Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

i 8 ÖRKÉNY ISTVÁN: Megveszem A­mikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandó­sága, annyi mint a semmi. A kiadó hazakü­ldi, az író nekiül dedikálni. Felesé­gének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődékeny rokonának, írótársainak, fogorvosának, mai szerelmének, s egy vagy két, néha három el­múlt szerelmének. Nem tar­tozik a tárgyhoz, de emlí­tést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dediká­ló viszonyban vannak egy­mással. Hogy kinek küldhe­ti postán, kinek adjuk át személyesen, kinek jár a „szeretettel’­, az „őszin­te barátsággal”, a „barátság­gal”, vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertartástana van. Felsül­nék vele, ha megpróbálkoz­nék e finomságok magyará­zatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a harminc kötetes könyvtoronnyal, nemcsak hogy saját magá­nak nem marad belőle, ha­nem még előveszi a szo­rongás is, hogy adósa ma­radt egynéhány jóemberé­nek, akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Leg­utóbb is az történt, hogy többfelé maradt szigorú tar­tozásom, s a körúton jár­tamban, betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből. Ilyenkor az ember mond­hatja azt: Jónapot kívánok, ez meg ez vagyok, kérem ilyen meg olyan című köny­vemet. Vagy pedig mond­hatja ezt: Kérem az ilyen meg olyan című könyvet, írta ez meg ez... Alkal­masint éles fényt vet az író jellemére, hogy melyik­ utat járja; én, akármilyen fény vetül is rám, az utóbbi megoldást választottam. A helyzet így is félszeg hely­zet, de legalább nincs az orromra írva, hogy félszeg helyzetben vagyok. Kissé zsíros arcbőrű, bor­zas, fekete hajú negyven esztendő körüli asszony az eladó. Rögtön, első mozdu­latával elárulja, hogy szere­ti a könyveket; amikor a kért könyvet leveszi a polc­ról, köpenye ujjával letörli a fedőlapot. — Nagyon szép könyv — mondja és nyújtja. — Igazán? — kérdem. — El tetszett olvasni? — El — mondja. — És csakugyan olyan jó? — kérdem, mert ezt jobb kétszer, mint egyszer hallani. — Jó — mondja határo­zottan. Forgatom a könyvet, tű­nődve belelapozok. — Amikor kérek még ötöt — mondom. — Ötöt? — kérdi.­S néz rám. — Igen — mondom, kis­sé zavartan. — Egyszóval, összesen hat darabot? — kérdi nyugta­lanul. — Ha lehet kapni — mondom. — Lehet — mormogja, s a könyvem révülten néz rám a szem­üvege alól. Lassan hátranyúl a polc­ra, ott még két kötet dől neki a vállával a szomszé­dainak. Letörli a köpenye ujjával a fedőlapot, s oda­teszi elém. Várakozástelje­sen néz rám; talán azt re­méli, hogy megelégszem há­rom darabbal. Én azonban nem eléged­hettem meg három darab­bal, mert hat kell. Sorra kézbe veszem a könyveket, elolvasom a címlapjukat, s miután bizonyságot nyer­tem arról, hogy mindegyi­ken szó szerint ugyanaz a szöveg áll, egymás tetejére rakom őket. S várok. — Eszerint még három darabot óhajt? — Igen, kérem. — Valami iskolának? — puhatolózik. — Nem — mondom. Csak úgy magamnak lesz. — Értem — mondja ide­gesen és bizonytalanul. Szemlátomást megválto­zik a viselkedése. Odahúz egy létrát, fölmászik a te­tejére, s egy nyaláb könyv­vel érkezik vissza. Egyik­nek sem törli meg a fedő­lapját. Miközben a számlát írja, több ízben rám pillant, fürkésző üveg alatti tekin­tettel. Már az orrom sem tetszik neki. Valami rossz­ban járó alaknak vél, csak azt nem tudja, hogy miben töröm a fejem, mert a könyv különös, egyedül­­való jószág. Nem alkalmas semmiféle áruhalmozásra. Spekulálni sehogysem lehet vele. Egy könyv annyi, mint száz könyv. Egy