Pedagógusok Lapja, 1964 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1964-01-08 / 1. szám
Néhány gondolat a felnőttoktatási konferenciáról MILYEN KITAPINTHATÓ, érzékelhető változást, fejlődést jelenthet egy konferencia valamely ügy számára? Nehéz, bonyolult kérdés, a válasz könnyen tévedhet az eltúlzás és a lebecsülés irányában egyaránt. Az ügy jelen esetben a magyar felnőttoktatás ügye, amely szemünk láttára vált elemi erejű mozgalommá, olyan súlyú művelődési tényezővé, amelynek jelentőségét csak most kezdjük valójában felmérni. S valahol itt kell keresnünk a konferencia első tanulságát. Lengyel vendégünk, Siemiewski professzor meglepődve hallotta, hogy ez az első felnőttoktatási konferencia. Pedig már csaknem húsz éve folyik a felnőttoktatás, hat éve indult meg a meredeken felfelé ívelő számszerű fejlődés, és csaknem három éve iktatta az országgyűlés külön cikkelybe a dolgozók iskolájának szerepét és feladatát. Úgy látszik, néha magunk is lemaradunk a fejlődés tempója mellett, amely pedig a mi munkánk nyomán fokozódik. A felnőttoktatási konferencia másik nagy eredménye és tanulsága, hogy létrejött a széleskörű társadalmi összefogás a dolgozók oktatása érdekében. Nagyjában és egészében helyes szemlélet uralkodik már a felnőttoktatással kapcsolatban. Elmúlt az az idő, amikor csupán a szakképzést tartották fontosnak. Pártunk helyes művelődéspolitikája, a tömegszervezetek jó felvilágosító-segítő munkája nyomán nyilvánvalóvá vált az általános képzés, az általános műveltség megszerzésének fontossága. További nagy eredmény az elmélet és gyakorlat bíztatóan induló összekapcsolódása. Az Országos Pedagógiai Intézet felnőttoktatási tanszéke, a debreceni egyetem és más egyetemek, főiskolák, tanítóképzők pedagógiai tanszékei megindították a gyűjtő, rendszerelő, általánosító munkát, mégpedig sok gyakorló pedagógus közreműködésével. A konferenciának volt tudományszervező jellege is, elsősorban Csiki Szász Dezsőné, az Országos Pedagógiai Intézet illetékes tanszékvezetője jóvoltából, aki felszólalásában igyekezett megrajzolni és koordinálni a meginduló, folyamatban lévő kutatómunkát. Ezt az értékes törekvést a jövőben egy percre sem szabad elveszíteni a szemünk elől. A KONFERENCIA egyik érdekes témája volt a felnőttoktatás és a népművelés viszonya, illetőleg egész kulturális hálózatunk szerves egységének, rendszerének problémája. Ma már mindenki természetesnek tartja, hogy az emberek anyagi szükségleteinek kielégítése óriási tervezőszervező munkát igényel, egyre bonyolultabb hálózat, kommunális szolgáltatások létrehozását követeli. Vajon nem így van-e ez a szellemi-kulturális szükségletek terén is? Így, csakhogy míg az anyagi szükségletek spontán jelentkeznek, és kielégítésük során egyre újabb, nagyobb, magasabb rendű igények lépnek föl, addig a szellemi-kulturális szférában ez nem ilyen spontán önmozgás formájában megy végbe. A sültkacsa jobb a csupasz burgonyánál — ezt mindenki tudja. De ugyanilyen egyszerű dolog-e mondjuk Nagy Lajos és Harsányi Zsolt között különbséget tenni? Nyilvánvalóan nem. Nos, erőteljes és dinamikus kulturális hálózatot kell kiépítenünk, mely mindenkihez elér, és amellyel érintkezésbe kerülve, mindenkiben felébred és fejlődik a művelődés igénye. Igazi eredményt csak valamennyi kulturális intézmény, művelődési fórum, a televízió, a rádió tervszerű összműködésével lehet elérni. S a nagy együttesben rendkívül fontos szerepe lesz a dolgozók korszerűsített iskoláinak. VÉGÜL