Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1940-01-07 / 1. szám
ARS POETICA ■HTA: 31AkassAndor SZERÉNYSÉG Nem, egész biztosan nem vagyok szerény. (Ó, mikor egy fiatal író szerénységét dicsérték előtte, szigorúan kérdezte: „Mire szerény?...“) Az ember megszűnik szerény lenni, abban a pillanatban, mikor kételkedni kezd műve értékében, minőségében, mikor összehasonlít, s látja, mennyivel gyöngébb, hanyagabb, vagy erőtlenebb, mint azok, akikhez hasonlítani szeretne, az ember megszűnik szerény lenni, mikor felfelé néz. Csak lefelé könnyű szerénynek lenni. A kontár előtt mélyen meghajolok, hajbókolok, kalapom lengetem. Shakespeare-rel szembenézek, egy életen át, farkasszemet nézek vele. Igaz, közben, hunyorogva, le is sütöm szemem, mint aki napba nézett, egy villamos zseblámpával kezében. OLVASNI Nem elég olvasni. Újra-olvasni csaknem fontosabb. S nemcsak a könyvet kell újra-olvasni, melynek emléke halványodik, vagy, melyet első olvasásra nem értünk meg tökéletesen, a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan történik, majdnem oly lassan és bonyolultan, mint az életben. Házastársaknak néha évtizedekre van szükségük, míg végül egyiknek sikerül megértetni magát a másikkal. A könyvek is ilyen nehézkes ismerősök. Nem elég katalógus, divat, vagy hagyomány szerint olvasni, ösztön szerint kell megkeresni a könyvet, mely — nekünk, személyesen — mondhat valamit. Rendszeresen kell olvasni, úgy, ahogy alszik, étkezik, lélegzik az ember. A könyvek, mint az emberek, akkor adják csak ide titkukat, ha viszonyunkban állandóság van, közvetlenség, megszokottság, unalom. ENGEDELMESEN Könyvet írok, harmadán vagy negyedén túljutottam már, s elkövetkezett az a varázsos és érthetetlen folyamat, mikor nem „Írom“ már a könyvet; egyszerűen csak leírom, amit alakjaim és hőseim mondanak, cselekszenek. Látom őket járni és kelni a szobában, az időben, az elmúlt században, néha meghökkent, néha örvendező csodálkozással észlelem, hogy egyiknek szemölcse van az orra mellett, másik egészen mást gondol bizonyos cselekedettel kapcsolatban, mint képzeltem, a harmadikról kiderül, hogy piszok fráter, a negyedikről, hogy van egy tubákszínű kabátja. Most már járnak, beszélnek, cselekednek, élnek és halnak, s nincs is más dolgom, mint engedelmesen odafigyelni és feljegyezni szavaikat. Nem szólok többé közbe, csak hallgatom őket, nagyon engedelmesen. A LANT Mint akit megloptak, éjjel, riadtan körülnéz szive táján zsebét tapogatja s nem tudja, felhivja-e a rendőrséget, vagy kiabálni kezdjen a köztereken, igy kérdem néha: hová lettek a versek? Ki vette el tőlem a verseket, ki vette el tőlem a költészetet? Miért nem írok verset többé, miért szégyellem, micsoda vacak vásáron adtam el a verseket, ki váltotta fel szavaim aranytallérját lyukas garasra, ki vette el tőlem ezt a másik költészetet, a némát és sugárzót, mely az élet egyetlen szépsége és áhítata volt? Hol a lant, mint a költők mondták a lant, melyet Arany kebelére óhajtott szorítani, ha „jó a Halál“, ki törte össze a lantot, mit csinálok e világban, lant nélkül, írógéppel és töltőtollal, mi értelme lant nélkül az egésznek? « ISMERŐSÖK Az igazi versek ismerősök. Mintha már régen olvastuk volna. Mintha minden sorukat betéve tudnék. Mintha az érzés, melynek forró-titkos erőből táplálja az ütem árama a verssorokat, a mi érzésünk volna. Mintha a szerelem, melyről a költő énekel, a mi személyes és végzetes szerelmünk lenne, mintha a haza, melynek vesztét a költő siratja, a mi hazánk volna, mintha az átok, melyet az emberiségre szór, a mi torkunkból szakadna ki. Éppen ezért, az örök, igaz és nagy versek mindig „nemzetköziek“, a szó bonyolult értelmében, s Bolíviában éppen úgy szíven találják az olvasót, mint a szűkebb hazában. A költő mindig ugyanazt a kedvest, ugyanazt a hazát, ugyanazt az emberiséget ünnepli, dicséri és siratja. A költő nem lehet szűkkeblű: egy világ helyett érez. Ezért érezzük verseit ismerősnek. Mind gyermekei vagyunk, minden élő. Mi éreztük így, ő kimondta, mi éltük meg az élményt, ő csak versbe szedte. BESZÉD, ÍRÓKKAL Mindig másról beszélünk. Politikáról. Arról, hogy J. elvált, B. hűtlen világnézetéhez, Z. hülye, A. hanyatlik. Csak a mesterségről nem beszélünk, az egyetlenről, amihez értünk. Az írók röstellik a mesterséget, féltékenyen titkolják a műhely fogásait. Ars poetica-t csak akkor ir a költő, ha már nem akar verset írni, s eldobja, közömbösen, tanulságait, tapasztalatait és titkait. Nem beszélünk arról, mit tapasztaltunk regényírás közben, de kétségbeesett hévvel vitatjuk, mi az előnye a technokráciának, vagy a szekréciós mirigyek új gyógymódjának? Mindenről beszélünk, amihez nincs igazi közünk, vicsorogva hallgatunk arról, amit ismerünk, aminek tandiját vérrel és arannyal fizettük meg, amihez értünk. BUKÁS A nagy, az igazi bukásban van valami fölemelő és megnyugtató. Az ember felébred reggel és megtudja, hogy könyve, színdarabja, szellemi, vagy világi vállalkozása megbukott. Nem a reggeli lap kritikáiból tudja meg ezt, nem is a csődrovatból. A bukás félreérthetetlen. A cseléd máskép köszön, mikor behozza a reggelit, a bukott ember megy az utcán, s a fák elfordulnak előle, az ablakokban kialszik a fény. Megrögzött ingyenélők és kölcsönkérők elfordítják fejüket közeledtedre, kiköpnek. Hiába gondolsz az utókorra, nincs vigasz. Család, szerető és barátok gyengéd célzásait, enyhe és bátortalan vigaszait legokosabb kézmozdulattal elutasítani. Ez a bukás, az ősállapot, valami tiszta, igaz és erős. Nem rossz dolog megbukni, az ember érzi, hogy csinált valamit és történt valami a világban. Csak az tud igazán megbukni, aki akart valamit: a kontár bukása mindig szelíd, lanolinos. De ez sem vigasz. Nincs félreértés többé. Állj nyugodtan, nézz szembe a sötéttel. Megbuktál. MESE Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mesekönyvek is. Ilyen a Biblia, ilyenek Tolsztoj művei, ilyen mindig, minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lélek alján mese van, mely néha monda — ilyenkor a népek Írják —, néha hitvallás, mikor próféták Írják, néha történet, mikor a nagy Írók Írják, de a hang és magatartás, mellyel ez Írások a világhoz fordulnak, mindig a szűkszavú, ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak mesehangon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lelkét. Mert minden iró Keleten él kissé, datolyáfa alatt ül, s az emberiség köréje telepszik és kéri: „No, mesélj.“