könyvet végtelen sokszor lehet elol­vasni, s még másokkal is elolvastatni; könyvvel min­denfélét lehet csinálni, csak két vagy több példányt nem lehet belőle vásárolni. Va­jon miféle sántikálhatok?cigányságban — Könyvtári dolgozó tet­szik lenni? — kérdi re­ménykedve. — Dehogy — mondom és elvörösödöm. Átveszem a blokkot, pénztárasztaltól visszatérő­m­ben jut eszembe doktor U., aki a múltkor éjszaka jött át a gyerekhez, és nem fo­gadott el pénzt. Sajnos egy hetedik példányra van szükség. Nem merek az eladónő szemébe nézni, csak oldal­vást vetek rá egy pillantást. Látom arca feldúlt vonásait, homlokába verődő haját, s az orrán a szemüveget, mely féloldalra dőlt, mint egy halálra sebzett huszár a lován. — Parancsol még vala­mit? — kérdi remegő han­gon. — Semmit — mondom. Aktatáskámba rakom a könyveket és elbúcsúzom. Rézsűt, a körút túlsó ol­dalán is van egy könyvke­reskedés. Én azonban nagy vargabetűvel az ellenkező irányba indulok, i­iért vis­­­szanézve, a bejárati ajtó és a szemüveg kettős üvegfala mögött meglátom a sötéten utánam bámuló szempárt. Igyekszem elvegyülni és megsemmisülni a sokada­­lomban. Régi kerekek Fazekas Ferenc rajza KÁúvlas) / 1913. DECEMBER 31., HÉTFŐ Amikor Vagyim betöltötte a hat évet, a mama így szólt az urához: — Ideje felvilágosítani ar­ról, hogy nem a gólya hozza a gyereket. — Még korai — vélte az apa. — Neki még nem jutnak eszébe ilyen dolgok. — Jobb, ha mi hívjuk fel a figyelmet, mintha ostobán fantáziál — vetette ellen a mama. A férj hozzálátott a szak­­irodalom tanulmányozásához. A szakirodalom pedig azt ajánlotta, hogy a gyermek­nek csak az igazat, és csakis az igazat szabad mondani. A papát és a mamát egy héten át bűntudat gyötörte. Nem mertek fiacskájuk sze­mébe nézni. Végül is a papa vállalkozott a felvilágosító sze­repére. Fölényes mosollyal kérdezte: — Mondd Vagyim, hogy vi­szonyulsz te a demográfiai robbanáshoz? Vagyim hallgatott. — Azt kérdeztem, hogy tudsz-e valamit a demográ­fiai robbanásról? — Becsület szavamra mon­dom, hogy nem én robbantot­tam — mondta pity­er­eg­ve a gyerek. A papa erre taktitkát vál­toztatott: — Tudod mit akarok hozni ... Sejted-e, hogy hér­gyan születnek a kisbabák?ho­— Nem. A beszélgetés eredményét a papa közölte a mamával. A mama erre már majdnem megnyugodott, ám ekkor a szobába bejött Vagyim — Mama, kérlek, mondd, milyen az a demográfiai rob­­banás? — Tudtam én ezt, tudtam — csapta össze a kezét a ma­ma. — Vagyim, mondd meg, de igaz lelkedre, tudod-e, hogy hogyan születnek a kis­babák? — Nem, nem tudom. — Te bizonyára azt gondo­lod, hogy a kisbabák a ká­posztában teremnek? — Nem, nem gondolom. — Akkor még biztosan azt gondolod, hogy a gólya hozza őket? — Nem, ezt sem gondolom. De miért kérded ? Tudnom kellene? — Nem. És arra is kérlek­, hogy ne is gondolj rá. Vagyim furcsán nézett szüleire, és kiment játszani. A a mama pedig így szólt férjé­hez: — Nem csodálkoznék, ha a gyereknél pornográf képeket találnék. Úgy látszik, a kör­nyezet már megelőzött ben­nünket ebben a kérdésben, és a gyerek megkapta a kellő felvilágosítást. A papa kiment az udvarra, hogy megkeresse azt, aki ezekben a kérdésekben fel­világosította a fiát. Az pedig nem más, mint Kolja, Va­gyim legjobb barátja, aki ép­pen most fejezte be a fut­­ballozást. — Két gólt kaptam — pa­naszolta Kolja Vagyim papá­jának. — Az ilyen apróságokkal ne is izgasd magad — mondta Vagyim édesapja. — Vannak a világon sokkal izgalmasabb dolgok is, mint a foci. — Mi lehet izgalmasabb mint a foci? — kérdezte ke­serű ábrázattal Kolja. — Például az, hogy hogyan születnek a kisbabák? — Ez csak önnek izgal­mas, mert nem tud futballoz­ni. Ha tudna focizni, akkor az ilyen ostoba dolgokra nem fecsérelné az idejét. — Hát te tudod, hogy ho­gyan születnek a kisbabák? — Közismert dolog mondta Kolja egykedvűen.