HADD BESZÉLJÜNK jó érzéssel és köszönettel a konferencia jelentékeny sajtóvisszhangjáról is. A napilapok részletesen foglalkoztak a konferencia tanácskozásaival és ezzel sokat segítettek a felnőttoktatásnak. Annál sajnálatosabb, hogy a Népszabadság december 18-i számában megjelent cikkbe jó néhány félreértés, rossz megfogalmazás került. A Jausz professzor munkaközössége által végzett felmérést félreérthetően tárta a közönség elé a cikkíró. A szóban forgó felmérésben arra a kérdésre kellett válaszolniuk a felnőtt tanulóknak, hogy a felsorolt tulajdonságok közül melyik az öt szimpatikus és az öt ellenszenves tulajdonság. Az ellenszenves tulajdonságok között vezető helyen szerepelt a merev, nagyképű stb. magatartás — és ez teljesen érthető is. De a cikkből az látszik, mintha ezek a hibák óriási arányban fordulnának elő, pedig erről szó sincs. A másik megállapítás, amellyel pedagógus társaink nevében vitába kell szállítunk, hogy a dolgozók iskolái a rendes korúak iskolái »hátvédjének« tekinthetők. Magyarán szólva: a nappali iskola oktatónevelőmunkájának hibái juttatják a fiatalok tömegeit a dolgozók iskolájába. Bármikor készséggel elemezzük oktatónevelőmunkánk fogyatékosságait, de egy bonyolult, nehézségekkel teletűzdelt társadalmi folyamat, az iskoláztatás minden problémáját a pedagógus nyakába varrni — ez több mint túlzás. Végül éppígy nem érthetünk egyet azzal a megállapítással, hogy a konferencia vizsgálódásainak központjában az a megállapítás állt volna: a lemorzsolódás legfontosabb oka »a tanárok módszertani és magatartásbeli hibái, az iskola helyenként nem megfelelő légköre, a gyermekek tanításából kölcsönzött és mechanikusan alkalmazott nevelési és oktatási gyakorlat.« Konferenciánk középpontjában az évek során felhalmozódott jó tapasztalatok, módszerek megvitatása és elterjesztése állt. Mi nem támadni, hanem segíteni akartuk kollégáinkat, akik nagyon nehéz körülmények között, heti 40—50 órát tanítva, sok hibát vétve, de még több nagyszerű eredményt felmutatva dolgoznak. Éppen ezért sajnáljuk, hogy az említett cikkbe ennyi melléfogás csúszott, és kicsit rossz fényt vetett tanácskozásunkra is. MINDENT EGYBEVETVE: úgy érezzük, hogy a konferencia jó néhány pedagógiai, didaktikai, módszertani megállapítása máris hasznosítható az oktató-nevelőmunka megjavítása érdekében. Ennek a hasznosításnak az a feltétele, hogy a pedagógusok mielőbb megismerjék, tanulmányozzák a konferencia anyagát. A kinyomatás és megismertetés lesz tehát egyik legsürgősebb feladatunk. És ezzel párhuzamosan szakszervezetünk fontos feladatának tartja a konferencia javaslatai megvalósításának szorgalmazását és segítését. Kovács Géza Amíg az autó visz bennünket, az ülésen hátradűlve, egyenként ízlelgetem a Zselicségnek, ennek az érdekes somogyi tájnak különös zamatú faluneveit. Szenta, Cserénfa, Töröcske, Zselickislak, Sántos, Szentbalázs ... Kaposvártól délre a zsúfolt, hegyesemlőjű kis dombokkal, és sötét, egykor betyárrejtő erdőkkel borított, zárt területet hívják Zselicségnek, s az volt a híre ennek a vidéknek, hogy itt a falvakban a megrekedő köddel együtt több maradt az elmaradottság és sötét babonák baglyaiból, mint más, nyíltabb és könnyebben átjárható vidéken Apró falvak húzódnak meg mindenfelé a völgyekben, az emberek állattenyésztéssel, favágással foglalkoznak, s van valami zártság, félszegség és maradiság a magatartásukban. S most egy négytantermes, messzire kimagasló emeletes iskolaépület avatására megyünk