Pedagógusok Lapja, 1981 (37. évfolyam, 1-24. szám)
1981-01-15 / 1-2. szám
Meglátni és megőrizni Három évvel ezelőtt fotózásra buzdító cikket közöltünk lapunkban. írója abból a meggondolásból indult ki, hogy oktatásunk megújhodása ma már nélkülözhetetlenné teszi a képi szemléltető eszközöket, amelyek „beszerzéséhez” a legtöbb segítséget a fényképezés nyújtja. Emellett a fotózás a gyermekek vizuális kultúráját, esztétikai érzékenységét is kiválóan fejleszti, nem is szólva a szabad idő eltöltésének hasznos, szép módjáról. A felhívás eredményeként az Ofotért Vállalat, a Magyar Pedagógiai Társaság, valamint a Magyar Úttörők Országos Szövetsége akcióba lépett, pályázatot hirdetett meg diák-fotószakkörök számára. És nem akármilyen pályázatot. A meghirdetők csak olyan képeket fogadtak el, amelyeket a tanulók maguk fényképeztek, hívtak elő, s nagyítottak. Számos pályamű érkezett be. Az akció sikere azonban nemcsak ezen mérhető le, hanem a lapunkhoz érkezett több levélen is. „Szeretnénk fotószakkört vezetni, fényképezni, de nem tudjuk hová, kihez kell fordulni segítségért” —írták a pedagógusok. Furcsamód néhány levélből viszont ellenérzést lehetett kiolvasni, ug£an minek a nevelőkét és a gyerekeket még a fotózással is megterhelni... A két végletes véleményből nemcsak a meghirdetők, hanem szakszervezetünk is levonta a tanulságot: segíteni kell — érdeklődést felkelteni. Az eredmény pedig az Ofotért és a Pedagógusok Szakszervezetének együttműködése. Decemberben, a vállalat Asbóth utcai bemutatótermében került sor a közös munka első ünnepélyes megnyilvánulására. Szilágyi János, az Ofotért vezérigazgatója, szakszervezetünk képviselői — dr. Sárdi Lajos titkár, dr. Sár Lászlóné, a kulturális osztály politikai munkatársa —, valamint több meghívott vendég jelenlétében ismertette a vállalat törekvését. Korábbi, alkalmi kezdeményezések után hosszú távú tevékenységbe kezdtek — hangoztatta a vezérigazgató. Tervszerű munkával szeretnék elérni, a pedagógusokkal együttműködve, hogy a gyermek észrevegye maga körül a szépet, az igazi értékét, és mindezt fotózással meg is örökítse. A fényképezés mestersége nem ördöngösség, technikáját hamar el lehet sajátítani. A vezérigazgató ígérete szerint a vállalat minden segítséget megad ahhoz, hogy az országban egyre több fotószakkör alakulhasson. Az Ófotért többi között vállalja, hogy felkészíti a pedagógusokat a szakkörök vezetésére, kezdőket és haladókat egyaránt. Azoknak a nevelőknek pedig, akik a központi felkészítésen nem tudnak részt venni, 1981 őszén diasort jelentet meg, amelyet díjmentesen kölcsön ad az igénylőknek. Terveik között szerepel országos fotópályázat meghirdetése, és lehetőséget teremtenek arra, hogy az Ofotért bemutatótermében mind a pedagógus, mind a diák fotósok bemutatkozhassanak. A vezérigazgató végezetül nemes gesztussal pecsételte meg az együttműködést: huszonöt budapesti, illetve vidéki iskolának ajánlott fel teljes fotófelszerelést — ajándékképpen. Dr. Sárdi Lajos, központi vezetőségünk titkára válaszában megköszönte az Ofotért vezetőinek áldozatkészségét, vállalkozó kedvét. A megajándékozott iskolák — mondotta —, olyan kulturális intézmények is egyben, amelyek bizonyára a fotózás leglelkesebb népszerűsítői lesznek. Ezután öszszefoglalta szakszervezetünk javaslatait. A Pedagógusok Szakszervezete vállalja, hogy felméri az országban működő fotószakköröket — mind a tanulók, mind a pedagógusok körében —, hol, milyen szinten sajátították el a fényképezést, s hol, milyen segítségre van szükség. Továbbá: az alap, illetve a továbbképző tanfolyamok szervezési teendőit ellátja, és élő kapcsolatot alakít ki a szakkörök, a pedagógus szakkörvezetők és az Ofotért Vállalat vezetői között. gy. sz. é. 2 Perlióf BDi lapja Tanfolyam a tisztségviselőknek Hagyomány, hogy a téli szünet közepén rendezi meg szakszervezetünk szervezési és káderosztálya a megyei tisztségviselők tanfolyamát, így történt most is. A december 29-én, és 30-án, a Fáklya Klubban lezajlott tanácskozásnak, melyen mintegy