— Otthon Vagyim papája kö­zölte a tényt feleségével: — Kolja mindent tud. — És Vagyim? A papa vállat vont. Most a mama indult el felderítő kör­útra. — Vagyim, tudod, hogy mennyi az ország lakossága? — Több mint kétszázmillió. — És azt tudod, hogy ho­gyan születnek a kisbabák? — Nem, de mondd meg! A mama a fejéhez kapott, és befutott a házba a férjé­hez: — Mindent elrontottunk. Most már ő kérdezi, hogy ho­gyan születnek a kisbabák? Az ügyet ismét a papa vet­te kezébe. Elhatározta, hogy úgy fog beszélni a fiával, mint férfi a férfivel. Ám ebben a fia megelőz­te: — Az eset világos. A kislá­nyok a káposztában nők, a fiúkat pedig a terem­gólya hozza. A szülők összenéztek. Va­gyim játszani indult. A ma­ma szólalt meg elsőnek. — Minden világos! Reggel fogod magad, és a piacon ve­szel néhány fej káposztát Míg a lányunk meg nem szü­letik, addig rendszeresen ká­posztalevest fogunk enni, így a gyerek megmarad ártatlan­nak. Fordította: Sigér Imre L IZMAILOV A gólyák és a káposzta i Szeretet Tari Emma grafikája MÁTYÁS FERENC: Az emlék sebe Időmből nem futhatok tovább, a sárga nyár elveszett rózsáival, a fénytelen tél csontomba fáj, mint a kihűlő szerelem. A festett galamb agyamba hamarabb verdesett, mint a huzatos égi tájon,­­ s vére könnycsepp lett a pillámon, önmagát nemző gyötrelem, összekuszálta a Fiastyúk fönn az eget, lábnyoma alatt szállnak a hattyú jeges fellegek, — a megszenesedett tücskök szemében angyal térdepel, mert riadalom van az égi birodalomban és idelenn, — s felszakad bennem az emlék sebe: a lánctalpas félelem. NÁDASS JÓZSEF: A függönyös szekrény — Ma nincs beteglátogatás — mond­ta a fiatal ápolónő a folyosón, és elállta a betegszoba ajtaját. Koczkás János a kis csomagot jobb­jából a bal kezére bízta, jobbjával vi­szont leemelte a kalapját, de furcsa módon függőlegesen fölfelé emelte a fejfedőt, mintha egyszerűen csak szel­lőztetni akarná a fejét. Aztán mély ba­riton hangon ünnepélyesen kijelentette: — Bocsánatot kérek, igen tisztelt hú­­gocska, de fontos államközi tárgyalá­som van Bene Jóskával, aki itt fekszik a huszonhármas szobában. — Bene József valóban itt fekszik a huszonhármasban, de ahogy mondtam, és ahogy ön bizonyára tudja, ma nincs látogatási nap. Csak szerdán és szom­baton. Ez ki is van írva. Remélem, tud olvasni. A fiatalember újra mozgásba hozta a kalapját, mint egy liftet, és talán még mélyebb hangon, sajnálkozva kinyilat­koztatta: — Az analfabéták országos egyesüle­tének vagyok elnökségi tagja, szö­vetségünk alapszabályai tiltják, hogy akár leírt, akár nyomtatott szövegek­­ről tudomást vegyünk. Mély tisztelettel kérem, kegyes húgocska, hogy öt percig jegyzéket válthassak elvtársnő jelen lehet a Bene Józseffel, konferencián, bár tárgyalásunk szigorúan bizalmas, sőt államtitok. A fiatal lány legszívesebben elnevette volna magát, szörnyen mulatságos po­fa volt, de ragaszkodni kell a szabá­lyokhoz, és minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább kell óvni tekintélyünket. — Hagyja már abba, különben is ki­je magának a beteg? Újabb kalapemelés, a fiatal férfiarc tragikus vonásokat vett fel. — Harctéri bajtársam, Isonzónál ő mentette meg az életemet, az ellensé­ges gránáttűzben, több sebből vérezve, sajátkezűleg, saját hátán és saját vállán cipelt a kötözőhelyre. Beláthatja te­hát ... A nővérke elnevette magát: — Hagyja abba ezt a marhaságot. Anyám mesélte, hogy az ő apja volt suttyó legény korában, tizennyolc éve­sen az isonzói csatában... A Bene pe­dig valami huszonhárom, és ahogy ma­gát elnézem, maga sem lehet több ... — Engedje­m meg a helyreigazítást, huszonnégy vagyok, nevem Koczkás Já­nos és már velem is jöhet, hogy tisztáz­zuk a kérdést. Nem tűrhetem, hogy szavahihetőségemben akár egy pillana­tig is kételkedjenek, különösen ön ke­gyed, mélyen tisztelt húgocskám.