Szentbalázsra. Amíg az autó sebes vágtájában a nyurga dombok elibént jönnek, és szépséges, behavazott, erdős oldalaikat szinte hozzánk érintik a szűk utakon, arról beszélgetünk a járási művelődésügyi osztály vezetőjével és a pedagógus szakszervezet kiküldöttjével, hogy a Zselicség már egyre türelmetlenebbül szeretné lerázni magáról rossz hírnevét. Egyre több falu kiált moziért, kultúráért és szinte megható hallani, hogy hat kis község erős akarattal összefogott néhány évvel ezelőtt és elhatározta: körzeti iskolát épít Szentbalázson. Ásóta meg is épült a szentbalázsi domboldalon az iskola egy és háromnegyedmilliós költséggel -s ehhez az összeghez a hat pöttömnyi község hozzátette a maga pénzét: öttíz-harmincezer forintját. Mégis komoly összeg a hat kis erszény együttes tartalma, mert szívesen adták, s a központi falu a pénz mellett társadalmi munkában is sokat segített, hogy az új iskola tágas ablakaival este is messze világíthasson a sötétségbe borult kis zselicségi falunak. Megérkeztünk a tanácsházára. A hivatalos ünnepség az iskola előtti téren kezdődik. A topogó hidegben egyre többen ácsorognak a felmagasló falak tövében. Az idősebb parasztasszonyok szinte kivétel nélkül már mind télikabátot viselnek. Alig látni a télikabátot nem is oly régen helyettesítő, vastag, fekete berliner-kendőket, megkötve hátul a derékon, amelyben olyanok voltak az asszonyok, mint a téli fagyon félszegen lépegető fekete varjak. Csak a fejkendő maradt meg a jószabású kabátok felett a régi viselet emlékeként. Csíp a hideg, lassan szállongani kezd a hó. Az iskolaigazgató kiskabátban üdvözli az érkezőket. Nem vette fel a bundáját, mert ő a tizennyolctagú fúvószenekar karmestere, s ki látott már karmestert bundában vezényelni? Egyébként nem ez az egyetlen zenekara a falunak. A KISZ-tagokból az igazgató tánczenekart is nevelt, s a fiatalok zenekara semmivel sem rosszabb, mint a nagy faluk vagy városok hasonló együttesei, pedig itt, Szentbalázson csak nyolcszázan laknak s a fiatalok közül sokat elcsábítanak a közeli Kaposvár üzemei. A hivatalos átadás után mindenki bevonul a kellemesen fűtött iskolába. Az ünnepség fénypontja, persze, az iskolások műsora. Ez gyújtja a legtöbb csillogó izgalmat a gyermekszemekben s a szülői büszkeség pírját az arcokon. Még üvegestáncot is járnak a felső tagozat nagylányai, akiket nyugodtan el lehet keverni a városi iskolások hasonló korú lányai közé, senki sem ismerné fel bennük a falusiakat, hacsak arról nem, hogy a »hegyi« levegő színesebbre festi itt az arcokat. Tetszik a tánc, meg is kell délután újrázni, de azért a táncfelelős pedagógus a végén boldogan sóhajt fel: »Csakhogy levették az üveget a fejükről!« Nincs nagyobb szégyen, mintha valamelyik vörösborral telt üveg széttörik a padlón. Ebéd előtt megérkezik a körzet országgyűlési képviselője, Szabó vezérőrnagy a feleségével. A csillogó tábornoki egyenruha az örömön kívül nem kelt semmi feltűnést: a vezérőrnagy gyakran számol be választóinak az országos és megyei helyzetről, és kézfogásra sűrűn nyújtott kezét minden félszegség nélkül szorítják meg a falusiak. Az iskoláslányok még bátrabbak, mint a szüleik. A tábornok feleségét a délutáni mulatságon felkérik táncolni s alaposan megforgatják. Az ebéd a falu egyre jobban erősödő közösségi szellemét is tükrözi: közmunkával és közadakozásból állították össze. Különösen a sütemények változatos sora tűnik fel mindenkinek. S mintha a sokféle háznál készült süteményt mégis egy