Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1941-11-07 / 45. szám

A rossz álom írta: Tamás Ernő Fátyol Imrének rossz napja volt. Nyugtalanságot érzett és bántotta valami, maga sem tudta, hogy micsoda. Úgy érezte, mintha csalódás érte volna. Egész nap indokolatlan, csöndes szomorúság feküdte meg az idegeit. Nyugta­lansággal párosult kiábrándulást érzett. Ebéd után egymagában, hallgatagon ült a kávéházban és később is kerülte a társaságot. Este leverten érkezett a szín­házba. Amikor belépett a közös öltözőbe, barátja, Babér András, a magánéletben is derűs kedélyű komikus, már festette magát. Bi­zonytalanul köszöntötte. Barátja, aki éppen a szája körül járt a festékkel, a fogai közt halkan vi­szonozta a „szervuszt“ és nyugodt közömbösséggel dolgozott tovább a maszkján. Fátyol Imre, a keszeg lírai sze­relmes is a tükör előtt ült már és halvány arcát pirosította. Nyug­talansága nem hagyta el és ön­kéntelenül barátjára tekintett. Megcsóválta a fejét és míg a fes­tékkel mélázva kent színeket az arcán, szelíd kajánsággal gon­dolta: — Milyen nyugodtan festi ma­gát. Milyen meghitten ül mellet­tem, milyen ártatlanul. — Gya­nakodva figyelte, hogy percekre megállt a munkában. Nyugtala­nul, mint aki tart tőle. Ivánként aggódva rá-rárebbent a szeme. — Még nem készül el majd a maszkom! — nógatta magát. Ám mire Baber befejezte a fes­tést és felállt, megint csak rajta kapta magát, hogy lopva, gya­nakvón figyeli: — A kis ártatlan, mintha nem is volna az ellenségem! — gon­dolta. Szeretett volna rákiáltani: mit hallgatsz, szólj már, mondd ki, hogy nem vagy már a barátom. Ellenségemmé szegődtél: „Hűtlen barát, ki mostan elhagyói“ — a Petőfi, nagy költőnk, te megír­tad ... Sietve befejezte a műve­letet és kifestve, jelmezben, ki­húzta magát. Kezét kardjának markolatára tette és szembenézett vele. Jól végigmérte de Ba­ber már indult is, mert jelenése volt. Az ügyelő szólította. A sze­relmes színész bólintott — menj, csak menj, hűtlen barát! Újra leült és maga elé mered­ve, gondolkodott. Hűtlen barát — de miért is érzi most egyszerre, hogy a derűs, jószívű Babér An­drás elfordult tőle. Ellensége, aki­től óvakodnia kell. Miért is ez az aggodalmas lelki leshelybe­állás? Most mélyen elgondolkozva kér­dezte magától, miért is hiszi, hogy Babér András az ellensége. Ez a rossz érzés ellene — miért? Ez a titokzatos érzés egész nap nyomta a lelkét. Igen, igen, — de miért? Nem tudja. Töprengeni kezdett, aztán kutatott az emlé­kezetében. Történt-e valami, ész­­revett-e egy mozdulatot, megfi­gyelt-e talán egy szót, ami ezt az érzést elhintette, majd megnövel­te és idegeit egész nap kínozta. Egyszerre megvillant valami az agyában és bevilágított a rej­télybe. Ó, hát ezért! Ó bolondság! Milyen furcsa. Bolond dolog! Ez a titok nyitja, íme. Egy rossz álom! Istenem, egy kínzó álom, amit az idegorvos úgy jelöl meg, hogy „szorongásos“ álom. Ez az! Most már emlékszik tisztán. Reggel felé mélyen elaludt és gyötrő álma volt. Azt­ álmodta, hogy Babér Andrásról megtudta , rosszat forral ellene. Álmunkban min­den fájdalmas érzés többszörösen fáj, miként a gyönyör-érzés is fokozottabb. Kínozta a csalódás álmában, hogy a barátja ellene fordult. Reggelre kelve, álmát el­feledte, de a kínzó érzés megma­radt és naphosszat gyötörte. Ezért figyelte tehát gyanakodva és ba­rátja, szegény nem is sejtette, hogy milyen rosszhiszemű érzé­sekkel les reá. Ó, bolondság! A „szorongásos“ álom! Mennyire megszenvedik az idegek. Szinte fájdalmasan mosolyodott el. A gondolatsor így megszakadt, mert a színpadra lépett. Az érzé­sek azonban vele maradtak és a deszkákon, a lámpák fényében a fájdalmas szerelem szavait, a csa­lódottság sirnivaló érzését mé­lyebb