Agglomeráció, 2004 (1. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 1. szám

nldva-verve fém kerítéseivel. Voltak ott gyönyörű házak vastag falakkal, melyeket felrobbantani is alig lehetett, mégis veszniük kellet. Mindezt azért, hogy ez a jellegtelen panel a helyére kerülhessen. Én nem hiszem el, hogy ezt indokolhatja bármi is. Ha lakást kell adni az embereknek, miért nem lehet azt Gödöllő környékén megten­ni? Miért nem hagyják meg a város magját? Ez nagyon nagy szívfájdalom és sajnos manapság is zajlik. Ami még megmaradt, az is eltöröltetik. Ha a házak eltűnnek, az utcák átalakulnak, mi marad a régiből? Az Erzsébet park. Bár megszenvedte a felújítást, hiszen széles sétányokat vágtak bele, ami sok kedves fa pusztulását okozta. Megcsonkoltak olyan ágakat, melyeknek gyönyörű íveit, szép hajlását magam is ismertem. Mégis azt mondom, hogy a természet beforrasztja a sebeit és a parkunk azért megmaradt. Annak is örülhetünk, hogy bizonyos újjá­épített házak megőriztek valamit a régi stílusból, a Petőfi téren talán két házat is tudok említeni. Mi, akik a művészettel áldva-verve vagyunk nehezen viseljük az ilyen változást. Az újonnan épült házaknak ez a heterogén, sokféle stílusa nem tud összeállni egységes arculattá, karakterré. Ahány épület, annyi stílus. Öröm, hogy a Városmajor utcát és a Kőrösfői-Kriesch Aladár utcát már városi rendelkezés védi. Nagyon nehéz helyzet az, ha egy régi parasztház helyére - amiben, már magam sem laknék - egy jómódú ember olyan házat épít, ami nem illik abba az utcába, melyet szívem szerint ott nem látnék. De hát ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogy milyen legyen az utca? Mégis nagyon halkan azt mondom, hogy egy pici valaki vagyok, aki szeretné megőrizni annak a régi utcának a képét, hangulatát és úgy gondolom, hogy nem csak egyedi, számomra való érték, hanem mindannyiunk közös értéke, ha van egy helyi sajátosságú része a városnak.­­ A saját fájdalmamról beszélek, ha valamit lebontanak, vagy nem úgy építenek, de merem remélni, hogy a városiak, az itt lakók nevében is haragszom, ha harag­szom. És örülök, hogy ha valami úgy születik újjá, hogy megőriz valamit a régi Gödöllőből. Fontos tudnunk, hogy nem hegyi kisváros vagyunk, nem alföldi kisvá­ros vagyunk, a helyi hagyományokból merítve olyan építészeti stílust kell találnunk, melyet ez a dombvidék sugall. A még meg­lévőket mente­getve, szeretgetve kellene tovább lépni. A régi Kossuth Lajos utcán jó volt sétálni, most pedig az autók jönnek, mennek, zaj, lárma van. Vége Gödöllőn és sok más helyen is annak a kedves, békés, a fővárostól távol eső nyugodt helynek. Annak idején Kőrösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor is azért települt ide, mert már akkor is volt különbség Budapest és a hangulatos vidéki kisváros életritmusa között. Nagyon nagy örömöt okozott, amikor a városban sok helyre virágokat raktak. Ahányszor látom, mindig jó érzésem van, jól esik itt mennem, itt élnem. Nem tudom, ez a városi költségvetésnek mekkora terhet jelent, de ez nekem „aprópénzű", napi örömöm. Hova jártak el a Művésztelep idején a gödöllői művészek? Rögtön a Hársfa vendéglő jut eszembe, ott volt a buszpályaudvar környékén. Gyönyörű, barokk kapun léptünk be és nyikorgós falépcső vitt az emeletre, ahol lehetett ebédelni, az ablakából kilátni a Kastély-parkra, mely akkor még egységes egész volt a HÉV-végállomásig. A jelenlegi Kastélykert étterem helyén volt a Pálma cukrászda, ahol akkor szálloda is volt. A HÉV sínek másik oldalán ott volt a Szauter vendéglő, arra is szívesen emlékszem vissza. Olyan intimitása, hangulata volt ezeknek az éttermeknek. Jelenleg sajnos hiá­nyoznak ezek az arculatok, karak­terek, pedig nagyon vágyna az ember ilyen kisvendéglőkre, ahol a bará­taival, vendégeivel találkozhat. Gödöllői és egyben művészszem­mel hogyan éli meg a Királyi Kastély hányattatott sorsát? Mivel a kastély romjaiból való újjáépí­tésében nekem is volt egy kis ré­szem: a tapéták, függönyök, drapé­riák, bútorszövetek tervezése, újraal­kotása szépséges feladatom lett, így sokszor jártam ott, de a szépségére minden alkalommal rácsodálkoztam. Maga a Kastély, mint építészeti örökségünk, kincsünk, olyan csodá­latos adománya Gödöllőnek, melyet nem lehet elég sokra értékelni. Annak, hogy fejlődik, szépül, csak örülni lehet. A Kastély