láthatatlan, közös kéz gyúrta volna össze: ízüket, porhanyósságukat s a pompásan megrakott tálakat, a formák szépségét tekintve, a falu asszonyainak egységes sütőtudományát lehet itt megcsodálni. Az ebédnek vége. Középről elrakják az asztalokat s a fiatalok fészkelődni kezdenek a székeken. Kezdődik a tánc. Az iskoláslányok csak egymás között táncolnak, legfeljebb egyegy tanítónőt kérnek fel. Az egyik ablak mellett egy olajbarna arcú cigánylány nézi merengve a táncoló lányokat. Mellette ül az ötödikes húga, úttörő nyakkendőben. Ezek a cigányfiatalok lassan már beleszoknak az iskola és a falutársadalmi életébe. Az iskolába mind beiratkoztak, s szorgalmasan járnak is. Csak még a középiskoláig nem jutottak el. Pedig példa van előttük elég. Az iskola nyolcadikosai közül sokan tanulnak tovább Kaposvár iskoláiban. Nem kell nekik még kollégium sem, tizenkét kilométerre van a város, s az autóbusz szállítja őket a tanítás kezdetére, délután vissza is hozza őket. Kint lassan hull a hó s az ablakok bevárásodnak. Esteledik. Kigyúlnak az iskola fényei s a modern ablakok nagy. A világossárga négyszögei meszsziről nézve olyanok a fekete alkonyaiban, mintha fénylő gyöngysor lenne a domb oldalára akasztva. Tari János Zárószó a pofonvitához Az elmúlt év tavaszán történt a dolog. Az egyik alföldi általános iskola két hetedik osztálya tanulmányi kirándulást tett Budapestre. Az egyik tanuló — Füzi Sándor — sorozatos rendbontása, tanárával és a tanulóközösséggel szemben tanúsított megengedhetetlen magatartása oda vezetett, hogy az egyik, munkáját egyébként lelkiismeretesen Amiben majdnem ! A szerkesztőséghez eljuttatott cikkek, levelek szerzői szinte kivétel nélkül vallják: a szocialista pedagógia alapelveivel összeegyeztethetetlen a fizikai kényszer, a megalázó büntetés minden formája. Füzi Sanyi esete sem kivétel. Az ő arcán sem csattanhatott volna el a pofon, ha tanárában nem kerekedik felül az indulat, legyőzve az ilyesmivel kapcsolatos nézeteit. De felülkerekedett! S ezt semmi sem mentheti. Hogy a konkrét esetben a tanuló rövid idő alatt viszonylag sokszor szegte meg a »szabályokat«, a rendet, hogy szembehelyezkedett a tanulóközösséggel és tanárával — ez igaz. Ahhoz sem kell túlságosan nagy képzelőerő, hogy megállapítsuk: a tanulmányi kirándulást is tönkretette ez a gyerek. Mégis azt kell mondanunk, hogy — s ebben a nézetünkben a levélírók többsége is megerősít bennünket — a helyzet »elmérgesedéséért«, a húr pattanásig feszítéséért nemcsak és nem is elsősorban a gyermek felelős. Ő és közülük sokan mások addig mennek el a rendbontásban, ameddig hagyják őket. A tanár a felnőtt, ő a képzett pedagógus. A kezdeményezésnek csak akkor szabad a tanuló kezébe kerülnie, ha ez beleillik a nő ... és amivel nem A vitaindító cikkel kapcsolatban néhányan olyan állásfoglalásra és végkövetkeztetésre jutottak, amelyek elsősorban a leírt tények félreértéséből, a tanár és a tanulóközösség viszonyának helytelen megítéléséből, s egy-egy esetben a testi fenyítés indokoltnak tartásából fakadtak. Néhányan arról írnak, hogy az eset miatt az érdekelt kartársat most »meghurcolják«, az esetből »országos botrányt« dagasztanak. A vitaindító cikkből kitűnik, hogy meghurcolás, botránydagasztás távol áll azoktól, akik az ügyben tettek, vagy tesznek végző pedagógus elvesztette türelmét, önuralmát, s a gyermeket megütötte. Az esetet egy szemtanú jelentette felsőbb szerveknek, s a tanár ellen fegyelmi eljárást indítottak. Az erről szóló vitacikk a