átéléssel, igazabb hangon fejezte ki, mint valaha. A néző­téren valaki felzokogott. Ez pil­lanatra megzavarta és rekedt hangon mondta a végső szavakat. Zavarodottan lépett ki a szín­falak közül. Babérral került szem­be. Barátja derűsen közeledett és a kezét nyújtotta. — Remek volt, barátom! Re­mek. Soha ilyen jól nem mond­tad ezt, barátom. Gratulálok! — szólt majdnem lelkendezve Ba­bér, a kövér emberek jószívűsé­gével és önkéntelen közvetlensé­gével. Fátyol merev szótlansággal fo­gadta barátja kezét és hallgatott. — Mi van veled ma? Nem is­merek rád. A kezed hideg és ki­siklik baráti kezemből, mint a hal — mondotta a színészek pa­­tetikus modorában. Csodálkozása most felszínre hozta, most észre­vétele vele, ami előbb csak tu­dat alatt bizsergett benne. — Mintha az öltözőben is ilyen el­változott lettél volna! Fátyol Imre erőt vett magán és színpadiasan felkacagott: — Ó, bolondság, barátom, An­drás, ne haragudj! Milyen rejté­lyes valami a lelki élet. Hajnal­ban azt álmodtam, hogy intrikál­tál ellenem. Felsikolthatnék, ba­rátom, Hermiával: Ó, boldog Is­ten, milyent álmodtam! Hogy reszketek belé most is, no lám. Úgy tetszett, kígyó rágja szive­met. És te, mosolyogva nézted vesztemet“. Reggel elfeledtem, de egész nap kinzott a rossz álom érzése, homályosan. Ellenségem­nek hittelek — de nem tudtam, miért. Babér jóízűen felkacagott. Fá­tyol folytatta: — Mielőtt kijöttem az öltözőből eszembe jutott. Én is nevettem. Az érzéstől mégsem tudtam sza­badulni, a színpadon az színezte hangomat, beszédemet. Tudtam, hogy alaptalan, rossz álom az egész és látod, amint leléptem, mégsem tudtam leküzdeni. Ezért volt hideg a kezem és néma az ajkam. — Azt képzeled, az álomnak alapja van? — kérdezte barátja tréfás sértődöttséggel. — Ó, dehogy! Éppen azért ál­modtam szorongva ezt, mert tu­dat alatt félek, hogy elvesztlek, egyetlen igaz barátomat. Most úgy érzem, hogy felszabadultam és el­szállt a rossz érzés, mert elmond­tam neked. A komikus divajkodva, de mé­lyebb értelemmel mondta elgon­dolkozva — ugyancsak a „Szent­­ivánéji álomból“ idézve, mint előbb a bonviván, színész mó­don szerepek szavait alkalmazva saját helyzetükre — „Dehát éb­ren vagyunk, tudjátok ezt? Úgy rémlik egyre alszunk, álmo­dunk ...“ — Freud álom-elmélete... — kezdte a szerelmes színész, aki szerette fitogtatni olvasottságát. A komikus azonban vidáman közbe­vágott: — Ej, mit Freud, Zuboly mond­ja az igazságot — és ezúttal sa­ját szerepét idézte — „Az em­ber csupa sült szamár, ha azt az álmot meg akarja fejteni“... Shakespeare is kocsmában vé­gezte. Menjünk — éhes és szom­jas vagyok. A bölcs és szép sza­vakra mindig megkívánom a sört. (Bonhuber felv.) Képek a Protestáns Napokról. Baloldalon: a református lelkipásztori konferencián László Dezső kolozsvári Révész Imre püspök.­­ Középen: báró Kemény János előadását olvassa a Protestáns Irodalmi Társaság iroda Vitéz Szombathelyi Ferenc al­tábornagyot, a honvéd vezérkar főnökét a Kormányzó vezérezre­dessé nevezte ki. (Brunhuber /elv.: Schindler Szilárd altábornagyot a Kormányzó vezérezredessé ne­vezte ki, Schweitzer István altábornagyot a Kormányzó vezérezredessé ne­vezte ki. (Kossá!, utóibi felv ) Angyal Pál egyetemi tanár, a ki­váló büntetőjogász tízezredik elő­adását tartotta az Egyetemen. Gábor Szövetség elnöke megnyitja a reformáció emlékű­ t fi .J* m 1 1VI 4 Ir ■, EBBE«., _ JjM A főváros gyászünnepe a Hősök temetőjében. Középen vitéz Jány Gus a Kormányzó képviselője, mellette József kir. herceg és Auguszta kir. jobboldalon. Hász István tábori püspök beszédet mond a Hősök­et Gróf Ciano olasz külügyminiszter látogatása Hitler vezér és kancellá szállásán. A Führer mögött Ribbentrop birodalmi külügyminiszter A hét

Next