­­ Azzal újra ünnepélyesen a magasba emelte a kis pörgekalapot, gyengéden félretolta a hüledező lányt, kemény léptekkel a huszonhármas ajtóig ment, nem törődve azzal, hogy a lány meg­lepetésében félhangon utána kiáltotta: „hallja, mit csinál” és már be is lépett a kórterembe. Sobár Lidi dühösen is, magában mu­latva is utánasietett. A látogató már ott ült Bene József ágyánál, az előbbi kis csomag már kibontva az éjjeliszekré­nyen. Amikor a lány hozzájuk lépett, és csípőre tett kézzel éppen nekikez­dett a szigorú rendreutasításnak, a lá­togató fel’pattant, összeverte a bokáját és felszólította az ágyban fekvő barát­ját: — Ezredesem, légy oly kedves, és ve­zérkari megbeszélésünket félbeszakítva, mutass be a húgocskán ak, hivatali cí­meim elhagyása mellett. — Hagyja már abba, mondtam, eze­ket a hülyeségeket, és pucoljon innét, de gyorsan. Jelentést teszek a profnak, vagy a főnővérnek, és az úgy kilódítja magát, hogy . . . Rendben van, kérem, rendben van, megyek már, hiába tartóztat. Négy óra­kor át kell adnom megbízó levelemet a Parlamentben, egy perc időm sincs már. Te pedig vigyázz magadra, elég szép követ vettek ki az ebédből, büsz­ke vagyok rád, bárhol hivatkozhatsz rá, hogy Koczkás János, a Tudományos Akadémia levelező tagja megelégedését fejezte ki... Na, szervusz, így kezdődött Sobár Lidi és Koczkás János ismeretsége. A következő öt na­pon a sötét hajú, magas, meglepően vi­lágos szemű fiatalember pontosan meg­jelent a kórházban, a jelek arra mutat­tak, hogy már nem is az epeműtétet gyorsan kiheverő Bene Jóskát látogatja, hanem azt a virgonc, alig tizennyolc éves ápolónőt, aki többé még formailag sem emelt már kifogást a látogatás idő­pontja ellen. Az öt nap alatt fontos kérdéseket tisztáztak. Például, hogy miért nevezi a fiú húgocskának Lidit? Mert jelentősen fiatalabb nőtestvére, tehát nővérke helyett, ez a helyesebb megszólítás. Aztán a kalap függőleges mozgatása a dús férfihaj alapos szellőz­tetése okából történik. És hogy miért zagyvál össze-vissza mindenfélét Ison­zóról­, államtitokról, diplomáciai szolgá­latról, satöbbi? Ostoba az, aki legalább képzeletében nem játszik a legkülönbö­zőbb lehetőségekkel, nyomni, elmeszesedni ráérünk besava­hetvenéves ko­runkban. Az öt nap után mindennap, munka után a fiú várta a lányt és amikor együtt voltak, mindegyikük várta a má­sikat. Várta, hogy még közelebb jön hozzá, hogy ajándékot ad és ajándékot fogad el. Soha még ilyen kedves, mu­latságos, az életet könnyű vállra vevő és éppen ezért az egész világot ezen a férfias vállon hordó férfival, emberrel nem találkozott még Lidi. „Ez férfi, ez ember” — mondta magában. Dehogy merült fel benne, hogy tizennyolc éves kis életében olyan kevéssel találkoz­­hatott! És jó, hogy ez nem merült fel benne. Neki ez tele, gazdag élet volt. Zsúfolódtak benne az események: há­rom fiú, akivel csókolózott, tíz fiú, aki­vel táncolt, egy kopaszodó, táskás sze­mű főpincér az „Európá”-ban aki ki­meredten szegezte rá a szemeit, ahány­szor elment az asztaluk előtt, Laci, aki-

Next