háromszázan vettek részt, nyomatékot adott az a tény, hogy szakszervezetünk XI. kongresszusát követte. Az első napon, dr. Voksán József főtitkár megnyitója után, dr. Kerkenes Ernő, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője, művelődéspolitikánk időszerű kérdéseiről, és a közoktatás távlati fejlesztéséről tartott előadást. Ezt követte dr. Csehák Juditnak, a SZOT titkárának tájékoztatása a szakszervezetek előtt álló legfontosabb feladatokról. Másnap, a részortfeladatoknak megfelelően, kilenc csoportban, konzultációkkal folytatódott, illetve fejeződött be a tanfolyam. Mind az előadók, mind a felszólalók szorosan kapcsolódtak megnyilatkozásaikban kongreszszusunk határozataihoz, valamint az egyetemes szakszervezeti mozgalom célkitűzéseihez. lit A gyermekeik képességei A TANÉVNYITÓ UTASÍTÁS szerint a tavaszi nevelési értekezleteken mindenütt a tanulók képességeiről, azok fejlesztéséről, a tehetségek felkarolásáról, segítéséről kell a testületeknek tanácskozniuk. Nem lehet azonban képességekről beszélni annak az igazgató kérdésnek a megválaszolása nélkül,, hogy bizonyos feladat miért könnyű az egyik és nehéz a másik embernek. Az egyik eredményesen, gyorsan megoldja azt, amibe a másiknak hosszabb próbálkozások után beletörik a bicskája. Kosztolányi szép szavai szerint minden ember egyedüli példány. Érvényes ez a képességeikre is: hasonlók akadnak köztük, két teljesen azonos talán soha. A titok egyik kulcsát a képességek fejlődésének ütemében, fejlesztésében, meglétében vagy hiányában találhatjuk meg. Képességeken ugyanis egy adott feladat viszonylag gyors és eredményes megoldásához szükséges pszichológiai és szociális feltételek birtoklását értjük. Erről kell tehát gondoskodnunk, s ennek hogyanjáról kell egymással szót váltanunk. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy az iskolában elérhető nevelési, képzési céljainkhoz szükséges alapvető képességeket minden egyes gyermekben kialakíthassuk. A KÉPESSÉGEK FEJLESZTÉSÉBEN természetesen nagy szerepet játszanak az öröklött idegrendszeri, szervi, alkati adottságok is. Ezekről azonban már régen kiderült, hogy jelentőségüket túlbecsültük. Példaként gyakran említettük, de nem hittünk komolyan abban, hogy a dadogó Démoszthenész is híres szónokká lehet. Hallgattunk arról, hogy kiemelkedő személyiségek sorsa, kiváló pedagógusok eredményei egyaránt bizonyítják: az adottságok megkönnyítik ugyan a képességek fejlesztését, de nem determinálják azokat. Persze mindebből senki se vonhatja le azt a következtetést, hogy egy botfülűből operaénekest faraghatunk, egy kis gömböcből pedig világhírű balerinát nevelhetünk. A színttévesztőt se ültessük az autóbusz volánja mellé, mert ezzel tudatosan idézünk elő balesetveszélyt. A teknőst csak a fejtörőkben szólíthatjuk futóversenyre Akhilleusszal. Mindezt azért kellett szóvá tenni, mert a gyerekek képességeivel kapcsolatban igen sokan végletekben gondolkodnak: vagy nem hisznek a képességeket kibontakoztató nevelőmunkában, vagy mindenhatónak tekintik azt. Ennek csak az egyik, de szemléletes példája, amikor elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy viszonylag gyenge fizikummal rendelkező gyerek egyéb képességeirévén — esetleg csupán a helyzet gyorsabb felismerésével —, nem végezhet eredményesebb fizikai munkát egy izomkolosszusnál. De említhetem azt a makacs törekvést is, hogy egy-egy képesség kibontakoztatását nemegyszer egyetlen tantárgy ketrecébe szeretnénk zárni. Mintha a logikus gondolkodás fejlesztésére például csak a matematikában lenne szükség. Igaz ez a kapcsolatteremtő képességre vagy az önuralomra, az önfegyelemre is. A PROBLÉMÁT más oldalról közelítve:lehet, hogy egy-egy tanítványból jelentős erőfeszítések árán sem lesz kiváló tudós, világhírű muzsikus, de ha az iskola komolyan veszi az alapvető képességek kibontakoztatásának feladatát, olyan útravalót ad mindenkinek mellyel ki-ki könnyebben boldogulhat egy olyan társadalomban, mely az élet minden területén célként tűzte ki egyebek közt az alkotó