthoszát az antik Róma víziója adta meg. Róma, Róma, Róma. Ez Mussolini nagy centrális élménye. A világ legdicsőségesebb impériumának emléke örök időkre rabul ejtette fantáziáját ennek az embernek, aki valóban egész lelki és testi habitusában cézári férfi. Egész szuggesztív erejével beleégette az olaszok lelkébe azt a tudatot, hogy Olaszország egyenes folytatója a római birodalomnak és Itáliának világtörténelmi hivatást kell betöltenie ma is. Ez a világtörténelmi hivatás egy földközitengeri birodalom kiépítése és egy új, harcos és dolgozó életforma kialakítása. Ez az életforma, melynek elérése eszköz és cél egyszerre: a fasizmus. Mi a fasizmus tulajdonképpen? Egyetlen szóval felel a kérdésre Mussolini: „Életmód“. Ez az életmód a bátorság, a rettenthetetlenség, a kockázat szeretete, irtózás a kényelemtől és a mindenáron való békétől, állandó készenállás, az egyhelybenülés gyűlölete és mindennek merész vállalása a közéletben és a magánéletben, az erkölcsi és anyagi erők nagyszerű mozgósítása, mely hitvallásként hősiességet, magatartásként fegyelmet, összefogást, kötelességteljesítést és áldozatkészséget követel az egyéntől és dinamizmussal tölti meg a tömeget. Mussolini álma az volt, hogy a félsziget egyetlen hatalmas elsáncolt tábor legyen, ahol emberek milliói készülnek szárazon, vizen és levegőben, iskolákban és gyakorlótereken, templomokban és stadionokban az élet nagy áldozatára, a fajta megújhodására, a latin örökkévalóságra, a nagy csatára. Mussolini 1926-ban egyik beszédében azt mondotta: „tíz év múlva nem fognak Olaszországra ismerni az idegenek, mert addigra gyökeresen átalakítottuk, nemcsak arculatát, de lelkét is és ha a fasizmusnak sikerül, mint ahogy én akarom, átalakítani az olaszok jellemét, úgy legyetek meggyőződve, hogy amikor a sors kereke a mi kezünk ügyébe kerül, mi készen állunk majd rá, hogy megragadjuk.“ Mussolininek a kijelentése azt a sziklaszilárd hitét tanúsítja, mellyel bízott a nemzeti jellem-regenerálódás csodájában. Pedig jól tudta, hogy milyen emberfeletti feladatot vállalt, amikor új életformát akart adni egy mediterrán adottságokkal bíró, a kollektív gondolattól idegenkedő, önzően individualistának, elmésen kritikusnak és bájosan fegyelmezetlennek született népnek. Hiszen a római gondolat hagyományában több volt az ő nagyszerű agyvelejének brilliáns történelembűvölése, mint a valóság. A mai olasz temperamentumának összes vonzó tulajdonságával, délies bájával, kecses könnyedségével, artisztikus hajlandóságával, egész színes és néha felszínes egyéniségével nem hasonlít Cincinnatus, Cato, vagy Caesar rómaijára. De Mussolini maga igazi római volt. Úgy volt és ma is úgy római, ahogy elképzeljük az imperatort, aki gyarmatokat hódít, városokat alapít, utakat épít, mocsarakat csapol, törvényt hoz, hadsereget szervez, világpolitikát csinál és háborút vezet. Ez a tetőtől-talpig Római Férfi, akiben a romantikus fantázia csodálatosan egyesült az igazi antik realitással, a Marcia su Roma napján kibontakozott mozgalmának páthoszos és teátrális elemeivel megragadta népe képzeletét és a nemzeti jellemformáló pedagógia nagyszerű intézményeivel és szervezeteivel átplántálta az új generáció lelkébe az újfajta ember- és életideált, az ,,Stalinita“ eszményét. És ma a Dacéból áradó mágikus erő, menetelteti a légiókat a csatatereken. Amikor a Duce 1940 júniusában hadbaszólította Olaszország fegyvereseit, a külpolitikai helyzet adottságainál is erősebben determinálta elhatározását az a felismerés, hogy ez a háború lesz az ő lelkéből kipattant olaszrómai jellem tűz- és vérkeresztsége és a háború olvasztótégelyében törhetetlen acélabronccsá forrnak a fascesek kapcsai. Mert ha nem így lenne, ha nem győzött volna a Marcia su Róma napján született olasz jellem és élet forradalma, akkor Itália népe örökre és visszavonhatatlanul kiesik a nagy nemzetek sorából. „Aki megáll, az elveszett.“ Ez a tudat adja meg a Duce alakjának a heroikus lendület száguldó iramát, mely a győzelem felé sodorja a légiókat. De a Duce képzeletében a győzelem nem pusztán katonai győzelem az afrikai homoksivatagokon vagy a Mediterrán-tengeren, a krétai sziklákon, vagy az orosz steppéken. ő egy sokkal grandiózusabb, mélyebb és misztikusabb győzelmet vár. A fasiszta győzelmét a lazzaroni felett, a Giovinezza győzelmét a Jambo-Jambo felett, az olasz Ma győzelmét az olasz Tegnap felett. Dr. Gőbel Emil