Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1940-01-07 / 1. szám

ARS POETICA ■HTA: 31Akas­sAndor SZERÉNYSÉG Nem, egész biztosan nem vagyok szerény. (Ó­, mikor egy fiatal író szerénységét dicsérték előtte, szigorúan kérdezte: „Mire szerény?...“) Az ember megszűnik szerény lenni, abban a pillanatban, mikor kételkedni kezd műve értékében, minőségében, mikor összehason­lít, s látja, mennyivel gyöngébb, hanyagabb, vagy erőt­lenebb, mint azok, akikhez hasonlítani szeretne, az ember megszűnik szerény lenni, mikor felfelé néz. Csak lefelé könnyű szerénynek lenni. A kontár előtt mélyen meghajolok, hajbókolok, kalapom lengetem. Shakespeare-rel szembenézek, egy életen át, farkassze­met nézek vele. Igaz, közben, hunyorogva, le is sütöm szemem, mint aki napba nézett, egy villamos zseb­lámpával kezében. OLVASNI Nem elég olvasni. Újra-olvasni csaknem fontosabb. S nemcsak a könyvet kell újra-olvasni, melynek emléke halványodik, vagy, melyet első olvasásra nem értünk meg tökéletesen, a mondatot is újra kell ol­vasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan történik, majd­nem oly lassan és bonyolultan, mint az életben. Házas­társaknak néha évtizedekre van szükségük, míg végül egyiknek sikerül megértetni magát a másikkal. A könyvek is ilyen nehézkes ismerősök. Nem elég katalógus, divat, vagy hagyomány sze­rint olvasni, ösztön szerint kell megkeresni a könyvet, mely — nekünk, személyesen — mondhat valamit. Rendszeresen kell olvasni, úgy, ahogy alszik, étkezik, lélegzik az ember. A könyvek, mint az emberek, akkor adják csak ide titkukat, ha viszonyunkban állandóság van, közvetlenség, megszokottság, unalom. ENGEDELMESEN Könyvet írok, harmadán vagy negyedén túljutot­tam már, s elkövetkezett az a varázsos és érthetetlen folyamat, mikor nem „Írom“ már a könyvet; egysze­rűen csak leírom, amit alakjaim és hőseim mondanak, cselekszenek. Látom őket járni és kelni a szobában, az időben, az elmúlt században, néha meghökkent, néha örvendező csodálkozással észlelem, hogy egyiknek sze­mölcse van az orra mellett, másik egészen mást gon­dol bizonyos cselekedettel kapcsolatban, mint képzel­tem, a harmadikról kiderül, hogy piszok fráter, a ne­gyedikről, hogy van egy tubákszínű kabátja. Most már járnak, beszélnek, cselekednek, élnek és halnak, s nincs is más dolgom, mint engedelmesen odafigyelni és feljegyezni szavaikat. Nem szólok többé közbe, csak hallgatom őket, nagyon engedelmesen. A LANT Mint akit megloptak, éjjel, riadtan körülnéz szive táján zsebét tapogatja s nem tudja, felhivja-e a rend­őrséget, vagy kiabálni kezdjen a köztereken, igy kér­dem néha: hová lettek a versek? Ki vette el tőlem a verseket, ki vette el tőlem a költészetet? Miért nem írok verset többé, miért szégyellem, micsoda vacak vá­sáron adtam el a verseket, ki váltotta fel szavaim aranytallérját lyukas garasra, ki vette el tőlem ezt a má­sik költészetet, a némát és sugárzót, mely az élet egyet­len szépsége és áhítata volt? Hol a lant, mint a költők mondták a lant, melyet Arany kebelére óhajtott szorí­tani, ha „jó a Halál“, ki törte össze a lantot, mit csiná­lok e világban, lant nélkül, írógéppel és töltőtollal, mi értelme lant nélkül az egésznek? « ISMERŐSÖK Az igazi versek ismerősök. Mintha már régen ol­vastuk