gondolkodás, a gyors helyzetfelismerés, és alkalmazkodás, — hogy csak a legjelentősebbeket említsem — követelményének teljesítését. Az alapvető képességek fejlesztése tehát sohasem lehet egyetlen tantárgy feladata, hanem mindig az egész nevelőtestületé. Mégis, hányszor teremtünk előnyös helyzetet az általánosan képző iskolákban azoknak a gyerekeknek, akiknek képességeik szaktárgyakhoz „kötődnek”, és hátrányos helyzetet azok számára, akik szaktárgyakon .,kívüli”, gyakran fontosabb képességekkel rendelkeznek. Tapasztaljuk, hogy sokan ..milyen könnyen lemondanak egy-egy tanulóról, bár lehet, csak a kellő erőfeszítés és a gyakorlás hiánya miatt nem ér el megfelelő eredményt egy-egy tárgyból. Feladataink megoldása, a képességek fejlesztése tehát csak ott lehet eredményes, ahol a pedagógusok felismerik: nekik teljes embereket kell nevelniük, s ehhez a saját tantárgyuk csupán eszköz a kezükben. Lényeges, hogy neveljünk jó irodalmárokat, matematikusokat, ám jó szakmunkássá sem válhat az, akinek keserves kínszenvedés az összefüggések feltárása, a lényeg megragadása. Mindennek a felismerése és az ezt követő, mindenkire egyformán figyelmet fordító nevelőmunka elősegíti, hogy a gondjainkra bízott fiatalok tantárgyunkból is elfogadható eredményeket érjenek el. Mindez persze feltételezi, hogy elismerjük és megbecsüljük azokat is, akik jó szakmunkások, kiváló sportolók szeretnének lenni, s nem szándékuk, hogy irodalmárként vagy fizikusként érvényesüljenek az életben. Dr. Kerékgyártó Imre Töprengés a „társadalmi" munkáról MINDEN TÁRSADALMI MUNKA — társadalmi munka-e? Ez a kérdés motoszkál bennem anépszerű Ifjúsági Magazin egyik novemberi riportja nyomán, amely a nemesnádudvari építőtábor munkáját ismertette. Szó van benne arról, hogy a tanulók a norma negyedét-harmadát teljesítették, s fegyelmivel kellett hazazavarni minden nyolcadik diákot. A fiatalok általában is kedvetlenek voltak, jó részükből azonban még az elemi munkakedv is hiányzott. Miért vittek a szervezők ilyen diákokat is magukkal? „Csak így volt meg a keret — mondja a KISZ-titkár. — Ha pedig nem töltjük ki a keretet, akkor rögtön leszólnak a kerületi KISZ-bizottságról: hát mi van, a gimnázium már megint nem mozgósít?” A cikkből az is kiderül, hogy az állami gazdaság vezetői kétértelműen viselkedtek. Egyrészt határozottan követelték, hogy büntessék meg a lógósokat, másrészt fölajánlották a hazaküldött diákoknak, maradjanak ott pénzért dolgozni. Sőt, szállásukat is az építőtábor területén akarták kijelölni. Csoda-e — kérdi az újságíró —, hogy a diákok kinevették őket is, a tanárokat is? — Az ügy fölött azóta mindenki napirendre tért. A KISZ-bizottság azt fontolgatta a riport idején, vigyék-e ezeket a gimnazistákat 1981-ben építőtáborba. Az újságíró így foglal állást: „Azt kellene megvizsgálni, hogy a papírforma-mozgósításnak, a mutatók számszerű, de öncélú teljesítésének milyen nemkívánatos következményei vannak, és hogyan lehetne ellensúlyozni őket.” HOGYAN? Talán úgy, hogy ezt a társadalmi jelenséget ideológiai létéről gazdasági talpára állítjuk. A Magyar Értelmező Szótár, a társadalmi munkát úgy határozza meg, hogy az „díjtalanul és önként vállalt, közérdekű munka". És megkülönbözteti tőle „a társadalmilag szükséges munkát”, ami nem más, mint „az a munkamennyiség, ami valamely termék létrehozásához szükséges ...” E meghatározások értelmében Nádudvaron nem végeztek társadalmi munkát. Itt fizettek, de keveset, és azt a keveset, is javarészt rábeszéléssel, esetleg erkölcsi kényszerrel odaterelt fiataloknak. A gazdaság merőben munkaerőként kezelte a gyerekeket, mint az világosan kiderült a táborvezetőség által hazazavart fiataloknak tett előnyös ajánlatukból. A gazdaság nyilván munkaerőhiánnyal küzdött. Tudja ezt a riporter is, mert megírja, hogy a magyar diákokkal együtt dolgozó külföldi fiatalok magasan túlteljesítették a normát, s így a tábor összteljesítménye mégiscsak elérte a száz százalékot. „A gazdaság, ha nem járt is jól, de legalább megtalálta a