múlt év októberében »Egy pofon története — kérdőjelekkel« címmel jelent meg a Pedagógusok Lapjában. tlyes az egyetértés... vele terveibe. Füzi Sanyi pedig az indítástól a másnapi nyaklevesig kezdeményezett, méghozzá bőven és szinte zavartalanul. A tanár — akinek áldozatkészségében, jóindulatában nincs okunk kételkedni — a vitaindító cikke szerint is azzal követte el a döntő hibát, hogy nem tudta megelőzni a rendbontást. A levélírók többségének véleménye nemcsak abban egyező, hogy a konkrét esettel kapcsolatban és általában is helytelenítik a testi fenyítés alkalmazását, hanem abban is, hogy a vitaindító cikkben szereplő tanár cselekedeteinek megítélésében figyelembe veszik az »enyhítő körülményeket« is. Ha ez valamiféle cinkosságból történnék, akkor most az lenne a kötelességem, hogy ostorozzam ezt a fajta együttérzést. De nem erről van szó! Józanul mérlegelik a Budapestre vezetett tanulmányi kirándulások nehézségeit; azt a körülményt, hogy az említett tanár nem volt osztályfőnöke Füzi Sanyinak; hogy a gyermek már-már életveszélyt teremtett önmaga számára (reggeli dunai eset, romok megmászása), hogy a többi kísérő tanár nem nyújtott segítséget stb. De ezek a tények valóban csak enyhítő és nem mentő körülmények! lehet egyetérteni valamit. A cikkben a súlyos hibát védett nevelő neve és munkahelye nem szerepel. Itt rágalomról szó sincs. A vitába bekapcsolódók pedig jószándékú pedagógusok. A tanár és tanulóközösség viszonyának helytelen megítélése a hozzászólások egy részéből úgy villan ki, hogy a »fegyelmezés megtervezésének hiányát« vetik fel néhányan, mintha a tanár nem a közösségi élet konkrét alkalmazását tervezné — jelen esetben a tanulmányi kirándulásra. Afegyelmezés megtervezését“ nyilván úgy kell érteni, hogy előre megtervezzük a várható vétségeket és az értük járó büntetéseket, ellenintézkedéseket. Ez így nyilvánvalóan hibás alapállást jelent. Végig kell gondolni a tanulmányi séta várható problémáit, s ezekre felkészülve, úgy vezetni azt, hogy lehetőleg ne kerüljön sor rendellenességekre. Ennek előzménye azonban az iskolában kialakított helyes közösségi élet, az életkornak megfelelő munkamorál, a tanár és egymás iránti őszinte tisztelet, s természetesen a tanulókszámára oly nagy élményt jelentő kirándulás közös előkészítése. Hárman úgy vallanak, hogy a konkrét helyzetben ők is a pofont, »a szükséges rosszat« választották volna — mert mint írják — »más kiút már nem volt«. A legszélsőségesebb álláspontot így írta le az egik pestkörnyéki iskola nevelője: »Pár napja újságriportot olvastam. Gárdonyi Géza egyik tanítványa meghatóan számolt be arról, hogy milyen gyermekszerető ember volt a nagy pedagógus-író, s hogy ők is mennyire szerették Gárdonyit. Igazságos ember volt. A jókat soha nem bántotta, de a rosz,szakat elnáspángolta ám! Ha mi most kivennénk a türelemvesztett szülők kezéből a pálcát, feltételezhető, hogy mi, a szocialista iskola pedagógusai megfontoltabban tudnánk azt kezelni, mint a szülők. Az is feltételezhető, hogy dolgozó népünk legdrágább kincseit, a mi mai ,Kovács Rozikáinkat’ és gulipánjainkat’ soha nem érné a bot suhintása, mert bennünk is él a hivatásszeretet és mert ők a jó gyermekek.