Százhalom, 2015 (3. évfolyam, 22-31. szám)

2015-01-01 / 22. szám

SZÁZHALOM • 2015. JANUÁR 0.33 A „lélek művelése...” Kulturális élet a faluban egykor és ma A magyar kultúra napját január 22-én ünnepeljük meg, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz írását. A kultúra szó mai értelmében elsőként Cicero egyik művében szerepelt, aki a cultura animi­t­a lélek művelése kifejezést hasz­nálta. A magyar kultúra, amellett, hogy összeköti a nemzet tagjait, közösséget formál, a lelkünket, szellemünket szólítja meg, gazdagítja, érzékenyebbé teszi. A kultúra értékei iránti igényünket azon­ban erősen befolyásolja környezetünk, a társadalmi közízlés. A két világháború közötti Százhalom­battán, a szerény lehetőségekhez képest, sokszínű kulturális élet bontakozott ki kö­szönhetően lelkes tanítóknak, tanítónőknek és plébánosoknak. A jó iskolai oktató ta­lált olyan programot, mely a gyerekeket csábította és egyben hasznukra is vált. A színjátszás több szempontból hasznos és szórakoztató elfoglaltság volt ebben az időben a falusi fiatalok számára. Színda­rabok előadásával észrevétlenül sikerült elérni hosszabb szövegek megtanulását, a zenei kultúra csiszolását. A fiatal lányok és fiúk megtanulták a szép, tagolt beszé­det és a jó mozgást. A falusi színjátszás sok száz éves hagyományra tekint vissza, mely a jeles napokhoz kapcsolódott. Száz­halombattán is ilyen ünnepi alkalmakkor mutattak be színdarabokat (március 1­5-e, karácsony). Zenálkó Etel tanítónő, aki az 1­920-as években tanított itt, kezdett elő­ször foglalkozni iskolai előadásokkal, elein­te a gyerekek verseket szavaltak, dalokat adtak elő. Amikor kiderült, hogy a fiatalok örömmel járnak el az előadásokra és élve­zettel vesznek részt benne, egyre hosszabb és nehezebb darabokat tanított be. A kor divatjának megfelelően népszínműveket mutattak be Százhalombattán, nagyrészt olyanokat, amelyeket a budapesti Nép­színházban sikerrel játszottak a 19. szá­zad utolsó negyedében. Amikor még nem volt rádió, se televízió, akkor saját maguk szórakoztatására népdalokat énekeltek, a bálokban csárdást táncoltak. A népszín­művekben is szerepeltek ezek az elemek. A népszínmű műfaja az 1­840-es években született, megteremtője Szigligeti Ede volt, Gyulai Pál megállapítása szerint. Az ifjúsági egyletek és vallási csoportok egy része már 1919 után megszervező­dött, mozgalmas, pezsgő életet teremtve ezzel az katolikus egyházközségen belül. A színielőadásokkal, a különböző tanfo­lyamok indításával, az egyházi ünnepek­hez kötődő szokások ápolásával fokozato­san gazdagították a falu életét. 1921-ben megalakult a Katolikus Leányegyesület, összejöveteleiken felolvasásokat tartottak, színielőadásokra készültek, ruhadarabokat, hímzéseket készítettek a falu szegényei és a templom számára. Az Ifjúsági Egyesület ek­kor már működött, ami lehetőséget nyújtott a fiúknak a sportolásra, később az Egylet keretében Dalárda is alakult, mely nagyon sokat tett azért, hogy a hívek megismerjék, megtanulják és énekeljék a népénekeket. Az 1930-40-es évek társadalmi, gazda­sági és világnézeti harcának küzdőterén új színként jelent meg 1938-ban a magyar katolicizmus legjelentősebb paraszttömörü­lése, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegy­letek Országos Testülete, a KÁLÓT, mely­nek százhalombattai csoportja 1941-ben alakult meg Bakody Erő plébános irányí­tásával. A katolikus, hazafias szellemiséget közvetítő csoport színvonalas programokat szervezett a falusi fiatalok számára. Az 1­939-ben a népszínműveket színpad­ra állító falusi fiatalok és a mesteremberek összefogásából épült meg a művelődés első hajléka az Óvárosban. Az együttlét erejé­nek érzéséhez szükségük volt egy megfele­lő térre, még akkor is, ha a falu olyan kicsi és benne oly sűrűn és sokoldalúan érintkez­tek az emberek, hogy az egymáshoz való távolság a legkisebb, ami csak egy társa­dalomban lehetséges. A II. világháború utáni időszak radiká­lis változást hozott az emberek életében, 1­945 után lassan, 1­948 után azonban igen gyorsan megváltozott az emberek viszonya a csoportokhoz, egyre nehezebben lehetett tagságukat biztosítani. A korábban lelke­sen, sok programmal életben tartott egy­letek megszűntek, vagy jelentősen átala­kultak. A Közösségi Ház 1948-ban került állami tulajdonba. A községi tanács meg­alakulása után fokozatosan a központosí­tott művelődésirányítás elvei érvényesültek. A népművelés alapelve szerint a világné­zetében elmaradott lakosságot föl kell emelni, felvilágosítani, hogy megvalósítsa az új, szocialista embereszményt. A filmet tartották ebben az időben az átnevelésre legalkalmasabbnak, így 1952. november 7-én az Istenek tanácsa című filmvetítéssel állandó mozi kezdte meg működését az óvárosi művelődési házban, mely könyv­tárnak is otthont adott. A település iparo­sításával a kulturális élet színtereivé lassan az új városközpont művelődési intézményei váltak. Az Óvárosban a hagyományos fa­lusi élet és kultúra felbomlott. A múlt értékei, tanulságai azonban lel­kes lokálpatriótáknak hála nem merülnek feledésbe, a közelmúltban számos bizako­dásra okot adó történésnek lehettünk tanúi az óváros kulturális életének terén. Meg­alakult a régi Százhalombatta értékeivel foglakozó Faluvédő Egylet, melynek kez­deményezése nélkül nem olvashatnánk a Százhalom folyóiratot, számos helytörténe­ti kiadványt, kalendáriumot. Az Óváros fő­utcájában álló, 201­0-ben felújított Zenálkó Etel tanítónő nevét viselő Közösségi Ház (és a mellette lévő Szent László tér) számos kulturális eseménynek, könyvbemutatónak, bálnak, megemlékezésnek, foglalkozásnak, kiállításnak és még számos közösséget for­máló, identitást erősítő eseménynek ad ott­hont. Ahhoz azonban, hogy a város legré­gibb és leghangulatosabb városrészében ismét pezsgő, fiatalokat is igazán vonzó közösségi, kulturális élet alakulhasson ki friss szellemiségre, az említett korosztályt érintő alapos vizsgálódásra van szükség. Németh Nóra

Next