számítását” — vélekedik az újságíró. Naiv vagy jóhiszeműen lelkes pedagógustársaim kedvéért jegyzem meg, hogy ebben az ügyben társadalmi szempontból éppen ez a munkaadói magatartás a jellemző. A gazdaságok megtervezik maguknak az évi olcsó diákmunkaerőt. Számítanak rá, és idegesek, ha kevesebb hasznot húznak belőle a tervezettnél. Ami Nádudvaron történt, az a társadalmilag szükséges munka, de nem a társadalmi munka iskolapéldája. Amikor tavaly ősszel kormányhatározatot hoztak, hogy a gazdaságok fogadják tisztességesen a diákmunkásaikat, erre a döntésre az illetékeseknek jó okuk volt. Az előkészítő vizsgálatok ugyanis nemcsak példamutató vagy legalább kielégítő megoldásokra mutattak rá, hanem vastag törvénysértésekre is. Ilyeneket elég sok helyen elkövettek ahhoz, hogy az állami vezetés jobban a gazdaságok körmére nézzen, és enyhítse a diákok kiszolgáltatottságát. Azon az alapon, hogy ha már munkaerőhiány van, és sok millió forint értékű áru veszne kárba a fiatalok munkája nélkül, legalább ne kerüljenek a diákmunkások rosszabb körülmények közé, mint a felnőtt munkavállalók. ENGEM ARRÓL GYŐZ MEG a nemesnádudvari eset, hogy az építőtáborok gazdasági alapmotivációja és az erkölcsi arculat, amit a nyári munkák szervezői a táboroknak és a diákoknak mutatnak — ellentmond egymásnak. A látszat és a valóság csapdája gyakran és elsősorban a pedagógusokat hozza megalázó helyzetbe. A tábor legnépszerűtlenebb embere az a gimnáziumi igazgatóhelyettes lett, aki — a cikk szerint — a táborozást megelőző vizitúrán még a szőrösszívű vagányokat is megnyerte magának. Nemesnádudvaron viszont már „a terrort képviselte”, „hajcsár volt”, „razziázott” és „fenyegetőzött”. Ő, akit a diákok közvetlen, mosolygós embernek ismernek általában. Miért? — A táborozók felét haza kellett volna küldenem — mondja az igazgatóhelyettes. — Nem tehettem. Az így kialakult kényszerhelyzetben a tanároknak csak az a szerep maradt, hogy előbb szép szóval, aztán fenyegetéssel próbálják rávenni a társaságot a munkára. Valóban úgy volt, ahogy mondták: itthon mosolyogtam, ott kemény kegyetlen voltam. Hogyan legyek ilyen kölüítmények közt egyszerre humánus és eredményes? Hogyan? Ehhez a csapdahelyzethez nekünk, olvasóknak is lehet néhány kérdésünk. Megfogalmazásukba nemcsak az ilyen „társadalmi munka” hátterének közgazdasági és szociológiai ismerete szól bele, hanem emlékeink is az igazi társadalmi munkáról. S bizonyára vannak emlékeik a fiataloknak is a jól szervezett, szép társadalmi vállalkozásokról. Tehát: meddig lehet olyan körülményeket teremteni, amelyben a tisztességes, közéleti gondolkodású diplomás embereknek mumussá, hajcsárrá kell vélniük? Mikor elemzik végig az illetékesek az ilyenféle munkaszervezések reális rombolóerejét? HOGYAN LEHET ebben a helyzetben eredményes a pedagógus? Úgy, ha az eredményességet nemcsak a gazdaság tervmutatóján mérik, hanem a nevelési céljaink megközelítésén is. Ne álcázzuk tehát a fogyatékosságokat másnak, mint amik. A különböző termelőegységek ne csak a diákok és a tanárok öntudatára hivatkozzanak, hanem saját erejükből szervezzék úgy a körülményeket, és fizessenek annyit, hogy a fiataloknak legyen kedvük szerződést kötni a munkára, és teljesíteni a normát. Vegyék végre tudomásul, hogy a kötelező és a vállalt feladat nem egyforma erkölcsi tartalmat hordoz. A diákok lekesedését pedig értéke szerint használjuk fel társadalmi, gazdasági céljainkkal összhangban, mindenekelőtt a közösségi érzést tápláló, erősítő feladatok vállalására. Van éppen elég bölcsőde, óvoda, napközis , és osztályterem, játszótér, sportpálya, fasor és még ki tudja, mi egyéb. Mindez tág teret ad az önkéntes és ingyenes munkának, amely, persze, mentes minden képmutatástól, erkölcsi kényszertől és megalázó közösségi helyzetektől. Csak olyan munkatevékenységnek van helye a társadalmi munkában, amely méltó a tisztességes, közéleti gondolkodású ember őszinte erőfeszítésére, akár van diplomájuk ezeknek az embereknek, akár nincs... V * Kromtem Gábor | Fridél Lajos: Órán