« Jó lenne most megkérdezni: komolyan gondolja ezt kartársunk? Ha igen, akkor egy jótanács: csak ott emlegessünk szocialista iskolát, ahol sok egyéb tényező mellett a pedagógusok már régen eldobták a pálcát, s most »megfontoltan« azon fáradoznak, hogy a szülők is eldobják azt. A hivatásszeretetet is csak ott szabad hangoztatni, ahol az nemcsak a Kovács Rozikákra, hanem a Füzi Sanyikra is kiterjed. Nyerges Béla igazgató Túlterhelt-e az osztályfőnök? Mint vitavezető vettem részt egy tantestületben a nevelési értekezleten, amelynek témája a »Tervszerű nevelés — nevelési terv« volt. A szenvedélyes felszólalásokat hallgatva, az a kérdés fogalmazódott meg bennem: túlterheltek-e az osztályfőnökök? A legélesebb vita ugyanis a szakszervezeti bizalmi felszólalása után bontakozott ki, aki a többi között rról beszélt: többletmunkát jelent-e a pedagógusnak a nevelési terv bevezetése, a nevelés újszerű gyakorlata? Általában úgy nyilatkoztak az osztályvezetők és osztályfőnökök, hogy az utóbbi években az osztályfőnöki munka — a sok járulékos feladat miatt — határozott túlterhelést mutat. Egy-egyosztályban a legkülönbözőbb munkákat kell szervezni, irányítani, ellenőrizni, aztán a felmérések, az adminisztráció ... A heti egy óra munkaidő nem elegendő erre, osztályfőnöki pótlék nincs, az osztályfőnökök tehát felelősségteljes tevékenységüket lényegében társadalmi munkában végzik. Így aztán ez a szép nevelői munkakör egyáltalán nem vonzó, sőt, a jobb nevelők is szeretnék elhárítani maguktól, vagy legalább időnként egyegy évet »pihenni«, osztályfőnöki beosztás nélkül. Az élet előbb-utóbb bizonyára napirendre tűzi, hogy az osztályfőnökök a kötelező óraszámon belül több munkaidőt kapjanak osztályvezetői munkájuk ellátására. A sokasodó tennivalók kívánják ezt. Feljegyeztem néhányat az osztályfőnökök által végzett járulékos feladatokból. Íme, a »lista« néhány pontja. Az osztályon belüli nevelőmunka koordinálása, ezzel kapcsolatos megbeszélések, értekezletek a nevelőkkel és a szülőkkel. Az ifjúsági szervezetekben folyó nevelőmunka segítése (zajvezetői munka, közhasznú társadalmi munka szervezése, fém- és hulladékgyűjtés, s az ezzel kapcsolatban elszaporodott időnkénti versenyek adminisztrálása, »Expedíció a jövőbe«-mozgalom szervezése stb.). A családlátogatás is — bár beletartozik a pedagógus heti teljes munkaidejében sok munkát ad az osztályfőnöknek. A felszólalók megjegyezték, hogy 33 hét van egy tanévben, s ha az osztályfőnök hetenként csak egyegy családot látogat meg, akkor még nem is látogatta meg valamennyi diákját. A Rendtartás és a felsőbb tanügyi szervek pedig ennél sokkal több látogatást követelnek, de a gyakorlati szükségszerűség is többet kíván. Emellett a családlátogatásokat elég tetemes utólagos adminisztráció követi: családlátogatási napló, feljegyzések a tanulókról, neveltségi szint megállapításához konkrét anyag gyűjtése stb. A most már szerényebb statisztikai adatszolgáltatás mellett ismét elszaporodtak a különböző orvosi vizsgálati lapok, oltási kimutatások (névsorok) készítése, a tanulók röntgen- és orvosi vizsgálatra kísérése stb. Elég gyakran kell szervezni ifjúsági film—színház—bábszínház—hangverseny-látogatásokat, a beléptidíjakat összeszedni, befizetni, a tanulókat kísérni. Mindehhez járulnak még a szülői munkaközösséggel kapcsolatos feladatok, s ki tudná még tovább sorolni. Mindezek alapján valóban el kell ismerni, hogy az osztályfőnökök túl vannak terhelve, s nagyobb lehetőséget kell biztosítani ahhoz, hogy munkájukat lelkiismeretesen elvégezhessék. Gyakorta felmerül a nagyobb anyagi megbecsülés igénye is. A megoldáshoz — jól tudjuk — több előfeltételt kell biztosítani. De bízunk benne, hogy ezek a feltételek érlelődnek. Gömböcz József igazgató (Eger) Pedagógusok Lapja 3