Százhalom, 2015 (3. évfolyam, 22-31. szám)
2015-01-01 / 22. szám
SZÁZHALOM • 2015. JANUÁR 0.33 A „lélek művelése...” Kulturális élet a faluban egykor és ma A magyar kultúra napját január 22-én ünnepeljük meg, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz írását. A kultúra szó mai értelmében elsőként Cicero egyik művében szerepelt, aki a cultura animita lélek művelése kifejezést használta. A magyar kultúra, amellett, hogy összeköti a nemzet tagjait, közösséget formál, a lelkünket, szellemünket szólítja meg, gazdagítja, érzékenyebbé teszi. A kultúra értékei iránti igényünket azonban erősen befolyásolja környezetünk, a társadalmi közízlés. A két világháború közötti Százhalombattán, a szerény lehetőségekhez képest, sokszínű kulturális élet bontakozott ki köszönhetően lelkes tanítóknak, tanítónőknek és plébánosoknak. A jó iskolai oktató talált olyan programot, mely a gyerekeket csábította és egyben hasznukra is vált. A színjátszás több szempontból hasznos és szórakoztató elfoglaltság volt ebben az időben a falusi fiatalok számára. Színdarabok előadásával észrevétlenül sikerült elérni hosszabb szövegek megtanulását, a zenei kultúra csiszolását. A fiatal lányok és fiúk megtanulták a szép, tagolt beszédet és a jó mozgást. A falusi színjátszás sok száz éves hagyományra tekint vissza, mely a jeles napokhoz kapcsolódott. Százhalombattán is ilyen ünnepi alkalmakkor mutattak be színdarabokat (március 15-e, karácsony). Zenálkó Etel tanítónő, aki az 1920-as években tanított itt, kezdett először foglalkozni iskolai előadásokkal, eleinte a gyerekek verseket szavaltak, dalokat adtak elő. Amikor kiderült, hogy a fiatalok örömmel járnak el az előadásokra és élvezettel vesznek részt benne, egyre hosszabb és nehezebb darabokat tanított be. A kor divatjának megfelelően népszínműveket mutattak be Százhalombattán, nagyrészt olyanokat, amelyeket a budapesti Népszínházban sikerrel játszottak a 19. század utolsó negyedében. Amikor még nem volt rádió, se televízió, akkor saját maguk szórakoztatására népdalokat énekeltek, a bálokban csárdást táncoltak. A népszínművekben is szerepeltek ezek az elemek. A népszínmű műfaja az 1840-es években született, megteremtője Szigligeti Ede volt, Gyulai Pál megállapítása szerint. Az ifjúsági egyletek és vallási csoportok egy része már 1919 után megszerveződött, mozgalmas, pezsgő életet teremtve ezzel az katolikus egyházközségen belül. A színielőadásokkal, a különböző tanfolyamok indításával, az egyházi ünnepekhez kötődő szokások ápolásával fokozatosan gazdagították a falu életét. 1921-ben megalakult a Katolikus Leányegyesület, összejöveteleiken felolvasásokat tartottak, színielőadásokra készültek, ruhadarabokat, hímzéseket készítettek a falu szegényei és a templom számára. Az Ifjúsági Egyesület ekkor már működött, ami lehetőséget nyújtott a fiúknak a sportolásra, később az Egylet keretében Dalárda is alakult, mely nagyon sokat tett azért, hogy a hívek megismerjék, megtanulják és énekeljék a népénekeket. Az 1930-40-es évek társadalmi, gazdasági és világnézeti harcának küzdőterén új színként jelent meg 1938-ban a magyar katolicizmus legjelentősebb paraszttömörülése, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, a KÁLÓT, melynek százhalombattai csoportja 1941-ben alakult meg Bakody Erő plébános irányításával. A katolikus, hazafias szellemiséget közvetítő csoport színvonalas programokat szervezett a falusi fiatalok számára. Az 1939-ben a népszínműveket színpadra állító falusi fiatalok és a mesteremberek összefogásából épült meg a művelődés első hajléka az Óvárosban. Az együttlét erejének érzéséhez szükségük volt egy megfelelő térre, még akkor is, ha a falu olyan kicsi és benne oly sűrűn és sokoldalúan érintkeztek az emberek, hogy az egymáshoz való távolság a legkisebb, ami csak egy társadalomban lehetséges. A II. világháború utáni időszak radikális változást hozott az emberek életében, 1945 után lassan, 1948 után azonban igen gyorsan megváltozott az emberek viszonya a csoportokhoz, egyre nehezebben lehetett tagságukat biztosítani. A korábban lelkesen, sok programmal életben tartott egyletek megszűntek, vagy jelentősen átalakultak. A Közösségi Ház 1948-ban került állami tulajdonba. A községi tanács megalakulása után fokozatosan a központosított művelődésirányítás elvei érvényesültek. A népművelés alapelve szerint a világnézetében elmaradott lakosságot föl kell emelni, felvilágosítani, hogy megvalósítsa az új, szocialista embereszményt. A filmet tartották ebben az időben az átnevelésre legalkalmasabbnak, így 1952. november 7-én az Istenek tanácsa című filmvetítéssel állandó mozi kezdte meg működését az óvárosi művelődési házban, mely könyvtárnak is otthont adott. A település iparosításával a kulturális élet színtereivé lassan az új városközpont művelődési intézményei váltak. Az Óvárosban a hagyományos falusi élet és kultúra felbomlott. A múlt értékei, tanulságai azonban lelkes lokálpatriótáknak hála nem merülnek feledésbe, a közelmúltban számos bizakodásra okot adó történésnek lehettünk tanúi az óváros kulturális életének terén. Megalakult a régi Százhalombatta értékeivel foglakozó Faluvédő Egylet, melynek kezdeményezése nélkül nem olvashatnánk a Százhalom folyóiratot, számos helytörténeti kiadványt, kalendáriumot. Az Óváros főutcájában álló, 2010-ben felújított Zenálkó Etel tanítónő nevét viselő Közösségi Ház (és a mellette lévő Szent László tér) számos kulturális eseménynek, könyvbemutatónak, bálnak, megemlékezésnek, foglalkozásnak, kiállításnak és még számos közösséget formáló, identitást erősítő eseménynek ad otthont. Ahhoz azonban, hogy a város legrégibb és leghangulatosabb városrészében ismét pezsgő, fiatalokat is igazán vonzó közösségi, kulturális élet alakulhasson ki friss szellemiségre, az említett korosztályt érintő alapos vizsgálódásra van szükség. Németh Nóra