gyönyörű romosán is, felújítva is. Jönnek-e a Gödöllői Iparművészeti Műhelybe feltöltődni, élményeket megtapasztalni vágyó emberek, művészek? - Nyitott kapuval várjuk az érdeklő­dőket. Annyit kell rólunk tudni, hogy hatodik éve dolgozunk egy olyan házban, melynek adottsága, méretei megszabják azt, hogy mit tehetünk. Van egy kiállítótermünk, egy picike kamara-kiállítóterem, két műterem, egy kerámia-műhely, és van egy gobelin-műhely, ahol ugyanakkor a képzőművészeti oktatás is zajlik. Ha külföldi kollégát szeretnénk meghívni, ahhoz szükség lenne helyre, ahol megszállhat. Az pedig sajnos nincs. Természetszerű, hogy ami megszületik, az épülni, tovább­fejlődni akar. A szomszédos ház egyik része éppen eladó, amit mi boldogan kapcsolnánk a mi nagyon szép kertünkhöz és az épület­együtteseinkhez, így azonnal kialakíthatnánk külföldi barátainkkal egy csere lehetőséget, fogadhat­nánk őket és mehetnénk tanulni hozzájuk. Bekapcsolódhatnánk a művészetek egyetemes vérkerin­gésébe. Viszont a magyar művészeti életben­­nyugodt szívvel mondhatom-benne vagyunk, állandó meghívott kiállító­ink vannak. Vannak, akiket sűrűn meghívunk, hiszen művészi törekvé­seikben közel állnak hozzánk és szeretjük őket személyükben is. Ugyanakkor van egy állandóan változó meghívotti kör. Ilyen módon lassan az ország színe-java legalább egyszer, előbb-utóbb kiállít nálunk. Bár magunkat Iparművészeti Műhely­nek nevezzük, jobban illene rá a Képző- és Iparművészeti műhely, hiszen mi magunk is több fajta művészeti ágban tevékenykedünk. Van szobrászat, plasztika, grafika és festészet, tehát a nem iparművészei­nek aposztrofált művészeti ág is megjelenik. Az sem lényegtelen, hogy a nagy művészetben is elmo­sódni látszik a képzőművészet és az iparművészet körvonala. Kerami­kusok szobrokat készítenek, festők reliefeket, plasztikákat, az egész művészet az egységesülés irányába halad. Ha szemét behunyva, elképzelhetne „a"műhelyt, milyen lenne? Lenne egy grafikai műhelyünk, ahol lehetne készíteni rézkarcokat, litográfiákat, lenne egy bőrműhely, lenne egy üveges műhely... és sorolhatnám. Az iparművészet összes ága jelen lenne. Lehet, hogy lenne egy kis restaurátor műhely is, szimbiózisba lehetne hozni a kastély életével, az állandóan szükséges felújításokkal. És persze lenne vendégszoba! Hogyan néz ki most kívülről a műhely? Igen boldogok voltunk, amikor a házat a várostól használatra meg­kaptuk, de ez egy nagyon csúnya ház. Mindent elkövettünk kívül-belül, hogy megtörjük az épület eredeti karakterét, befuttattuk vadszőlővel, ahol lehetett. Jubileumi kötetünkben látható egy kép a kertről, parlag volt, tele gazzal. Most pedig csupa virág és művészi elképzelés, amit Katona Szabó Erzsébet, közalapítványunk elnöke, mint művészember tervezett. Van aranykert, ahol minden sárga, narancsszín és rőt, van a bíborkert, ahol a vörösek, pirosak és a rokon bíborszínűek virágoznak, van egy ábrándos, mely tavasszal gyönyörű, a fehér virágok a levendula kékjével, mélysötét vad íriszek, szelíd, lágyabb színekkel. Most egy nagy lépéssel megint előbbre lépünk, hiszen épül a veran­dánk, mely maga is megtöri az épület egyhangúságát. Aki figyelemmel kíséri életünket, azt láthatja, hogy egy kicsit mindig haladunk előre. Ha lehetne, elköltöznének innen? Nem hinném, hogy el szeretnénk köl­tözni, ha lehet, itt szeretnénk maradni és növelni ezt a kis birodalmat, amit kialakítottunk. Hiszen ez a régi Művésztelep utcája, itt élt Kőrösfői- Kriesch Aladár, Nagy Sándor itt volt a szövőiskola, és itt élt a Nagyapám is, ez volt a Művésztelep szíve. Talán az a titkos ujj, a Művészet titkos ujja ide húzott keresztet, hogy a gödöllői művészek itt dolgozzanak. Fejlődik-e Gödöllőn új művésznemzedék? Úgy látom igen, sőt ez művészeti nevelés nem csak nálunk, de máshol is zajlik a környéken. Igen büszkék voltunk tavaly, mikor egyik tanítványunkat felvették az Iparművészeti Egyetemre. De bárki tanulhat nálunk, gyakorlatilag csak egy alsó életkori megkötés van. Azokat is várjuk, akik hobby szinten szeretnének valamilyen technikát elsajátítani csak azért, hogy teljesebb legyen az életük. Úgy gondolom, hogy a művészet mindenkinek adottsága, minden­kiben ott van. A beszélgetés a Másik Rádió 93,6 Múlt, jelen, jövő című műsorában, ez év augusztusában hangzott el. Remsey Flóra: AZ ÉN HADSEREGEM /gobelin/

Next