Pedagógusok Lapja, 1995 (51. évfolyam, 1-24. szám)
1995-10-17 / 17. szám
1995. OKTÓBER 17. SZABADEGYETEM 11 CSIZMADIA ERVIN NEM POLITIKAI BESZÉD Le sem merem írni, mi a címe annak az interjúrészletnek (a teljes interjú egy olasz folyóiratban jelent meg), amelyet Ewa Domanska a 2000 című folyóirat szeptemberi számában készített Hayden White-tal 65. születésnapja tiszteletére. Mondom, nem merem leírni a címet, mert az olvasót egészen biztosan elrémítené a nyakatekerten blikkfangos és tudományoskodó fejléc. Ám - cím ide vagy oda - mégis azt mondom, aki teheti, olvassa el a nem túl hosszú, annál érdekesebb és „kiismerhetetlenebb" interjút. De kicsoda is White? Miért kellene bárkinek is elolvasnia, hogy mit mond? Nos, Hayden White egyáltalán nem egy a tengernyi nyugati (és persze általunk kevéssé ismert-reklámozott) sztártudós közül. Tudtommal magyarul alig jelent meg valami tőle, pedig a hatvanas évektől kezdődően rengeteg érdekes tanulmánnyal és könyvvel rukkolt elő. Nevét az 1973-ban írott Metahistory című könyvével alapozta meg. Sokan a posztmodern zászló bontásának tartják ezt a könyvet, de maga White - mostani interjúja tanúsága szerint - nem fogadja el ezt a besorolást. Nem posztmodernnek, hanem inkább strukturalistának tekinti magát. De mielőtt az olvasó végleg elcsüggedne, megnyugtatom: nem az adja valaki rangját, hogy posztmodern, strukturalista vagy - éppenséggel - valamilyen hagyományos iskolához tartozik, netán besorolhatatlan. White rokonszenvesen lecsupaszított ars poeticája szerint: „A címkék nem érdekesek. Én csak annyit mondok: itt a könyvem. Olvasd el. Ha segít rajtad - jó, ha nem felejtsd el!" Tegyük tehát föl még egyszer a kérdést: kicsoda ő? Hogy nem filozófus, azt ő maga mondja el. Történész? Talán. A legközelebb a művelődéstörténet és a művelődésfilozófia áll hozzá. Éppen ez a köztes szerepe teszi lehetővé számára, hogy „elképesztő" állításokat engedjen meg magának, például a történelemmel kapcsolatban. A történészek persze régóta rágódnak vizsgálatuk tárgyán. De a szaktudós általában győz a szkeptikus fölött. Elvégre a történelem mégiscsak kínál valami matériát az események megragadásához. Ritka madár az olyan - mint White -, aki azt mondja: a múlt voltaképpen nem létezik. A kelet-közép-európai olvasó számára - legalábbis a felszínen - nem ismeretlen az efféle megközelítés. A sztálinizmust értékelve többen rámutattak már, hogy a totális diktatúrában a múltnak nincs állandósága, azaz a rendszer belső hatalmi igényeinek megfelelően változik a múlt szerepe, megítélése is. A „sosem lehet tudni, mit hoz a múlt"-szerű szlogenek pontos kifejeződései egy teljességgel bizonytalan helyzetnek. De ez csak a felület. White-nak a világon semmi köze nincs a totalitarizmus ideológiájához; ő a múlttal kapcsolatban teljességgel gondolkodói alapon fogalmaz meg következtetéseket. Meglehet, hogy a következtetés nem helytálló, de mindenképpen elgondolkodtató. El kell például gondolkodnunk azon, hogy maguk a különböző elméletalkotók sem önmagukban álló, önmagukban érdekes vagy éppen irreleváns tünemények. Marx valamiért volt fontos valakiknek, miként Hayek vagy Bibó István is. Nem (vagy nem csak) azért váltak fontosakká, mert tudományos-teoretikus produkcióik önmagukban érdekesek voltak, hanem mindenekelőtt azért, mert fölhasználhatók voltak valamire. Ez persze a világ rendje, nincs benne semmi rendkívüli, mégis szomorúság tölti el az ember szívét, ha arra gondol, mennyi remek gondolkodó hullik ki a rostán pusztán csak azért, mert az éppen aktuális közmegítélés nem tartja használhatónak vagy éppenséggel nem is ismeri. Másrészről azt is mondhatnánk: eleve előnyben vannak azok a teoretikusok, akiknek írásai valamilyen rejtett (vagy nem is annyira rejtett) politikai üzenetet is hordoznak. A politika az a köznyelv, vagy ha tetszik, befogadási nyelv, amelyre átfordítva, átváltva egyesek emészthetővé, ellenben mások fogyaszthatatlanná válnak. White-tal talán épp ez a baj: politikailag emészthetetlen, ami pedig nem politikai benne, az ugyan kit érdekel. Holott csupa olyasmiről beszél, ami pedig az általunk hőn vágyott