volna. Mintha minden sorukat betéve tudnék. Mintha az érzés, melynek forró-titkos erőből táplálja az ütem árama a verssorokat, a mi érzésünk volna. Mintha a szerelem, melyről a költő énekel, a mi szemé­lyes és végzetes szerelmünk lenne, mintha a haza, melynek vesztét a költő siratja, a mi hazánk volna, mintha az átok, melyet az emberiségre szór, a mi tor­kunkból szakadna ki. Éppen ezért, az örök, igaz és nagy versek mindig „nemzetköziek“, a szó bonyolult értelmében, s Bolíviában éppen úgy szíven találják az olvasót, mint a szűkebb hazában. A költő mindig ugyanazt a kedvest, ugyanazt a hazát, ugyanazt az emberiséget ünnepli, dicséri és siratja. A költő nem le­het szűkkeblű: egy világ helyett érez. Ezért érezzük verseit ismerősnek. Mind gyermekei vagyunk, minden élő. Mi éreztük így, ő kimondta, mi éltük meg az él­ményt, ő csak versbe szedte. BESZÉD, ÍRÓKKAL Mindig másról beszélünk. Politikáról. Arról, hogy J. elvált, B. hűtlen világnézetéhez, Z. hülye, A. hanyat­lik. Csak a mesterségről nem beszélünk, az egyetlen­ről, amihez értünk. Az írók röstellik a mesterséget, féltékenyen titkol­ják a műhely fogásait. Ars poetica-t csak akkor ir a költő, ha már nem akar verset írni, s eldobja, közöm­bösen, tanulságait, tapasztalatait és titkait. Nem beszé­lünk arról, mit tapasztaltunk regényírás közben, de kétségbeesett hévvel vitatjuk, mi az előnye a techno­kráciának, vagy a szekréciós mirigyek új gyógymód­jának? Mindenről beszélünk, amihez nincs igazi kö­zünk, vicsorogva hallgatunk arról, amit ismerünk, ami­nek tandiját vérrel és arannyal fizettük meg, amihez értünk. BUKÁS A nagy, az igazi bukásban van valami fölemelő és megnyugtató. Az ember felébred reggel és megtudja, hogy könyve, színdarabja, szellemi, vagy világi vál­lalkozása megbukott. Nem a reggeli lap kritikáiból tudja meg ezt, nem is a csődrovatból. A bukás félre­érthetetlen. A cseléd máskép köszön, mikor behozza a reggelit, a bukott ember megy az utcán, s a fák elfor­dulnak előle, az ablakokban kialszik a fény. Megrög­zött ingyenélők és kölcsönkérők elfordítják fejüket közeledtedre, kiköpnek. Hiába gondolsz az utókorra, nincs vigasz. Család, szerető és barátok gyengéd cél­zásait, enyhe és bátortalan vigaszait legokosabb kéz­mozdulattal elutasítani. Ez a bukás, az ős­állapot, va­lami tiszta, igaz és erős. Nem rossz dolog megbukni, az ember érzi, hogy csinált valamit és történt valami a világban. Csak az tud igazán megbukni, aki akart valamit: a kontár bukása mindig szelíd, lanolinos. De ez sem vigasz. Nincs félreértés többé. Állj nyugodtan, nézz szembe a sötéttel. Megbuktál. MESE Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mese­könyvek is. Ilyen a Biblia, ilyenek Tolsztoj művei, ilyen mindig, minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lé­lek alján mese van, mely néha monda — ilyenkor a népek Írják —, néha hitvallás, mikor próféták Írják, néha történet, mikor a nagy Írók Írják, de a hang és magatartás, mellyel ez Írások a világhoz fordulnak, mindig a szűkszavú, ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tu­dós csak mese­hangon közelítheti meg igazán és vég­legesen az emberek lelkét. Mert minden iró Keleten él kissé, datolyáfa alatt ül, s az emberiség köréje telep­szik és kéri: „No, mesélj.“

Next