nyugat-európai kultúra és elmélet integráns része. S nem csupán valamikről, hanem valakikről is beszél, olyan személyekről, akik az elmúlt évtizedekben (és részben ma is) a nyugati, posztmodernnek nevezett kultúra vezető reprezentánsai. Kik ők? Gyanítom, a vájt fülű szakközönségen kívül nemigen ismerik őket. Foucault, Ricoeur, Barthes, Derrida, Rorty. Pedig ők éppúgy a Nyugat szülöttei, mint azok a szovjetológusok, akiktől a politikailag legtájékozatlanabb sarki fűszeres is megtanulta a szovjet rendszerek lebontásának stratégiáit. Hát nem csodálatos? A sarki fűszeresnek lehet Nyugatélménye, mert a szovjetológia apparátusai erősek és hatékonyak voltak, de vajon mit kezdjünk a Nyugat önelemző tradíciójával? White interjúja arra hívja fel a figyelmet, hogy a Nyugatnak is rengeteg arca van, és bizony mi - akarjuk vagy sem - csak azt ismerjük, ami politikailag kézzelfoghatóbb. Ami a politika kategóriájába nem gyömöszölhető bele, arról nemigen tudunk, sőt el is akarjuk hessenteni magunktól, mint az olyan betegséget, ami egy ideig nem fáj. Pedig White és társai olyasmiket mondanak (mondhatnának) nekünk, amiről illene tudnunk. Például megtaníthatnák valóban tisztelni a nyugati hagyományt és gyakorlatot. A mostani Nyugatviszonyunk ugyanis inkább kimerül a politikai utánzásban, mintsem az igazi értékek fölfedezésének igyekezetében. A dolog paradoxona persze az, hogy olyan korban kellene kíváncsiságot mutatnunk, amikor az embernek erre az eredendő tulajdonságára nemigen van szükség, hiszen a kész receptekátvétele világviszonylatban történik a fejlett és a fejletlenebb régiók kapcsolatában. Ugyanakkor az is bizonyosnak látszik, hogy azért mindig lesznek, akiket érdekelnek a kuriózumok, akik a dolgok (akár a történelem) mögé akarnak nézni. White-ot azért érdemes olvasni, mert valami teljesen ismeretlen világot mutat nekünk, amelynek szereplői nem a megszokott reklámrekvizítumok, tévékonzumok. Ugyanakkor White nem akar semmilyen „megváltó" szerepben tetszelegni, hiszen ezt mondja interjújának végén: „Nem hiszek az interjúkban. Mit szedett most ki belőlem? Egyetlen konkrét állítást sem kapott tőlem. Csak egy további változatot. Annyit azért le szeretnék szögezni, hogy mindent, amit csinálok, sok történéshez hasonlóan azért teszem, mert a múltban mindig problémát látok." Olyan periódusban, amikor a Nyugat-képünk a feltétlen követni akarásra egyszerűsödik, ez az álláspont egyáltalán nem kevés. White higgyen csak az interjúkban. A magyar olvasók pedig örüljenek: egy élő klasszikus beszélt hozzánk. A történelem nem tudomány. Hogy akkor micsoda? A történelem kutatásának számtalan különféle módja és még több oka van. Mégsincs lehetőségünk arra, hogy megállapítsuk a történelem elemzésének egzakt szabályait és módszereit. Az egyedüli, amit tehetünk, hogy áttekintjük a történetírás történetét, és megállapítjuk, hogy csak stilisztikai variánsok léteznek. A történészek mindig azt hiszik, hogy az éppen aktuális módszer a történelemkutatás leghelyesebb útja. Ez naivitás. A történelmi események per definitionem megismételhetetlenek. Nem tudjuk őket újra meg újra előállítani, mint a laboratóriumban a fizikai kísérleteket. A történelmi eseményeket nem lehet újra meg újra megtapasztalni. Ezért nem lehet empirikus módon vizsgálni őket. Elemezhetők viszont más, nem empirikus módokon. Egy biztos: nincs végérvényes módszer a probléma megoldására, nem tudható, hogy mi a legjobb segédelmélet a történelem tanulmányozásához. Michelet-ről például az jut eszünkbe, hogy „Hát ez rémes, mi sokkal jobbak vagyunk nála. Milyen naiv volt". A mai történészek Voltaire-ről, Frankéról, Burckhardtról szólva megjegyzik: „Ők a történetírás számos módszerével kísérleteztek. Érdekesek mint írók, de a történetíráshoz a mi módszerünk alkalmasabb." Úgy gondolom, hogy az ilyesmi mindig csak illúzió. Nem lehet egyszer s mindenkorra eldönteni, hogy az emberek hogyan viszonyuljanak a múlthoz, elsősorban azért nem, mert a múlt fantázia szülötte. A múlt nem létezik. Kutatni is csak azoknak a dolgoknak a prizmáján keresztül lehet, amelyek a múlt létezésének következményeként ránk maradtak.